"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

Megosztás a facebookon

"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."

Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.

A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, be�vet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.

Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.

A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.

David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.

A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.

A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.

Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.

Értékelés: 10/8

 

 

 

�

 

 

Megosztás a facebookon

"Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni."

Életem egyik legfeleslegesebb két órájában volt részem, viszont lassan kezdem átértékelni, mennyire is jó, amikor néha-néha napokat, félnapokat kell várni egy orvosi rendelőben: nyugodt környezet, senki nem visít a füledbe, csak magad vagy, és elsősorban nem kell végigszenvedned egy olyan kaliberű filmet, mint A közös szenvedély! Ennél a "remekműnél" akár egy foghúzás, vagy egy Megasztár best of videó is jobb lenni, és hogy miért is utálom ennyire Frédéric Auburtin alkotását? Mert a lehető összes klisét elsüti, ami csak létezik a világon, ennek tetejében pedig olyan amatőr és felszínes módon akarja bemutatni a futball világát, hogy az hatalmas megrovást érdemel.

A közös szenvedély olyannyira nem találta el senkinek az ízlését, hogy az IMDb-n is 2,7 ponton áll, a szerencse viszont az, hogy az értékelők száma nem éri el a kétezret, szóval elég kevés ember vette a fáradtságot, hogy megnézzen egy ilyen tömegpusztító fegyvert, én viszont sajnos köztük vagyok.

Már az első fél órában sokkal nagyobb élvezetet nyújt a körmeim rágása és a billentyűzet tisztítása, mint az alkotás, a folytatás azonban még ezt is felül tudja szárnyalni. Először is, szögezzük le, A közös szenvedély nem csak Blatter pályafutásáról, hanem önmagában az egész FIFÁ-ról szól, és végül ez is lett a veszte.

Három részre osztható a film, az első az alapítást, a második a korai vezetést, a harmadik a késői vezetést veszi górcső alá, a különféle szálak között pedig úgy éreztem, mintha egymást akarnák túllicitálni, vajon melyik történet tud több ostobaságot és klisét felmutatni. Azt viszont csak a legszemfülesebbek tudják a nagy forgatagban, hogy végül melyik is kapta a dicső kitüntetést.

A vicc pedig az egészben az, hogy a film képes több tízpercet áldozni teljesen jelentéktelen információkra, míg a legfontosabb, leglényegesebb eseményekre csak néhány pillanatot szán, sőt, gyakran még eme csekély fáradtságot sem veszi, és ehelyett archív felvételekkel próbálja kompenzálni ezt a fajta botrányos dilettantizmus, amit évek óta nem követtek el futball témájú filmeknél.

De az hagyján, hogy A közös szenvedély pont azokat a létjogosultságú történéseket nem mutatja be, ami a történet szempontjából fontos lenne. Lehet-e ezt még fokozni? Lehet. Kicsit csalódott voltam, hogy a film igazából három olyan színészt is felvonultat, akik közel állnak a szívemhez, Gérard Depardieu, Tim Roth és Sam Neill viszont olyan vállalhatatlan alakítást nyújtanak mindnyájan, hogy azt sokáig nem is akartam elhinni.

Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik az, amikor Sepp Blatter beszélget a korábbi elnökkel, és az elnök kijelenti, hogy a férfi mostantól a FIFA második legfontosabb embere. De miért? Mit követett el ez az ember, ami miatt ilyen hamar, szinte "percek" múlása alatt kiérdemelte ezt a címet? Hiszen ő csatlakozik utoljára a csapathoz, Neill karaktere hozzá is teszi, hogy ő a tizenkettedik ember, még ideje sincs, hogy valamit fakítani tudjon. Csak azért, mert szerződést próbál kötni az Adidas céggel, máris ilyen előkelő pozícióban van? Már akkor is tudott valamit ez a Blatter..

Nagyon mélyre le kell ásni ahhoz, hogy valami pozitívumot is elő tudjunk hozni a filmből. Talán kettő dolgot tudnék mondani: a díszleteket, melyek valóban illeszkednek az adott korhoz, és azt, hogy egyáltalán nem éreztem A közös szenvedélyen, hogy Blatter fényezése miatt készítették volna el: szerintem ugyanúgy kapott ő is elég sok beszólást és negatívumot, mint az egész FIFA.

A rendező többek között elérte, hogy a nézőknek legalább egy, maximum két hónapra elmenjen az életkedve, aztán azt, hogy ne nézzek meg tőle egy filmet se, de legfőképpen azt, hogy teljesen elvegye a többi direktor kedvét attól, hogy még valaha is futballal, vagy akár a FIFÁ-val foglalkozó filmet csináljanak. De lehet, jobban jár ezzel mindenki..

Értékelés: 10/3

2015-06-

 

Megosztás a facebookon