"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."
Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.
Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.
A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.
Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.
Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.
A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.
A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.
(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)
De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.
De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.
Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.
Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.
Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.
Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.
Értékelés: 10/3
"Brian A Miller dilettantizmusa, a színészek élettelen és iszonyúan kínos játéka, valamint a rém ostoba forgatókönyv mind elősegítik azt a tényt, hogy a Vice az év egyik legrosszabb filmjévé avanzsáljon."
Nem váratott sokat magára 2015 egyik legrosszabb filmje, a főszerepben pedig nem meglepő módon Bruce Willis tetszeleg egy nagyon díszes társaságban. Lassan már megszoktuk, hogy a '90-es évek akciósztárja, mindenki John McClane-je ostoba B-filmekhez adja a nevét, több éve nem tudott összehozni egy épkézláb filmet, amiben főszereplő lenne. (Egyetlen talán a Looper, amiben az elmúlt években szerepelt, a Don John-os Joseph Gordon-Levitt-tel.) Ehelyett előszeretettel vállal ilyen Vice típusú akciófilmeket, amikben semmi nincs meg, ami egy jó filmhez kell, idegesítő puskaropogás viszont annál inkább.
Az ötödik elem és a Hatodik érzék sztárja nem csak a filmjei, hanem az alakításai minőségén is jócskán csökkentett, és nem a Vice-tól lesz az új Mihael Keaton. Azért kíváncsi lennék, hogy mi húzza jobban oda egy ilyen projekthez: a "jó" forgatókönyv vagy a zsíros csekk?
Ami nagyon idegesít, az az, hogy még csak próbálkozni sem próbálkozik, évek óta csak egy helyben áll, és minden felkérést elfogad olyan filmekre, aminek a költségvetése 70%-a Willis fizetése volt.
Pedig kétségtelen, hogy tud színészkedni, és az Expendables csapatból azon kevesek közé tartozik, akikben még van remény és potenciál, de mivel én ilyen naiv vagyok, bízom benne, hogy előbb-utóbb csak magára talál.
A történet egy olyan világban játszódik, ahol mindent szabad. Első ránézésre úgy néz ki, mint a Sin City, de közel sem erről van szó. Az eredetiséget és az ötletességet még hírből sem hallották a készítők, az pedig már a filmművészet szégyene, hogy egy ilyen F kategóriás "izé" stúdióra és pénzre talál egy olyan világban, ahol rengeteg tehetséges fiatalt még csak kamerák közelébe sem engednek.
Tagadhatatlanul Bruce Willis nevével próbálták eladni a Vice-t, arra azonban nem jöttek rá, hogy jó ideje csak riasztja az embereket a moziból, mint beviszi őket. A többiekről pedig inkább ne is beszéljünk, legalább tíz éves eltiltás kellene minden szereplőnek, aki megfordult a filmben.
Az csak hab a tortán, hogy a Vice olyan komolyan és hitelesen akarja magát bemutatni, hogy az már botrányosan nevetséges. A száz perces játékidő alatt kétszer hangosan felnevettem, sőt, először azt hittem, hogy ez egy vígjáték lesz, így elég nagy pofára esés volt, amikor megláttam az IMDb oldalán, hogy ez igazából egy akcióthriller akar lenni.
Ami végül megmenti a teljes bukástól Bruce Willis legújabb őrültségét, az Yaron Levy, és a fényképezése. A nyitó jelenet valóban borzasztó volt, néha már idegesítően hatott az ide-oda keringő kamera, , de amúgy rendben volt az operatőri munka, és az már hatalmas dicséret egy ilyen kaliberű filmnél.
Brian A Miller dilettantizmusa, a színészek élettelen és iszonyúan kínos játéka, valamint a rém ostoba forgatókönyv mind elősegítik azt a tényt, hogy a Vice az év egyik legrosszabb filmjévé avanzsáljon. 2015 azonban tizenkét hónapból áll, és még csak március van, szóval ez a lista még igen csak bővülni fog.
Értékelés: 10/2
"A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt."
Akkoriban, amikor a Red első része a mozikba került, nemigen foglalkoztam vele, mert bár a húzónevek ellenére semmi olyat nem váltott ki bennem se a promója, se az előzetese, hogy ezt nekem feltétlenül látnom kellene.
Egy szép napon azonban DVD-n mégis tettem vele egy próbát, és legnagyobb meglepetésemre bejött, sőt, az év egyik nagy pozitív meglepetéseként tartottam számon. Bruce Willis, Morgan Freeman, Helen Mirren, John Malkovich: és ez még csak néhány név volt.
A nagy kasszasikerre való tekintettel persze elkerülhetetlen volt a folytatás, amiről éreztem, hogy még az első rész közelébe se fog érni, de legbelül valahogy szurkoltam neki, mindhiába.
Még a legnkább negatív kritikai visszhang sem tántorított el attól, hogy megnézzem, pedig durva módon ócsárolták a filmet: mind Magyarországon, mind külföldön.
A második rész számomra azért is lett egy rossz film, mert 2010-ben anno Robert Schwentke nagyon eltalálta az úgynevezett "Red-es világot", a folytatásban azonban már Dean Parisot irányította a munkálatokat, akit leginkább a TV nézők ismerhetnek olyan sorozatok rendezőjeként, mint a Monk, a Férjem védelmében, vagy a Vészhelyzet.
Szerintem túl nagy falat volt ez egy TV-s rendezőnek, aki egész pályafutása alatt nem ehhez a környezethez van szokva: oké, nem mondom, hogy tapasztalatlan lenne, hiszen az elébb említett három sorozat igen nagy kedvencem, de teljesen más világ a filmeknek és a sorozatoknak.
A film pozitívuma, hogy megtartotta a megszokott szereplőgárdáját, Mary-Louise Parker például üde színfoltja mind a kettő alkotásnak, az öregek azonban látványosan lejjebb adták a színészi teljesítményt.
A második részben egyszerűen már minden olyan ismerős, hogy egyáltalán nem adja vissza azt az élményt, amit elvárunk tőle. Már alapjába véve azt se értem, miért kell csak azért folytatást csinálni, mert az első rész sikeres volt? És ez sok filmre igaz..
A történet szerint Frank Moses újabb nagy kaland elé néz. Nem tudom, ez a pasas több éve visszavonult, de durvább dolgokat csinál, mint fénykorában. A lényeg tehát csak annyi, hogy a nagy csapatnak ki kell derítenie, kik és miért is akarják megölni őket. Merthogy megakarják, már megint, még mindig.
A csapat nemhogy fogyott, még bővült: itt van egy orosznak egyáltalán nem kinéző Catherine Zeta-Jones, valamint Bailey professzor, róla azonban egy s más dolog kiderül a sztori végén.
Ezt a filmet talán csak azok tudják értékelni, akiknek elég néhány jó nő és akciójelenet ahhoz, hogy megvegyék a mozijegyet, a többieket pedig óva inteném tőle, mert a Red folytatását sajnos semmi nem tudja megmenteni.
Értékelés: 10/4
Megosztás a facebookon