"A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott."

Daniel Alfredson nem túl sok vizet zavaró akciódrámája 1983-ba vezet el minket, amikor is a híres üzletembert, Freddy Heineken-t elrabolják és hatalmas mértékű, 16 millió eurónak felérő holland forintot követelnek. Akkoriban hatalmas felhajtást kapott az ügy, ez az igaz történet pedig egy hatalmas lehetőség lett volna, hogy felrúgjanak minden “emberrablós-filmes” klisét és valami nagyon eredetit alkossanak, hisz a forgatókönyvet végső soron tényleg az élet írta. Ehelyett viszont Alfredson biztonsági játszmába kezd, kapunk némi akciót, idegesítő kétségbeesést, megőrülő foglyot és egy kis film végi kihagyhatatlan feliratos összefoglalást.

Más szóval aki bármi, a valós életre kicsit is hasonlító alkotást szeretne látni, az hagyja ki a Kidnapping Mr. Heineken-t. Nem fogom porig alázni, hisz nem érdemli meg és nem is húzta ki annyira a gyufát, csupán egy borzasztóan lassú folyamú dramaturgiával és erőltetett párbeszédekkel bíró középfilm, ami akármennyire is tele van nagy nevekkel és egy meglehetősen érdekes alapfelállással, a forgatókönyvvel és a rendezéssel mindent lerontania.

De ha jobban belegondolok, nincs is mit lerontani, hisz a film már az elején teljesen egysíkúan indul, a pozitívum csak annyi, hogy az amúgy sem nem biztos lábakon álló minőségből nem ront le látványosan, csupán ugyanott halad másfél órán keresztül.

Szögezzük le, hogy borzasztóan jó korrajzzal operál, minden egyes díszlet és falfreskó az akkori hangulatot és életet idézi fel, de ezek után sajnos gondolkodnom kell, mi volt olyan kiemelkedő pozitívum, ami még megemlítést érdemel. Nos, egyelőre nem tudok mondani, szóval folytassuk a rossz dolgokkal: már az első percekben idegesítő a film ostoba kamerarángatása, ami még nem is az akciójeleneteknél tűnik fel a leginkább, hanem a teljesen normális, rángatás nélkül is könnyen megmutatható cselekményeknél. Talán valamilyen dokufilm-szerű hangulatot próbáltak ezzel elérni, ha így van, akkor innen is üzenem, hogy nem sikerült, sőt, kifejezetten liftezett a gyomrom.

Aztán beszéljünk a nagy nevekről. A címszereplő megalkotója a páratlan Anthony Hopkins, aki nem meglepő módon minden szereplő közül a legjobban nyomta, viszont rettentő kevés szerepet kapott, amit nem is értettem, hisz ha egy emberrablással foglalkozó filmet szeretnék csinálni, az első dolgom az lenne, hogy normálisan bemutatom. Hisz ha ő nem lenne, akkor cselekmény sincs.

Alfredson viszont kedvesen visszautasított minden olyan létfontosságú elemet, ami talán többé tenné a filmjét egy közepestől, sőt, csak az öt tagú emberrabló bandára fektette a hangsúlyt, viszont ezt is túlzásnak mondanám, mivel azon belül is a vezető, Cor Van Hout kapta a reflektorfényt.

Azzal persze nincs baj, hogy a csapat és a fogoly különböző mértékben szerepelt, de akkor is furcsa és teljesen érthetetlen, hogy a film 70%-a Hout lelki világának és érzéseinek a bemutatása. De ha már Hout: Jim Sturgess alakítja, akit többek között ismerhetünk a 21 - Las Vegas ostroma, az Egy nap, és a Felhőatlasz című filmekből is. Rajta láttam, hogy ugyan nem is sikerült neki teljesen, de próbálkozott jól előadni a szerepét és nem ostobán ordítozni és várni a jelenet végét. Lásd: az összes többi négy bandatag.

Beleértem Sam Worthington-t is, aki erőtlenebbül már nem is színészkedhetett volna és ez főleg azért nagyon idegesítő, mert nem nagyon vagyunk hozzászokva ehhez. A gond az az egész filmmel, hogy nem látunk igazi problémát, drámát, csupán néhány ordítozó hapsit és egy lassan megőrülő foglyot, akik néha-néha azért próbálják a néző tudtára adni, hogy itt valami nagy baj van de a teljesen élettelen párbeszédek és a klisék lassan megölik azt a kevés jó pillanatot is.

A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"Leginkább a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte."

Itt egy dráma. Itt egy színésznő. Jennifer Aniston. A Jóbarátok sztárja pályafutása alatt szinte csak vígjátékokban szerepelt, ezzel még nem is lenne gond, a baj csak az, hogy az említett komédiák kimerülnek a fingós-hugyozós poénokban, pedig alapjába véve egy nagyon tehetséges és nem mellékesen gyönyörű hölgyről van szó. A Cake egy remek fordulópont lehetett volna az életében, hogy kitörjön a hozzá méltatlan filmekből, de Daniel Branz alkotása annyira összeszedetlen, annyira sokat akar markolni, hogy végül csak egy tesze-tosza, unalmas másfél órán lesz az ember túl, ha megnézi.

Már a nyitójelenetben is voltak fenntartásaim, hisz Claire, a főszereplő monológjának gyakorlatilag semmi értelme nem volt a csoportterápián, mégis érezni lehetett, hogy a rendező nagyon fontosnak tartotta ezt a beszédet. Hogy miért, nem tudni..

Pillanatok alatt észre lehet venni, (én már a poszterből is sejtettem), hogy ez egy kőkemény, lassú ütemű, elgondolkodtató film akar lenni egy hatalmas nagy problémával. A Cake esetében ez egy autóbaleset, ahol a nő túlélte, de néhány éves kisfia nem, és még mindig gyászol.

Nem biztos, hogy akkor működött volna, de lehet, hogy a Caket egy sorozatba kellett volna adaptálni. Sőt, olyan érzésem volt az egész film alatt, mintha a rendező részekre bontotta volna alkotását, egyes pillanatokban például barátkozni próbál, a másikban ismeretlen tolvajlányt fogad be a házába, és ezek a jelenetek nem tartanak sokáig, és nem is összefüggőek, de pont elegek ahhoz, hogy vontatottak és unalmasak legyenek.

De azt sem mondanám rá, hogy inkoherens lenne, hisz lassanként, de kirajzolódik kiről is szól és mit is akar átadni a film. Branz alkotása egy nyomasztó, fájdalmakkal teli életet mutat be, nevezetesen Claire Simmons-ét, aki nem tud megbirkózni az emberekkel, az őt ért gyötrelmekkel, és úgy egyáltalán, a világgal.

Nagyon érdekes és megható mozgókép is lehetett volna belőle, de látszott, hogy Daniel Branz nem tud megbirkózni egy ilyen összetett drámával, pedig Jennifer Aniston és Adriana Barraza a hátukon viszik a filmet, a többi szereplő csak ráadás.

Hatalmas hibája, hogy nem tudta eldönteni, igazából merre is menjen. Jobb lett volna, ha nagyobb teret engednek Roy Collins kálváriájának, és az sem lett volna rossz, ha bővebb információkat tudunk meg Nináról, és nem csak szellemként kell látnunk őt, és úgy összerakni ezt a szövevényes történetet.
De ez még csak a kisebb baj. A film egyik pillanatában például feltűnik a William H. Macy által megformált Leonard, aki a balesetet okozta. A következők történnek: a férfi bocsánatért könyörög Claire-nek, aki viszont rátámad, és újra előtörnek benne a régi emlékek.

Sokáig nem is tudjuk, ki az a Leonard, de nagyon megrázó és hatásos képsorok voltak, ezt viszont a film teljes egészében lerontja azzal, hogy soha többet nem látjuk a férfit. Nem elég, hogy egyáltalán nem volt szükség rá a történet szempontjából, még olyan érzése is támad a nézőnek, hogy teljesen befejezetlen ez a történet.

Összességében tehát a Cake lehetett volna egy erős dráma, mert az alakítások és a szinte tökéletes zene adott volt hozzá, de a szürke rendezés, az élettelen forgatókönyv és a sok lezáratlan szál tesz róla, hogy néhány hónap múlva teljesen elfelejtsük ezt az egészet. Kár érte.

Értékelés: 10/5

 

 

 

Megosztás a facebookon