"Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát."

Elképesztő. Elképesztő, hogy egy olyan tehetséges és sikeres színész, mint James Franco, elvállal egy ilyen szutykot. Elképesztő, hogy egy olyan legenda, mint Robert Duvall, megír és megrendez egy ilyen szutykot. Hölgyeim és uraim, ez a Wild Horses! Minden évben készül egy film, amiben szerepel egy-két húzónév, de a kutya sem kíváncsi rá. Nagyon úgy tűnik, hogy én kifogtam 2015 egyik legrosszabb és legérthetetlenebb filmjét, már csak azért is, mert Duvall-tól egyáltalán nem ehhez vagyunk szokva. De nagyon úgy tűnik, hogy A Keresztapából is ismert színész csak a kamera előtt tud értékelhető munkát letenni az asztalra, sem mint mögötte, bár ez a tény a Wild Horses megnézése után szinte egyértelmű.

Van egy olyan érzésem, hogy a mester elfáradt és már csak azért készít mozgóképeket, mert ő Robert Duvall és bizonyítani akar az embereknek, hogy nem felejtették el és még mindig ott van a kamera körül. Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát. De akkor mi volt jó a Mulholland Drive-ban? Mert Lynch alkotásának a báját adja a rejtély és a megmagyarázhatatlan misztikum, a Wild Horses viszont, nem akarok köntörfalazni, egy értékelhetetlen, összecsapott semmi, aminek az érthetetlensége már csak hab a tortán.

Tulajdonképpen mit akar nekünk elmesélni? Egy meleg fiú és egy apa drámai történetét? Vagy a Texas Rangerek munkáját? Vagy a családot és a családi összetartást? Mi a célja ennek a filmnek? Valószínűleg mindet, és ez is a nagy problémája.

A legidegesítőbb dologról viszont még nem is beszéltünk: a film kínosan törekszik felidézni a régi westernek hangulatát, mind zenében, mind cselekményben, valamiféle nyugati cowboy feelinget akart megteremteni egy 84 éves színésszel, aki menni alig tud, és egy női Texas Rangerrel, akiről jobb, ha még említést sem teszünk.

Duvall rendezte és írta is a filmet, szóval teljes mértékben az ő szüleménye a Wild Horses, de ha már megemlítettük az írást, le kell szögezni, hogy a forgatókönyv egy hét éves iskolás naplójának minőségével vetekszik és ezzel még nem mondtam semmi durvát, már csak a rendező úr iránta tiszteletem miatt is, de ami igaz, az igaz.

Elég abszurd és lehetetlen elmélet, de ha egyszer egy szobába kerülök Duvalllal és kérdezhetek tőle kettő dolgot, az egyik az lenne, ki tudna-e segíteni egy kis pénzzel, a másik pedig, hogy mi a fenéért csinálta meg ezt a 104 percnyi tömény unalmat és fejfájást. Talán csak azért, mert a mindössze 43 éves felesége, Luciana Pedraza, aki a Rangert alakítja, szerepet akart kapni valahol. (A Bérgyilkos tangóban is játszott, szintén Duvall rendezésében).

Nem tudom, ki hogy van vele, de Wild Hosers helyett én inkább csak Wild Loserseket láttam. A legenda filmográfiájában bőven van egy tucat kiváló alkotás, ezeket a mellényúlásokat pedig, amilyen hamar csak lehet, el kell felejteni, főleg az alakításokat, mert bármennyire is szerepel legalább négy nagy sztár a filmben, nem nyújtottak többet, mint bármelyik egymondatos statiszta. Lehet, hogy csak nekem fájt különösen ez a semmitmondó film, de az én listámban legalábbis garantáltan benne van 2015 legrosszabbjai között.

Értékelés: 10/1

 

Megosztás a facebookon

"Leginkább a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte."

Itt egy dráma. Itt egy színésznő. Jennifer Aniston. A Jóbarátok sztárja pályafutása alatt szinte csak vígjátékokban szerepelt, ezzel még nem is lenne gond, a baj csak az, hogy az említett komédiák kimerülnek a fingós-hugyozós poénokban, pedig alapjába véve egy nagyon tehetséges és nem mellékesen gyönyörű hölgyről van szó. A Cake egy remek fordulópont lehetett volna az életében, hogy kitörjön a hozzá méltatlan filmekből, de Daniel Branz alkotása annyira összeszedetlen, annyira sokat akar markolni, hogy végül csak egy tesze-tosza, unalmas másfél órán lesz az ember túl, ha megnézi.

Már a nyitójelenetben is voltak fenntartásaim, hisz Claire, a főszereplő monológjának gyakorlatilag semmi értelme nem volt a csoportterápián, mégis érezni lehetett, hogy a rendező nagyon fontosnak tartotta ezt a beszédet. Hogy miért, nem tudni..

Pillanatok alatt észre lehet venni, (én már a poszterből is sejtettem), hogy ez egy kőkemény, lassú ütemű, elgondolkodtató film akar lenni egy hatalmas nagy problémával. A Cake esetében ez egy autóbaleset, ahol a nő túlélte, de néhány éves kisfia nem, és még mindig gyászol.

Nem biztos, hogy akkor működött volna, de lehet, hogy a Caket egy sorozatba kellett volna adaptálni. Sőt, olyan érzésem volt az egész film alatt, mintha a rendező részekre bontotta volna alkotását, egyes pillanatokban például barátkozni próbál, a másikban ismeretlen tolvajlányt fogad be a házába, és ezek a jelenetek nem tartanak sokáig, és nem is összefüggőek, de pont elegek ahhoz, hogy vontatottak és unalmasak legyenek.

De azt sem mondanám rá, hogy inkoherens lenne, hisz lassanként, de kirajzolódik kiről is szól és mit is akar átadni a film. Branz alkotása egy nyomasztó, fájdalmakkal teli életet mutat be, nevezetesen Claire Simmons-ét, aki nem tud megbirkózni az emberekkel, az őt ért gyötrelmekkel, és úgy egyáltalán, a világgal.

Nagyon érdekes és megható mozgókép is lehetett volna belőle, de látszott, hogy Daniel Branz nem tud megbirkózni egy ilyen összetett drámával, pedig Jennifer Aniston és Adriana Barraza a hátukon viszik a filmet, a többi szereplő csak ráadás.

Hatalmas hibája, hogy nem tudta eldönteni, igazából merre is menjen. Jobb lett volna, ha nagyobb teret engednek Roy Collins kálváriájának, és az sem lett volna rossz, ha bővebb információkat tudunk meg Nináról, és nem csak szellemként kell látnunk őt, és úgy összerakni ezt a szövevényes történetet.
De ez még csak a kisebb baj. A film egyik pillanatában például feltűnik a William H. Macy által megformált Leonard, aki a balesetet okozta. A következők történnek: a férfi bocsánatért könyörög Claire-nek, aki viszont rátámad, és újra előtörnek benne a régi emlékek.

Sokáig nem is tudjuk, ki az a Leonard, de nagyon megrázó és hatásos képsorok voltak, ezt viszont a film teljes egészében lerontja azzal, hogy soha többet nem látjuk a férfit. Nem elég, hogy egyáltalán nem volt szükség rá a történet szempontjából, még olyan érzése is támad a nézőnek, hogy teljesen befejezetlen ez a történet.

Összességében tehát a Cake lehetett volna egy erős dráma, mert az alakítások és a szinte tökéletes zene adott volt hozzá, de a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte.

Értékelés: 10/5

 

 

 

Megosztás a facebookon