"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."

Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.

A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, be�vet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.

Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.

A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.

David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.

A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.

A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.

Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.

Értékelés: 10/8

 

 

 

�

 

 

Megosztás a facebookon