Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott."
A Birdman után gondoltuk, hogy Alejandro González Iñárritu 2015-ben is harcba száll azért, hogy a tavalyelőttihez hasonló sikereket érjen el, ezúttal A visszatérő című filmjével. És minden adott hozzá, hogy így legyen:
Ezzel azonban még közel sincs vége Iñárritu talán túlságosan is hosszú, 156 perces remekének. Megmondom őszintén, az elvárásaim a plafont súrolták és szerencsére nem is kellett csalódnom. Egy nagyon kemény, nehezen emészthető, ugyanakkor elképesztően látványos és szemkápráztató élményben lehet része annak, aki ráveszi magát a film megnézésére.
Az első néhány perc nemes egyszerűséggel elragadó, pedig nem is a cselekmény az, ami ennyire felkeltette az érdeklődésemet, ellenben a megvalósítással, ami nem csak a kezdő jelenetre igaz, de ott hat a legerősebben. Lubezki és Iñárritu elvetemült őrültek, a szó jó értelmében.
Bele sem merek gondolni, hogy a stábtagok milyen megpróbáltatásokat élhettek át a forgatáson. Minden egyes snitten érezni, hogy vér és verejték árán született meg, az pedig, hogy több tízmillió dolláros nem várt kiadás illetve megannyi probléma mellett egy ilyen erős túlélő mozit raktak le az asztalra, mindenképpen lenyűgöző.
Nem a történetben rejlik A visszatérő ereje, hanem abban, hogy a létező összes szenvedést megéli a főszereplő, Hugh Glass, amit csak el tudsz képzelni, teszi mindezt egy olyan nyers és kendőzetlen formában, hogy az a bizonyos medvés rész például rendesen kikezdte az idegeimet, pedig nem vagyok az a fajta ember, aki elrántja a fejét a vászon elől, ha valami durva lát, most viszont ez történt.
De tényleg abból áll az egész, hogy ez az ember kínlódik és rekordmennyiségben néz szembe a halállal? Koránt sem. Rengeteg érzés és érzelem van a jelenetekben, a feszültség gyakran nézhetetlenné tesz egyes pillanatokat, hiszen ennek az embernek egyetlen kincse van, ami miatt van értelme az életének: a gyereke.
És amikor ez a kincs egy pillanat alatt eltűnik, egy új cél tombol benne: a bosszú. A történet szerint, miután őslakosok megtámadják Glassékat, mindenkinek menekülnie kell. A férfi egy medvetámadás áldozata lesz, társa pedig, John Fitzergald nem segít neki és az erdőben hagyja.
A film nagyon lassan építkezik, amikor viszont elindul úgy igazán, akkor hatalmasat szól. De most beszéljünk egy kicsit kényesebb témáról. Tudom, mindenkit csak az érdekel, hogy DiCaprio végre megkapja-e az Oscart? Akadémiai tag ugyan nem vagyok, csak tippem van, a tippem pedig az, hogy meg.
Basszus, annyiszor jelölték már de egyikben sem küzdött ennyit és épült le ennyire, pláne így, hogy a fél világ érte szurkol, szerintem ő fogja elvinni a szobrocskát, bár közbeszólhat egy Redmayne vagy egy Fassbender, akiktől szintén nem sajnálnám, de eléggé meglepne.
A film igazi erőssége viszont Tom Hardy. Szintén jelölve van, de nem hinném, hogy Rylance vagy Stallone mellett beleszólhat a dolgokba, mindenesetre amit ez az ember megtesz a filmben, az egyenesen elképesztő. A karaktere egyszerre gyáva, egyszerre kétségbeesett és rideg, aki egy komoly erkölcsi dilemma elé kerül: otthagyja a semmiben az amúgy sem túlságosan kedvelt társát a semmiben és utána menekül, vagy segít neki. Ezt a bizonytalanságot Hardy néhol finoman, néhol zord játéka remekül átadja.
Egyetlen negatívuma talán A visszatérőnek, hogy néhol túl sok, mind játékidő, mind szenvedés tekintetében. Glass folyamatos gyötrelmei kiteszik a játékidő felét, amik egyértelműen megrázóak és hatásosak, de van, amikor már úgy éreztem, ennek az embernek vasból kell lennie, ha ezt is túléli. Véleményem szerint egy 15-20 percet bátran ki lehetett volna vágni mondjuk a férfi tortúráiból vagy a furcsa, ugyanakkor teljesen felesleges „visszaemlékezés a szeretett családra” pillanatokból.
Összefoglalva A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott. Az a kivitelezés és az elmesélés, ami már a Birdmannel is csodálatosan működött, itt még nagyobb hatást vált ki a barátságtalan és piszkosul hideg tájnak köszönhetően, na meg persze annak, hogy egyetlen pillanat sincs, amit színleltnek vagy mesterkéltnek éreznél, kezdve ott, hogy DiCaprio nyers bölénymájat evett. Ezek a kis apró dolgok teszik igazán remekké A visszatérőt.
Értékelés: 10/9
Megosztás a facebookon
"A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül."
Nagy bátorságról tanúskodik, hogy a Coen fivérek filmre vitték az 1969-es True Grit remake-jét, ami ugyan nem számított annyira kimagasló westernfilmnek, remek volt John Wayne-t látni Rooster Cogburn szerepében. Charles Portis regényéből készült film azért is számított akkoriban frissnek, ugyanis a könyv után készült mindössze egy évvel, ezért a forrás úgymond nem hűlt ki.
Manapság már minden említésre méltó filmből készítenek egy második részt, hátha a cím bevonzza a nézőket a moziba, amiből általában oltári nagy baromság szokott kisülni, főleg, ha ilyen sokára készül el, de most tanúbizonyságot nyer, hogy amibe Coenék hozzáérnek, arannyá változik.
Számomra a valaha volt egyik legnagyobb rendezőpárosa Joel és Ethn Coen, hiszen minden benne a filmjeikben, aminek csak benne kell lennie: vér, fekete humor szatirikus elemekkel és szereplőkkel, pompás rendezés, jó dialógusok.
Lapozzuk fel egy kicsit filmográfiájukat: Tény, hogy a legmaradandóbb filmjeik thrillerek voltak, de olyan szintű változatosságot visznek bele az alkotásaikba, hogy az egyik pillanatban még félig becsukott szemmel nézed a Fargo egyik véres jelenetét, a másikban pedig a székedet állítod a helyére a földről, mert úgy szakadtál a röhögéstől, hogy ügyesen sikerült leverned.
A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Ó testvér, merre visz az utad?, Fargo, Llewyn Davis világa, na meg persze a most következő A félszemű.
A rendezőpáros egyik legjobb tulajdonsága tehát, hogy rendkívül sokszínűek. Példa: Egy komoly ember című vígjátékot én speciel nem láttam, de jelölték Oscar-ra, és ezek után ki gondolta volna, hogy egy olyan westernfilmhez fognak nyúlni, amit még a legnagyobb John Wayne fanatikusok is rég elfelejtettek.
És ezzel nem azt akarom mondan, hogy az eredeti verzió rossz lenne, hiszen John Wayne Oscar díjat kapott az alakításáért, de nem csodálkoztam volna, ha a 2010-es True Grit megbukik az eredeti verzió "elévültsége" miatt.
Tom Chaney a város egyik leggyávább embere, miután megölte a tizennégy éves Mattie apját, elszökik, se híre, se hamva nem marad. A lányt persze nem olyan fából faragták, ezért a gyászolás helyett inkább segítséget kér az "enyhén" alkoholista békebírótól, Rooster Cogburn-től, aki annak ellenére, hogy félszemű, úgy bánik a fegyverrel, mintha ifjú lenne.
A lány busásan megfizeti a férfit, csak kapják el az apjának gyilkosát. Coogburn először nem örül, hogy Mattie vele tart, de az út során egy nagyon érdekes kapcsolat alakul ki közöttük, mondhatni, hogy a békebíró apja helyett apja lesz a lánynak.
Ezután még feltűnik egy texasi ranger, La Boeuf, aki egy másik gyilkosságért körözi a gyáva Tom Chaney-t, aki valószínűleg indián földekre ment.
A rendkívül érdekfeszítő történetből egy még érdekfeszítőbb forgatókönyvet írtak a Coen testvérek, amely a mostani vérszegény western felhozatalból magasan kitűnik a többi közül. A képi világ egyszerűen tökéletes, Roger Deakins BAFTA-díjban is részesült érte, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Szinte élvezettel játssza el ezt a pökhendi, felsőbbrendűsködő békebírót, de emellett fontos megemlíteni a Mattie Ross-t játszó lányt is, aki szintén jól színészkedik.
Matt Damon pedig, Matt Damon.
A Coen testvérek tehát már megint eltalálták, hogy mi kell a népnek, kíváncsian várjuk az Inside Llewyn Davis után, melyik műfajba kotnyeleskednek bele, és élesztik azt újra.
Értékelés: 10/8
Megosztás a facebookon
