Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A Song to Song egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff."
Globális felmelegedés, önjáró robotok, energiatartalékok kiürülése: mind veszélyes dolog, de egyik sem annyira, mint a Song to Song nyolc órás első változata. De Terrence Malick megkegyelmezetett az emberiségnek és mindössze két órára vágta legújabb filmjét, amiben A-kategóriás színészek rohangálnak ide-oda, miközben olyan szövegeket tolnak a néző képébe (valószínűleg fejből), amit hallva komoly kétségek merülnek fel azt illetően, hogy Oravecz Nóra blogbejegyzéséből vagy Coelho idézetnaptárából származik. Egyszerűen borzalmas.
A Song to Song hasonlóan Malick előző és nagyjából minden filmjéhez, nem a szokásos történetvezetési módszereket alkalmazza. Az viszont kérdéses, hogy lehet-e egyáltalán módszernek nevezni azt, ha egy filmhez nem készül forgatókönyv. Nem kétlem, hogy a rendező napokat mesélt minden karakterről és hosszasan utasította a színészeit, sőt, akad is olyan direktor, akinek szívesen megnézném egy filmjét egy Gosling/Mara/Fassbender trióval improvizálva, de Malick történetesen nem ilyen.
A "történet" egy szerelmi háromszögről, aminek tagjai egy zenész, a producer barátja és egy nő, aki kettejük között próbál lavírozni. És ehelyett mit látunk a képernyőn? Azt, hogy idézeteket suttognak egymás fülébe, smárolnak, gitároznak, énekelnek, majd ha az algoritmus a végére ér, kezdik újból az egészet.
A legnagyobb problémája az, hogy a színészek egyértelműen nem tudják, hogy éppen mit csinálnak. Vagy mit kellene csinálniuk. Ne gondoljuk, hogy hirtelenjében Michael Fassbender, Cate Blanchett vagy Ryan Gosling egymást látva hirtelen elfelejtette, hogyan is kell művelni ezt a szakmát, sokkal inkább arról van szó, hogy fogalmuk sem volt, az éppen forgatott jelenet hol fog végül végződni a filmben. Vagy egyáltalán bekerül-e. Vagy egyáltalán ők maguk bekerülnek-e. (Utóbbi Christian Bale-nek valóban fejfájást okozott.)
Bár elismerem, nem tudok semmit Malick forgatási módszereiről, de az eredményt látva el lehet képzelni egyes dolgokat. Elsősorban azt, hogy az Oscar-díjakkal megszórt bagázsát kiengedi a kamera elé, majd néhány instrukció után azt csinálnak, amit akarnak.
Őszintén: valaki gondolja úgy, hogy a sok órányi leforgatott anyagból Rooney Mara vagy Natalie Portman értette, min megy keresztül a karaktere az adott jelenetben? A forgatás végén aztán (több évre) Malick bevonul a kis vágószobájába és egyes egyedül úgy alakítja a filmet, ahogy ő jónak látja. Majd a megjelenés után az első fesztiválokon hüledeznek a színészei, hogy a sok forgatott anyag ellenére öt percet alig vannak a színen.
Ez a film sajnos egy értékelhetetlen katyvasz. Januárban, amikor a mozik sorban mutatják be az Oscar-esélyes alkotásokat a hazánkban be nem mutatott filmek screenerjeiről nem is beszélve, így alaposan elszoktam az elemi szenvedéstől egy mozgókép láttán. Most sikerült.
Az egyetlen, amiért néha érdemes ránézni a Song to Song-ra, az Emmanuel Lubezki operatőri munkája, ami szokásához híven megint gyönyörű képsorokat tartalmaz.
„Miért ébredsz valaki mellett, akit nem is ismersz, ha már önmagad sem ismered?”
„Nem az vagyok, akinek gondoltam magam.”
„Szerezd meg a pénzt. Ne hagyd, hogy a pénz szerezzen meg téged.”
Mégis kit érdekel, hogy a film annyira unalmas, hogy közben átgondoltad életed összes elhibázott döntését kétszer, ha ilyen szövegek vannak benne? A Song to Song nem a szavak filmje, de még ennek ellenére is sikerül a dialógusok 70%-át a lehető legirreálisabb módon megírni kimondani.
Nehezen lehetne bármi mást elmondani a filmről. Az világos, hogy ennek a műfajnak vannak nagy rajongói, akik értékelni tudják ezt a stílust, én viszont nem tartozok közéjük. A Song to Song számomra csak egy erőltetett szerelmi történetbe csomagolt öncélú blöff, amiben a világ legjobb színészei szaladgálnak egyik fesztiválról a másikra.
Értékelés: 1/10
"Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén."
Azt előre le kell szögeznem, hogy ez nem egy megszokott véleménykifejtés lesz, ahol sorra veszem a színészek, a rendező vagy az operatőr teljesítményét. Abban is elég biztos vagyok, hogy a karakterek fejlődését és mélységét sem fogom mélyebben megvizsgálni. Hogy miért nem? Két okból.
Vitatkozhatnánk, hogy ki mit lát ebben a franchise-ban, ami miatt a széria már az ötödik részét éli meg és valószínűleg nem is az utolsót, az viszont biztos, hogy egy nagyon erős rajongótábora van. Őket onnan lehet megismerni, hogy mindig, amikor az értelmét keresem a Transformersnek, visszavágnak, hogy „ez a látványról szól, te barom, ne keress benne értelmet.”
Pedig én már a második rész óta úgy ülök le, hogy semmi értelmet nem keresek és tulajdonképpen nem is akarok, elég az, ha szórakoztatni tud. A negyedik részre öt pontot adtam, mert meg volt benne az a jó kis guilty pleasure érzés, és pont ezért bizakodtam abban, hogy Bay papa búcsúja legalább hasonló pillanatokat produkál.
De nem! Nincsenek arra szavak, hogy mennyire nem. Ez a film annyira fájdalmasan rossz, hogy az Index borzasztó lehúzó kritikája sincs távol a valóságtól. Ami pedig az egészben a legrosszabb, hogy a minőség az annyira másodlagos dolog egy átlagos néző számára, hogy nem kétséges, a sorozat két három rész után is simán visszahozza az árát még akkor is, ha már Magyarországon és az USA-ban is vannak jelei, hogy a Transformerseknek lassan leáldozott. (Kínában persze töretlen a sikere, ez egyértelmű.)
Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén.
A helyzet az, hogy még azt sem tudom igazán, hogy ez a film miről szólt. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lett volna mindenki számára, ha csak akciójelenetek vannak benne és a szereplők nem kezdenek el beszélni. A probléma mindig az volt a Transformers filmekkel, hogy a sztori épült az akcióba, és nem fordítva, Bay pedig a látszatát sem próbálta kelteni annak, hogy törekedne erre.
Már az ötletnél meghalt Az utolsó lovag alcímen futó fostenger, hiszen nem volt elég ez a hatalmas univerzum, amit több résszel ezelőtt felépítettek, erre is bővíteni akartak: ennek eredménye az lett, hogy kaptunk egy kicsit minden világból olyannyira, hogy az egész cselekmény az angolokkal indul, majd jön a II. világháború a nácikkal és Merlin, a varázsló sem maradt ki. Eközben a Földet is meg kell menteni a patrióta hős szerepekre maszturbáló Mark Wahlbergnek és két csajnak, illetve egy talizmánt is meg akarnak szerezni valakik valamiért.
Mintha Michael Bay megnézte volna Dan Brown egyik kalandponyvájának adaptációját és talán azt gondolta, ha van egy kis történelem a filmben, akkor okosabbnak tűnik az egész. Nem. Nem. Nem.
Bad Boys, A szikla, Armageddon, Pain&Gain, 13 óra. Ezek se hibátlan alkotások, de legalább látszik, ha Bay nem pazarolná az idejét ilyenekre, simán csinálhatna újra valami menő akciófilmet, aminek értelme is van, nemcsak elborult lövöldözésből áll. A 13 óra: Bengázi titkos katonái némelyik jelenete szinte szétrobbant a feszültségtől, tehát ha akarna, ezt is tudná.
Itt viszont a legnagyobb feszültséget az okozza, amikor a félmeztelenre vetkőző Wahlbergtől annyira begerjed az angol csaj, hogy beszélni sem tud.
Egy nappal a Transformers: Az utolsó lovag után kicsit olyan, mint amikor elindulsz az éjszakába és reggel az árokba kötsz ki. Vannak emlékeid, én például határozottan látom magam előtt Stanley Tuccit, de hogy milyen funkciója volt, azt már nem tudnám megmondani. De így van ez Josh Duhamel esetében is.
Azt szomorúan látom, hogy a színészlegenda Anthony Hopkins öregkorára nem valami értékeset akar hátrahagyni, hanem jól megtömni magát, ha egyáltalán még szükséges neki. Más okát nem látom, hogy ő is itt mutogatja magát.
Összefoglalva én úgy láttam ezt a filmet, hogy közben nem is. Ahogy az összes többi ember is úgy látta, hogy igazából nem is. Mivel ezt nem lehet látni, maximum érezni, de arra meg csak a legelvetemültebb rajongók képesek, akik csak az imázsuk miatt nem mondhatják azt, hogy „srácok, már én sem értem ezt a szart, inkább nézzünk meg valami normális filmet.”
Értékelés: 1/10
"Ez a film pont olyan, mint egy kiadós nátha: már az elején érzed, hogy ebből nagyobb baj lesz, de még nem veszed komolyan és reménykedsz benne, hogy érthet még meglepetés. Kicsivel később persze már tudod, hogy ez nem az a fajta, ami elmúlik, és ami a legfontosabb: mindkettő olyan fájdalmakat tud okozni, hogy azt csak gyógyszerekkel lehet csillapítani."
Nem tudom, hogy A pláza ásza Vegasban megtekintése után még valaha is képes leszek nevetni egy vígjátékon, hisz minden áldott pillanatban Kevin James taszító arcára és jellemére, a pénzhajhász stúdióra és stábra, na meg Paul Blart tekintetére fogok gondolni, melyek folyamatosan csak azt kiabálják: “vedd meg a jegyet, vedd meg a jegyet!”. Annak ellenére tud undorító lenni mind a 94 hosszú-hosszú perce, hogy disznóviccek nincsenek is benne. Igen, ezen én is alaposan meglepődtem, főleg úgy, hogy James nagy barátja az erre szakosodott poénok “királya”, Adam Sandler. Nyugi, nincs cameo. Annyi minden idegesít ebben a filmben, hogy valószínűleg egy könyv terjedelme sem lenne elég eme hibák kibontására, de azért megpróbálom dióhéjban összefoglalni, mennyire is utálom 2015 (és talán az évtized) legrosszabb vígjátékát.
Persze az se normális, aki az egészen elképesztő negatív kritikák után bármennyi pénzt is kiad ezért a vállalhatatlan mocsokért, sőt, ha még ez sem lenne elég, egyenesen azoknak az embereknek kellene hálát mondania a készítőknek, akik vették a drága idejüket és elejétől a végéig kibírták hányás és mindenféle egészségügyi probléma nélkül. Ez a film pont olyan, mint egy kiadós nátha: már az elején érzed, hogy ebből nagyobb baj lesz, de még nem veszed komolyan és reménykedsz benne, hogy érthet még meglepetés. Kicsivel később persze már tudod, hogy ez nem az a fajta, ami elmúlik, és ami a legfontosabb: mindkettő olyan fájdalmakat tud okozni, hogy azt csak gyógyszerekkel lehet csillapítani.
A történet szerint, melyet a treatment írója valószínűleg egy félig kifújt papír zsebkendőre írt, Blart a pláza megmentése után meghívást kap a Biztonsági Őrök Expójára, ahova a lányát is elviszi, egy műkincstolvaj azonban alaposan keresztbe tesz az önfeledt nézelődésnek és kikapcsolódásnak.
Szánalom. Legszívesebben csak ezzel az egy szóval tölteném ki az egész bejegyzést, mert ez az, amit annyira erősen érzek a film iránt. Elképesztő, hogy ez a szenny 2015-ben egyáltalán elkészülhet. A 4,4-es IMDb pont, mellyel sok jobban kinézőbb B-film magasabb helyezést ér el, mint Blart legutóbbi kalandja, sok mindent elmond magáról. Már az első rész is tömegpusztító fegyverként hatott az emberiségre, Kevin James viszont azt hiszem, most ért fel a csúcsra.
“Amúgy James a való életben biztos vicces, ez csak egy karakter és ő nem szólhat bele semmibe..” Hát de. Sandler öribarija nem csak ezt a borzasztóan idegesítő karaktert, hanem magát a szkriptet is ő írta. Nem hazudok, ha azt mondom, kétszer mosolyodtam el az egész film alatt. Azért tudom ennyire, mert direkt számoltam, az eredmény pedig megdöbbentő: rengeteg a viccnek szánt benyögés, mondat vagy tett és egy elképesztően hosszú matematikai számolás után minden negyvenhetedik percben vicces egy vicc.
Persze ez relatív dolog, ha életben nem láttál még olyan vígjátékot, melyben abból csinálnak poént, hogy a molett főszereplő elesik és többek között felrúgja egy ló, akkor minden bizonnyal tetszeni fog.
Az alkotók mintha direkt kerülték volna, hogy bármiféle olyan elemet tegyenek a filmjükbe, amitől kicsit is szórakoztatóvá válik. Tipikusan az az alkotás, ami baromira humorosnak gondolja magát, a szomorú igazság viszont az, hogy ennyire rossz és klisés filmet az utóbbi évtizedekben nagyon ritkán találunk, ami nem azt jelenti, hogy Hollywood csupa jóval ajándékoz minket, csak azt, hogy a Pláza ásza Vegasban valami elképesztően gagyi.
Főgonosznak kiválasztották az egyetlen tényleg félelmetes arcszerkezetű férfit, aki csak feltűnt a casting során, (nem, nem Ron Perlman az), készítettek valami mondvacsinált indokot, hogy Kevin James futkározhasson egy kiürített hotelben kalóriaégetés céljából és már kész is van a “nyár vígjátéka”.
Andy Fickman-t, aki munkáiból ítélve elég nagy összhangban lehet az előző Blart film rendezőjével, Steve Carr-rel, leginkább szintén ehhez hasonló családi vígjátékokból ismerhetjük, például a Gyerekjátékból, mely a plakát alapján komplett hülyét csinál Dwayne Johnson-ból, de hozzá fűződik a Már megint te? is. Hasonló színvonal mindegyik.
A pláza ásza Vegasban tehát visszatért és kegyetlenebb, mint valaha. Paul Blart mindig is értette, hogyan lehet az emberek IQ-ját mindössze száz perc leforgása alatt drasztikusan lecsökkenteni, így van ez a folytatással is, melynek egyes jelenetei fájdalmasabb hatást tudnak adni, mint bármelyik működő pisztoly, így a végére a készítők nevében bocsánatot szeretnék kérni ezért a mértéktelen szánalomtengerért, magamat pedig legszívesebben kitüntetném, hogy a kritika megírása közben egyetlen káromkodást sem használtam, azaz minden olyan jelzőt, ami a legpontosabban ráillik Kevin James legújabb agymenésére.
Értékelés: 10/1
Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.
Megosztás a facebookon
"Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát."
Elképesztő. Elképesztő, hogy egy olyan tehetséges és sikeres színész, mint James Franco, elvállal egy ilyen szutykot. Elképesztő, hogy egy olyan legenda, mint Robert Duvall, megír és megrendez egy ilyen szutykot. Hölgyeim és uraim, ez a Wild Horses! Minden évben készül egy film, amiben szerepel egy-két húzónév, de a kutya sem kíváncsi rá. Nagyon úgy tűnik, hogy én kifogtam 2015 egyik legrosszabb és legérthetetlenebb filmjét, már csak azért is, mert Duvall-tól egyáltalán nem ehhez vagyunk szokva. De nagyon úgy tűnik, hogy A Keresztapából is ismert színész csak a kamera előtt tud értékelhető munkát letenni az asztalra, sem mint mögötte, bár ez a tény a Wild Horses megnézése után szinte egyértelmű.
Van egy olyan érzésem, hogy a mester elfáradt és már csak azért készít mozgóképeket, mert ő Robert Duvall és bizonyítani akar az embereknek, hogy nem felejtették el és még mindig ott van a kamera körül. Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát. De akkor mi volt jó a Mulholland Drive-ban? Mert Lynch alkotásának a báját adja a rejtély és a megmagyarázhatatlan misztikum, a Wild Horses viszont, nem akarok köntörfalazni, egy értékelhetetlen, összecsapott semmi, aminek az érthetetlensége már csak hab a tortán.
Tulajdonképpen mit akar nekünk elmesélni? Egy meleg fiú és egy apa drámai történetét? Vagy a Texas Rangerek munkáját? Vagy a családot és a családi összetartást? Mi a célja ennek a filmnek? Valószínűleg mindet, és ez is a nagy problémája.
A legidegesítőbb dologról viszont még nem is beszéltünk: a film kínosan törekszik felidézni a régi westernek hangulatát, mind zenében, mind cselekményben, valamiféle nyugati cowboy feelinget akart megteremteni egy 84 éves színésszel, aki menni alig tud, és egy női Texas Rangerrel, akiről jobb, ha még említést sem teszünk.
Duvall rendezte és írta is a filmet, szóval teljes mértékben az ő szüleménye a Wild Horses, de ha már megemlítettük az írást, le kell szögezni, hogy a forgatókönyv egy hét éves iskolás naplójának minőségével vetekszik és ezzel még nem mondtam semmi durvát, már csak a rendező úr iránta tiszteletem miatt is, de ami igaz, az igaz.
Elég abszurd és lehetetlen elmélet, de ha egyszer egy szobába kerülök Duvalllal és kérdezhetek tőle kettő dolgot, az egyik az lenne, ki tudna-e segíteni egy kis pénzzel, a másik pedig, hogy mi a fenéért csinálta meg ezt a 104 percnyi tömény unalmat és fejfájást. Talán csak azért, mert a mindössze 43 éves felesége, Luciana Pedraza, aki a Rangert alakítja, szerepet akart kapni valahol. (A Bérgyilkos tangóban is játszott, szintén Duvall rendezésében).
Nem tudom, ki hogy van vele, de Wild Hosers helyett én inkább csak Wild Loserseket láttam. A legenda filmográfiájában bőven van egy tucat kiváló alkotás, ezeket a mellényúlásokat pedig, amilyen hamar csak lehet, el kell felejteni, főleg az alakításokat, mert bármennyire is szerepel legalább négy nagy sztár a filmben, nem nyújtottak többet, mint bármelyik egymondatos statiszta. Lehet, hogy csak nekem fájt különösen ez a semmitmondó film, de az én listámban legalábbis garantáltan benne van 2015 legrosszabbjai között.
Értékelés: 10/1
Megosztás a facebookon
"A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!"
Egy kiváló szóval lehetne jellemezni a Megapiranha című "mesterművet": szánalmas. A 100 perces játékidő tökéletes arra, hogy alaposan átgondold a filmekbe vetett megrendíthetetlen bizalmad. Hisz mindig jó érzés találkozni olyan tényleges mesterművekkel, mint a Sunset Boulevard, vagy a Ragyogás, de mégis megmozdul benned valami, amikor olyan brutálisan és büntetendően rossz alkotásokba ütközöl, mint a Megapiranha - Gyilkos a mélyből. De mit is várok egy olyan stúdió nevétől, mint az Asylum?
Sok ember tudja értékelni azt, amikor egy alkotás már annyira fájdalmasan vállalhatatlan, hogy szórakoztató, de én sajnos nem tartozom ezen népes tábor közé. Még fizetett kritikusok is 80% fölé rangsorolták a Sharknado-t, amit már akkor sem értettem, én viszont továbbra is kitartok amellett a tény mellett, hogy ilyen rossz effektek és vágások mindenre vallnak, csak arra nem, hogy egy darabig is szórakoztatni tudnának.
A csodálatos és "csakis" minőségi filmeket játszó FILM+ Víziszörnyek hete alcím keretin belül adta le ezt a gyöngyszemet, én pedig kihasználtam, hogy szénné oltsam ezt a förmedvényt. Egyszerűen semmi olyat nem találok benne, ami kicsit is szórakoztató lenne. Mert egy Asylum film kapcsán már felesleges lenne értelmet keresni, hisz felesleges időpocsékolás lenne, azt viszont tényleg elismerem, hogy nyomokban tartalmaz szórakoztató elemeket, amik leginkább az effektben merülnek ki, amik egy hajszálnyival jobbak, mint amit a Birdemic-ben láttunk, de összességében még a "rossz" jelzőt sem érdemli meg.
Viszont ez a némi pozitívumot is magában hordozó kijelentésem sem tart sokáig, hisz az effektek nagyjából két percig viccesek, utána viszont feketébe borul az egész világ, és azon könyörögsz Istennek, hogy vagy szabadítson meg ebből a leírhatatlanul ostoba filmtől, vagy most rögtön vessen véget az életednek.
Ráadásul olyannyira komolyan veszi magát az egész film, hogy még a CIA-t meg az FBI-t is belekeveri ebbe az egészbe, és valami mondvacsinált dologgal próbálja magyarázni ezt a pusztító piranha agymenést, amit a képernyőn látunk. A karakterek ostobák? Történet nincs is? Az effekteket egy három éves kisgyerek csinálta Movie Maker-rel? Igen, mit lepődsz meg ezen, ez egy Asylum film!
Azt akarja, hogy komolyan vegyük olyan nevetséges jelenetek mellett, mint amit 100 percen át, megállás nélkül tol az arcunkba a film. De már magukba a mondatokba is bele lehet kötni és szakdolgozatot írni a hibáiról, de hát kit érdekel, amikor vérengző piranhákat öl meg főszereplőnk biciklimozdulatot imitálva. Hát nem fantasztikus?
De nem csak az életed, hanem a reklámokba fektetett negatív érzéseid is rendesen átgondolod. Most őszintén, ha olyan vagy mint én, és rászánod magad a megnézésre, garantáltan hálát adsz minden egyes reklámblokknak, ami csak feltűnik, hisz ezt a filmet egybe megnézni egyenlő a lehetetlenséggel. Emlékszem, a Sharknado-t is kb. nyolc részletben sikerült megnéznem, és a hányinger még egy hét múltán is bennem volt.
Az is ritka, hogy a PORT-on is kemény 2 ponton áll, de a Megapiranha - Gyilkos a mélyből teljes mértékben megérdemli ezt a kitüntető értékelést, hisz még ezzel a pontszámmal is kicsit túlértékeltnek tartom.
És olyan nagy szerencseként könyvelhető el, hogy a rendező úriember nem csak ezzel az egy filmmel mutatta meg páratlan direktori tehetségét, hisz többek között olyan, már-már tökéletesen elkészített filmek is az ő nevéhez fűződnek, mint a Testrabló idegenek, Itt a fű, hol a fű?, vagy a Mélytengeri kalandorok. De egy tanácsot azért fogadj meg: ha meghallod azt a nevet, hogy Eric Forsberg, gyorsan fuss el a másik irányba, jobban jársz vele.
Egy tucat special- és visual effektesünk van, nekik innen is szeretném megköszönni ezt a kivételes látványvilágot, amit a film felépít, és felhívnám minden érintett figyelmét, hogy nagyon megérdemelnének már egy igazi munkát.
Ha szeretnétek velem a Megapiranha dramaturgiai felépítéséről és annak nagyon fontos jelentőségéről beszélni, nyugodtan keressetek meg, ellenben búcsúzóul annyit tudok elmondani, hogy soha, semmilyen körülmények között ne járj úgy, mint én, és minden olyan címtől tartsd távol magad, mint a Megapiranha, Megacápa, Megakrokodil, Megaminden, és Náci zombi cápa. (Utóbbi létezésében sajnos nem vagyok biztos, de hát olyan találékonyak ezek az Asylum-os fiúk, az elkövetkezendő években biztos találkozunk majd ezzel és ehhez hasonlókkal is!
Értékelés: 10/1
Megosztás a facebookon
