"Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén."

 Azt előre le kell szögeznem, hogy ez nem egy megszokott véleménykifejtés lesz, ahol sorra veszem a színészek, a rendező vagy az operatőr teljesítményét. Abban is elég biztos vagyok, hogy a karakterek fejlődését és mélységét sem fogom mélyebben megvizsgálni. Hogy miért nem? Két okból.

1.        Egy Transformers filmről van szó, méghozzá állítólag az utolsóról, amit Michael Bay rendez.
2.        Az egyik legrosszabb film, amit életemben láttam.

Vitatkozhatnánk, hogy ki mit lát ebben a franchise-ban, ami miatt a széria már az ötödik részét éli meg és valószínűleg nem is az utolsót, az viszont biztos, hogy egy nagyon erős rajongótábora van. Őket onnan lehet megismerni, hogy mindig, amikor az értelmét keresem a Transformersnek, visszavágnak, hogy „ez a látványról szól, te barom, ne keress benne értelmet.”

Pedig én már a második rész óta úgy ülök le, hogy semmi értelmet nem keresek és tulajdonképpen nem is akarok, elég az, ha szórakoztatni tud. A negyedik részre öt pontot adtam, mert meg volt benne az a jó kis guilty pleasure érzés, és pont ezért bizakodtam abban, hogy Bay papa búcsúja legalább hasonló pillanatokat produkál.

De nem! Nincsenek arra szavak, hogy mennyire nem. Ez a film annyira fájdalmasan rossz, hogy az Index borzasztó lehúzó kritikája sincs távol a valóságtól. Ami pedig az egészben a legrosszabb, hogy a minőség az annyira másodlagos dolog egy átlagos néző számára, hogy nem kétséges, a sorozat két három rész után is simán visszahozza az árát még akkor is, ha már Magyarországon és az USA-ban is vannak jelei, hogy a Transformerseknek lassan leáldozott. (Kínában persze töretlen a sikere, ez egyértelmű.)

Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén.

A helyzet az, hogy még azt sem tudom igazán, hogy ez a film miről szólt. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lett volna mindenki számára, ha csak akciójelenetek vannak benne és a szereplők nem kezdenek el beszélni. A probléma mindig az volt a Transformers filmekkel, hogy a sztori épült az akcióba, és nem fordítva, Bay pedig a látszatát sem próbálta kelteni annak, hogy törekedne erre.

Már az ötletnél meghalt Az utolsó lovag alcímen futó fostenger, hiszen nem volt elég ez a hatalmas univerzum, amit több résszel ezelőtt felépítettek, erre is bővíteni akartak: ennek eredménye az lett, hogy kaptunk egy kicsit minden világból olyannyira, hogy az egész cselekmény az angolokkal indul, majd jön a II. világháború a nácikkal és Merlin, a varázsló sem maradt ki. Eközben a Földet is meg kell menteni a patrióta hős szerepekre maszturbáló Mark Wahlbergnek és két csajnak, illetve egy talizmánt is meg akarnak szerezni valakik valamiért.

Mintha Michael Bay megnézte volna Dan Brown egyik kalandponyvájának adaptációját és talán azt gondolta, ha van egy kis történelem a filmben, akkor okosabbnak tűnik az egész. Nem. Nem. Nem.

Bad Boys, A szikla, Armageddon, Pain&Gain, 13 óra. Ezek se hibátlan alkotások, de legalább látszik, ha Bay nem pazarolná az idejét ilyenekre, simán csinálhatna újra valami menő akciófilmet, aminek értelme is van, nemcsak elborult lövöldözésből áll. A 13 óra: Bengázi titkos katonái némelyik jelenete szinte szétrobbant a feszültségtől, tehát ha akarna, ezt is tudná.

Itt viszont a legnagyobb feszültséget az okozza, amikor a félmeztelenre vetkőző Wahlbergtől annyira begerjed az angol csaj, hogy beszélni sem tud.

Egy nappal a Transformers: Az utolsó lovag után kicsit olyan, mint amikor elindulsz az éjszakába és reggel az árokba kötsz ki. Vannak emlékeid, én például határozottan látom magam előtt Stanley Tuccit, de hogy milyen funkciója volt, azt már nem tudnám megmondani. De így van ez Josh Duhamel esetében is.

Azt szomorúan látom, hogy a színészlegenda Anthony Hopkins öregkorára nem valami értékeset akar hátrahagyni, hanem jól megtömni magát, ha egyáltalán még szükséges neki. Más okát nem látom, hogy ő is itt mutogatja magát.

Összefoglalva én úgy láttam ezt a filmet, hogy közben nem is. Ahogy az összes többi ember is úgy látta, hogy igazából nem is. Mivel ezt nem lehet látni, maximum érezni, de arra meg csak a legelvetemültebb rajongók képesek, akik csak az imázsuk miatt nem mondhatják azt, hogy „srácok, már én sem értem ezt a szart, inkább nézzünk meg valami normális filmet.”

Értékelés: 1/10

Megosztás a facebookon

"A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott."

Daniel Alfredson nem túl sok vizet zavaró akciódrámája 1983-ba vezet el minket, amikor is a híres üzletembert, Freddy Heineken-t elrabolják és hatalmas mértékű, 16 millió eurónak felérő holland forintot követelnek. Akkoriban hatalmas felhajtást kapott az ügy, ez az igaz történet pedig egy hatalmas lehetőség lett volna, hogy felrúgjanak minden “emberrablós-filmes” klisét és valami nagyon eredetit alkossanak, hisz a forgatókönyvet végső soron tényleg az élet írta. Ehelyett viszont Alfredson biztonsági játszmába kezd, kapunk némi akciót, idegesítő kétségbeesést, megőrülő foglyot és egy kis film végi kihagyhatatlan feliratos összefoglalást.

Más szóval aki bármi, a valós életre kicsit is hasonlító alkotást szeretne látni, az hagyja ki a Kidnapping Mr. Heineken-t. Nem fogom porig alázni, hisz nem érdemli meg és nem is húzta ki annyira a gyufát, csupán egy borzasztóan lassú folyamú dramaturgiával és erőltetett párbeszédekkel bíró középfilm, ami akármennyire is tele van nagy nevekkel és egy meglehetősen érdekes alapfelállással, a forgatókönyvvel és a rendezéssel mindent lerontania.

De ha jobban belegondolok, nincs is mit lerontani, hisz a film már az elején teljesen egysíkúan indul, a pozitívum csak annyi, hogy az amúgy sem nem biztos lábakon álló minőségből nem ront le látványosan, csupán ugyanott halad másfél órán keresztül.

Szögezzük le, hogy borzasztóan jó korrajzzal operál, minden egyes díszlet és falfreskó az akkori hangulatot és életet idézi fel, de ezek után sajnos gondolkodnom kell, mi volt olyan kiemelkedő pozitívum, ami még megemlítést érdemel. Nos, egyelőre nem tudok mondani, szóval folytassuk a rossz dolgokkal: már az első percekben idegesítő a film ostoba kamerarángatása, ami még nem is az akciójeleneteknél tűnik fel a leginkább, hanem a teljesen normális, rángatás nélkül is könnyen megmutatható cselekményeknél. Talán valamilyen dokufilm-szerű hangulatot próbáltak ezzel elérni, ha így van, akkor innen is üzenem, hogy nem sikerült, sőt, kifejezetten liftezett a gyomrom.

Aztán beszéljünk a nagy nevekről. A címszereplő megalkotója a páratlan Anthony Hopkins, aki nem meglepő módon minden szereplő közül a legjobban nyomta, viszont rettentő kevés szerepet kapott, amit nem is értettem, hisz ha egy emberrablással foglalkozó filmet szeretnék csinálni, az első dolgom az lenne, hogy normálisan bemutatom. Hisz ha ő nem lenne, akkor cselekmény sincs.

Alfredson viszont kedvesen visszautasított minden olyan létfontosságú elemet, ami talán többé tenné a filmjét egy közepestől, sőt, csak az öt tagú emberrabló bandára fektette a hangsúlyt, viszont ezt is túlzásnak mondanám, mivel azon belül is a vezető, Cor Van Hout kapta a reflektorfényt.

Azzal persze nincs baj, hogy a csapat és a fogoly különböző mértékben szerepelt, de akkor is furcsa és teljesen érthetetlen, hogy a film 70%-a Hout lelki világának és érzéseinek a bemutatása. De ha már Hout: Jim Sturgess alakítja, akit többek között ismerhetünk a 21 - Las Vegas ostroma, az Egy nap, és a Felhőatlasz című filmekből is. Rajta láttam, hogy ugyan nem is sikerült neki teljesen, de próbálkozott jól előadni a szerepét és nem ostobán ordítozni és várni a jelenet végét. Lásd: az összes többi négy bandatag.

Beleértem Sam Worthington-t is, aki erőtlenebbül már nem is színészkedhetett volna és ez főleg azért nagyon idegesítő, mert nem nagyon vagyunk hozzászokva ehhez. A gond az az egész filmmel, hogy nem látunk igazi problémát, drámát, csupán néhány ordítozó hapsit és egy lassan megőrülő foglyot, akik néha-néha azért próbálják a néző tudtára adni, hogy itt valami nagy baj van de a teljesen élettelen párbeszédek és a klisék lassan megölik azt a kevés jó pillanatot is.

A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt."

Akkoriban, amikor a Red első része a mozikba került, nemigen foglalkoztam vele, mert bár a húzónevek ellenére semmi olyat nem váltott ki bennem se a promója, se az előzetese, hogy ezt nekem feltétlenül látnom kellene.

Egy szép napon azonban DVD-n mégis tettem vele egy próbát, és legnagyobb meglepetésemre bejött, sőt, az év egyik nagy pozitív meglepetéseként tartottam számon. Bruce Willis, Morgan Freeman, Helen Mirren, John Malkovich: és ez még csak néhány név volt.

A nagy kasszasikerre való tekintettel persze elkerülhetetlen volt a folytatás, amiről éreztem, hogy még az első rész közelébe se fog érni, de legbelül valahogy szurkoltam neki, mindhiába.

Még a legnkább negatív kritikai visszhang sem tántorított el attól, hogy megnézzem, pedig durva módon ócsárolták a filmet: mind Magyarországon, mind külföldön.

A második rész számomra azért is lett egy rossz film, mert 2010-ben anno Robert Schwentke nagyon eltalálta az úgynevezett "Red-es világot", a folytatásban azonban már Dean Parisot irányította a munkálatokat, akit leginkább a TV nézők ismerhetnek olyan sorozatok rendezőjeként, mint a Monk, a Férjem védelmében, vagy a Vészhelyzet.

Szerintem túl nagy falat volt ez egy TV-s rendezőnek, aki egész pályafutása alatt nem ehhez a környezethez van szokva: oké, nem mondom, hogy tapasztalatlan lenne, hiszen az elébb említett három sorozat igen nagy kedvencem, de teljesen más világ a filmeknek és a sorozatoknak.

A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt.

A második részben egyszerűen már minden olyan ismerős, hogy egyáltalán nem adja vissza azt az élményt, amit elvárunk tőle. Már alapjába véve azt se értem, miért kell csak azért folytatást csinálni, mert az első rész sikeres volt? És ez sok filmre igaz..

A történet szerint Frank Moses újabb nagy kaland elé néz. Nem tudom, ez a pasas több éve visszavonult, de durvább dolgokat csinál, mint fénykorában. A lényeg tehát csak annyi, hogy a nagy csapatnak ki kell derítenie, kik és miért is akarják megölni őket. Merthogy megakarják, már megint, még mindig.

A csapat nemhogy fogyott, még bővült: itt van egy orosznak egyáltalán nem kinéző Catherine Zeta-Jones, valamint Bailey professzor, róla azonban egy s más dolog kiderül a sztori végén.

Ezt a filmet talán csak azok tudják értékelni, akiknek elég néhány jó nő és akciójelenet ahhoz, hogy megvegyék a mozijegyet, a többieket pedig óva inteném tőle, mert a Red folytatását sajnos semmi nem tudja megmenteni.

Értékelés: 10/4

Megosztás a facebookon