Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte."
Hol is kéne kezdenem?
Nem először fordul elő, hogy egy élménybeszámolót nehezen tudok elkezdeni. A történet esetében ezernyi dolog jutott az eszembe, bőszen jegyzeteltem a nézése közben, felírtam egy csomó kérdést és a bennem felmerülő gondolatokat, amiken azóta is töprengek és a fejemben motoszkálnak, de mégis csak a sokadik nekifutásra sikerült ezeket szavakba öntenem.
Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte. A Sundance filmfesztiválon idén bemutatott alkotás egy olyan személyes projektje a rendezőnőnek, mely elképesztő tehetsége és bátorsága mellett azt is megmutatja, hogy miről is szól vagy szólhat a mozgókép a XXI. században.
Fox, aki elsősorban dokumentumfilmjei által lett ismert, saját molesztálásnak történetét meséli el egy olyan kendőzetlen, sokak számára megbotránkoztató naturalisztikus stílusban, amelyre nagyon régóta nem volt példa. Hogy a film nézőknek készül? Ez tagadhatatlan, de a rendezőnő tudta, hogy a művészi és az emberi önkifejezést nem lehet a box office számok grafikonjainak alárendelni, főleg nem akkor, ha egy olyan történetről van szó, mely az egész életére hatással volt.
Harvey Weinstein első zaklatási/molesztálási/megerőszakolási ügye után felkapott, majd pár izgalmasabb, botrányosabb celebhír után játszi könnyedséggel elfelejtett #Metoo mozgalom remek megerősítése a film, hiszen egy ilyen tragikus személyes történettől bár nyilvánvalóan nem várja az ember, hogy teljesen átadja azt, amin Fox keresztül ment, de lenyűgöző hitelességével azokat is meg tudja győzni, akik szerint "ha régen történt, már teljesen felesleges felhánytorgatni."
Amikor egy sorozatgyilkosról szóló filmet nézünk, teljesen természetesnek vesszük, ha viselkedése és tettei alapján - már azon kívül, hogy anyukákat és nagymamákat kaszabol szabadidejében - egy kedves, jóravaló embernek tűnik, aki köszön a szomszédnak, elviszi a kutyát sétáltatni és még az időseket is átkíséri a zebrán. Ellenben ahhoz már szinte senkinek sem volt bátorsága, hogy ugyanezt a képet fesse egy pedofil emberről: Fox filmjében ez is megtörtént. Be kellene látnunk, hogy senki és semmi nem fekete-fehér, az pedig, hogy egy pedofil férfi vagy nő pozitív tulajdonságokkal is rendelkezik egy filmben, egyáltalán nem a tetteinek a relativizálása, sokkal inkább egy reális, hiteles bemutatása annak, hogy a gonosz bármelyikünkben megbújhat és nem kell hozzá sem kitaszítottnak, sem weirdonak lenni.
Fojtogató érzés látni, ahogy egy fiatal lány bedől egy magabiztos, látszólag védelmet nyújtó férfinek, ahogy látja a "kapcsolatuk" rossz oldalát, de nem mer ellene tenni, majd ez a lány később, felnőtt korára, talán gőgből még csak arra sem hajlandó, hogy áldozatként tekintsen magára. Ezzel nemcsak a saját esetének súlyát kisebbíti, de részben a férfit is felmenti. Jennifer Fox történetére talán úgy gondolunk, mint egy radikális példára, de ne gondoljuk ezt: az esetek nagyon ritkán derülnek ki, de ez sokkal inkább jelenti azt, hogy még rengeteg ehhez hasonló, még eltussolt ügy történt a világban.
Kivétel Larry Nassar sportorvos 2016-ban kirobbant molesztálási ügye, ami az egész USA-t felkavarta. A férfi módszerei semmiben sem különböznek a filmben feltűnő Billéhez képest: minden esetben karizmatikusnak kell lennie, egy olyan embernek, aki elhiteti a fiatallal, hogy egy erős, betonbiztos támaszt nyújt. Pontosan ezért is fordulhat elő az, hogy Jennifer a film folyamán görcsösen ragaszkodik a "kapcsolat" szóhoz, mintha komolyan elhinné azt, hogy egy 13 éves lány és egy felnőtt férfi szexuális együttléte igazi kapcsolatnak minősül.
A Laura Dern által játszott főszereplő Fox, akinek neve a filmben sem lett lecserélve, egyszerűen hátborzongató alakítást nyújt. Próbálnám kifejezni azt a fajta hitelességet, amit nemcsak a film, de maga Dern is mutat a játékidő során, de jobban jár mindenki, ha saját maga látja és érzi. (Egyébként a rendezőnő barátja, Brian De Palma ajánlására lett a főszereplő.)
A film két mozgatórugója egyrészt a nyomozás, ahogy Fox szépen lassan egyre több mindent kiderít a teljesen elfelejtett, dobozokba zárt esetről, illetve maga a fő drámai vonulat, ami a nő saját őrlődését és az abúzusával kapcsolatos feldolgozás nehézségeit mutatja. Mindkettő tökéletesen működik.
Elsősorban Jennifer Fox őszinteségét köszönöm. Azt, hogy gyermekkori tragédiáján felülemelkedett és egy ilyen csodálatos filmben adott támaszt másoknak is. Nézzétek meg...
Értékelés: 10/10
Cím: A történet
Rendező: Jennifer Fox
Forgatókönyvíró: Jennifer Fox
Vágó: Alex Hall, Gary Levy, Anne Fabini
Operatőr: Denis Lenoir, Ivan Strasburg
Szereplők: Laura Dern, Ellen Burstyn, John Heard, Isabelle Nélisse, Laura Allen, Jason Ritter, Common
"A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz."
Lassacskán már szokássá válik az évek során, hogy egy-egy filmet biztosan nem tudok megnézni különböző okok miatt az Oscar jelöltek közül, tavaly a Dallas Buyers Club, most pedig a Selma járt így, mentségem is csak annyi, hogy azóta már mindkettőt sikerült bepótolnom, most pedig utóbbival fogunk foglalkozni. Ava DuVernay, aki eddig leginkább csak dokumentum- és rövidfilmeket rendezett, olyannyira bátor és merész felfogásban értelmezte újra és mutatta be Martin Luther King életét, hogy az mindenképpen elismerést érdemel.
A rendezőnő elsősorban a gyönyörű fényképezés mellett a feszültségkeltésre figyelt oda nagyon: még magamon is alig akartam elhinni, hogy milyen heves érzelmeket váltott ki belőlem például az a jelenet, amikor a rendőrök gátlástalanul és gyakorlatilag a semmiért elverik a feketéket. DuVernay ügyesen adagolja nekünk az "erőszakbombákat", ahol már kezdenéd úgy érezni, hogy kissé leül a film, bevet valami megdöbbentő és emberi szemnek elviselhetetlen jelenetet, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy az egész Selma csak az erőszakra, a bántalmazásra menne ki.
Sokkal inkább azt akarták, hogy belelássunk Martin Luther King fejébe: miért hozta a döntéseit, és hogyan, és összességében, mit érezhetett, amikor annyi bántás és fájdalom után még több probléma hullott az ölébe.
A menetelés csak egy része volt a szavazati jognak, a szavazati jog pedig része volt annak, hogy az afroamerikaiak tényleg úgy érezzék magukat az akkori kiközösítéssel és mérhetetlen sok rasszizmussal szemben, hogy ez az otthonuk. A szavazati jog nem azt jelentette, hogy na most akkor az ember elmehet szavazni, meg hogy végre ő is beleszól a politikába. Ezzel a joggal a feketék és a fehérek végre egyenrangú társai lettek egymásnak, ők határozzák meg az életüket, vagy hogy kit szeretnének elnöki pozícióban látni, és ezáltal is befolyásolják a saját életüket.
David Oyelowo mesterien alakítja Luther King-et, remek volt látni, hogy ennyire beleélte magát a szerepbe és teljesen átadta magát a karakternek, egy férfi főszereplő jelölést simán kaphatott volna az Akadémiától, de ne feledkezzünk meg a többiekről sem, akik szintén remekül játszanak: Carmen Ejogo, Oprah Winfrey, vagy Common is minden tőlük telhetőt megtesznek, de meglepő módon a "Cast" között fellelhető még Tom Wilkinson, Giovanni Ribisi, és Tim Roth is. Utóbbi például nagyon csekély szerepet kapott, talán túlzok, ha azt mondom, a leghosszabb jelenete tartott két percig, Wilkinson-nak viszont meglehetősen sok szerepe volt, és 100%-ban helyt is állt.
A finom és lassacskán tökéletesnek mondható kameramunka Bradford Young nevéhez köthető, aki egyébként A Most Violent Year operatőre is volt. E mellett a forgatókönyvet is az egekig magasztalnám, ha nem lett volna a filmben egy köztes negyedóra, amikor igazából semmi nem történt, ráadásul az is unalmasan.
A Selma egy nagyon fájdalmas alkotás és csodálatosan mutatja be, mennyire is elvetemült és ostoba emberek éltek a '60-as években, és azokat a személyeket, aktivistákat bántották a legjobban, akik tenni akartak ez ellen a tarthatatlan állapot ellen, amit nem hogy megélni, de nézni is rossz.
Ava DuVernay tehát letette a 2014-es év egyik legjobb filmjét az asztalra, ami méltón mutatja be Martin Luther King életének egyik legfontosabb pillanatait, és nem fél megmutatni azt a fajta könyörtelenséget, amit épeszű ember főleg a mai világban már nem tudna elviselni és legfőképpen, megérteni. A Selma szóljon azoknak, akik átélték ezt a borzalmas időszakot, és szenvedtek miatta, és persze szóljon nekünk, filmszerető embereknek a film, mely egy remek korrajz a '60-as évekről, nem mellesleg pedig egy kiváló történelmi dráma.
Értékelés: 10/8
