"A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről."

Adam McKay korunk egyik legérdekesebb rendezője, Dick Cheney pedig az USA történelmének egyik legellentmondásosabb politikusa. Ebből csak jó sülhet ki, nem? A 8 Oscarra jelölt Alelnök alaposan feladja a leckét a megítélésével kapcsolatban, hiszen a direktor alapvető célja, hogy szórakoztató legyen, teljesen megvalósul, de mindezt egy kimondottan hamis formában, önismétlő módon teszi meg. A végén látható magas értékelés sokkal inkább szól a filmélménynek, mint az alkotás kerek egészének.

A Vice kreativitása mintha a Cheney életében bekövetkezett események tankönyvszerű felmondásáig tartana és ezt próbálja McKay a kétségtelenül sajátos, de már megszokott stílusjegyeivel takarni. Ez most azoknak, akik A nagy dobást egy istentelen királyságnak tartották a lendületességével, frissességével együtt, nem fog túl jól esni, hiszen McKay egy az egyben ugyanazt a történetmesélési módszert vette át, csak brókerek helyett most politikusok gátlástalanságait kell néznünk, én viszont az Alelnök esetében jóval működőképesebbnek tartom ezt a formátumot elsősorban azért, mert amíg a szintén Oscarra jelölt A nagy dobás minden súlyát elveszítette azáltal, hogy Margot Robbie egy fürdőkádban világosított fel bonyolult pénzügyi machinációkról, addig a Vice-ben a főszereplők, különösen Cheney tetteinek jelentősége az elejétől a végéig komolyak maradnak a humoros stílus ellenére is. Kár, hogy a rendező összekeverte a gyors cselekményvezetést az inkoherenciával, így pedig nem egyszer előfordul, hogy önmagukban pokoli szórakoztató jelenetek ritmustalan váltakozása történik, ami rengeteget ront az élményen.

A Vice viszont elkerüli Spike Lee filmjével, a Csuklyásokkal ellentétben, hogy felszínes módon aktuálpolitizáljon csak azért, mert Trump, illetve az alkotók határozott állásfoglalását sem lehet republikánus lejáratókampánynak nevezni, számomra sokkal inkább beszélt önmagában a politika megrontó erejéről és a politikusok gondolatnélküliségéről (érdemes figyelni, Cheney hogyan lett republikánus) az Egyesült Államok történetelmének egyik meglehetősen kétes hírű pasasát megtéve szimbólumnak.

Elkerülhetetlen felhozni az eufemisztikusan már említett határozott állásfoglalást, amiért az utóbbi időkben minden oldalról kemény pofonok érik a filmet: az USA XXI. századi történelmének teljes körű ismeretével nem büszkélkedhetek, így messzemenő következtetéseket sem akarok levonni semmiről, de a film stílusából és az abban látott hajmeresztő dolgokból kifolyólag érdemes feltenni a kérdést, nem több-e a Vice egy lazább köntösbe bújtatott rögtönítélő bíróságnál? 

Hollywood elitjének politikai hovatartozása aligha kérdés, olyannyira nem, hogy a médiában hetekig téma, ha egy sztár elszólja magát a republikánus vagy trumpista mivoltával kapcsolatban. A film megtekintése után az sem talány, hogy Adam McKay és társai milyen véleménnyel vannak az általuk bemutatott egykori alelnökről, amivel alapvetően nincsen semmi probléma. A gond ott kezdődik, hogy azontúl, hogy McKay saját maga hangsúlyozza, hogy nem 100%-ig valósághű a cselekmény, olyan, mintha az ő és alkotótársai saját elképzelése, "Így is történhetett volna"-elemzése lenne a film, ami egy biopic esetében több, mint problémás.

Lassan mutatkozó tendencia, hogy a filmkészítők egyre inkább szabadkoznak megosztó, esetleg polkorrekt dolgokról beszélni, mert egyetlen rossz mondat is karriereket tehet tönkre. Nem tartom elképzelhetetlen antiutópiának, hogy a következő években a már említett gondolatnélküliség pont úgy kihat majd a moziba járó tömegek egészére, mint most politikusainkra, így éppen ezért szükséges, hogy minél több olyan film készüljön, ami egy alapot ad a korrekt vitatkozásra és a vélemények ütköztetésére. A Vice egy ilyen alkotás minden hibája ellenére, amelyet élvezni legfőképp akkor fogunk, ha a helyén kezeljük és minden előzetes várakozást vagy elvárást félreteszünk. 

We need to talk about Christian Bale. Egyszerűen zseniális. Fogalmam sincs, hogy repülőgépekből való kiugrás vagy a tőle megszokott brutális alakváltozások a megterhelőbbek egy szervezet számára, de alighanem itt az idő, hogy Oscar bácsi újra jöjjön. (Ebbe talán Rami Malek még beleszólhat).

Elég a szereposztásra tekinteni és egyből nyilvánvalóvá válik, hogy a film legerősebb pontjait találjuk itt: Bale mellett Amy Adams, mint a felesége, hozza a szokásos színvonalat, Carell egy neki testhezálló, korrekt játékot nyújt, Sam Rockwell pedig a csekély játékidő ellenére is maximálisan megérdemli a jelölést.

A Vice nem a morális dilemmázások filmje. Mintha szükségszerűnek gondolná, hogy a politikus, mint olyan, korrupt és hazudozik, ezért annak a pontnak a bemutatása sem történik meg, ahol az alkoholista, lezüllött, a politika után alig érdeklődő Cheney egyre dörzsöltebb és hatalommániásabb emberré válik. Ebből következik az is, hogy az elkerülhetetlen bukás sem hat annyira drámainak, mint ahogy azt McKay szeretné, hiszen nem vagyunk birtokában annak a fontos tudásnak, hogy mégis miért lett ilyen ez az ember? (A film egyetlen morális felvetése Cheney lányának esete, aki leszbikus, viszont a republikánus kampányba érthetően a melegházasság ellenzése kerül).

Összefoglalva McKay filmje bár megmaradt a felszín egyszerűségénél, úgy bemutatva Cheney karrierjének fontosabb állomásait, hogy kérdéseket sem tesz fel, amiket meg kéne válaszolnia, de a lassanként megunt stílus azért tartogat még magában egy kazal potenciált, miközben vitathatatlanul szórakoztató látni a sokadik teljesen elmaszkírozott szerepben lubickoló Christian Bale-t. A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről, miközben van egy ellenállhatatlan bája, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.

Értékelés: 8/10

Cím: Alelnök
Rendező: Adam McKay
Forgatókönyvíró: Adam McKay
Vágó: Hank Corwin
Operatőr: Greig Faser
Szereplők: Christian Bale, Amy Adams, Sam Rockwell, Steve Carell, Jesse Plemons, Tyler Perry, Alfred Molina

Twitter: Filmmániás

"Amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét."

Ha vagyunk annyira perverzek, hogy az elmúlt években „hosszú bizarr európai filmek” címszó alatt keresgéltünk megnézésre váró alkotásokat, egész jó listát találhattunk. Tavalyelőtt mutatták be a Cannes-ban hatalmas ovációt kapó Toni Erdmannt és Paul Verhoeven (szinte) tökéletes agymenését, az Elle-t, de a 2017-es év sem maradt le túlságosan.

Egy lavina miatt bepánikolt családapa kálváriája után Ruben Östlund ezúttal egy múzeumigazgatóról forgatott filmet, akinek egy látszólag piti dolog miatt teljesen felborul az élete: egy jól megszervezett akció keretében ellopják a telefonját. A mindig visszafogott, nyugodt Christian egyre idegesebben próbálja visszaszerezni a tulajdonát, miközben egy amerikai újságíróval is viszonyba kezd, hogy a végén aztán minden összedőljön.

Szatirikus, ironikus, vicces, drámai, abszurd: rengeteg jelzőt lehet A négyzetre aggatni, de leginkább a kiborító az, ami elsőre eszembe jut a látottak után.

A viszonylag jó kritikák mellett leginkább arról a bizonyos, 12(!) percig tartó majmos jelenetről írtak sokat a különböző filmes újságok. A Terry Notary által „játszott” performansz valóban a múzeumi gálára meghívott művészek és rokonaik, barátaik terrorizálásról szól, ami két percig egy szavakkal kifejezhetetlen döbbenetet vált ki, majd amikor a „hollywoodi abszurdhoz” szokott közönség azt érzi, hogy itt már biztos vágás következik, akkor Östlund beint és csak annyit mond, hogy „még csak el sem kezdődött!”

A mosolygást, esetleg nevetést aztán felvált valami iszonyú érzés, ami alatt egyre inkább azt érezni, hogy pont úgy terrorizálva van minden néző, mint azok, akik valóban ott ülnek és a hajukon fogva rángatja le őket a székeikről. Döbbenetesen hatásos jelenet, aminek végén ugyanolyan hálás voltam Östlundnak, hogy abbahagyta, mint amennyire mérges voltam rá a 12 perc jó értelemben vett kínzásért.

A film epizodikussága azonban gyakran a hátulütője is: néha olyan érzésem volt, mintha a rendező nem tudta volna kézben tartani az egészet, főleg az újságírós viszony alatt. (Az viszont zseniális jelenet volt, amikor szex után hősünk nem meri odaadni az óvszert a nőnek, nehogy az „felhasználja” valamire.)

Fontos leszögezni, hogy A négyzet inkább abszurd, mint vicces, Anne látszólag cél nélküli „háziállata” is inkább azt jelképezi, hogy ezen a filmen nagyobb eséllyel bizonytalanul somolyogsz vagy húzod fel a szemöldököd, mint önfeledten röhögsz.

A címről is ejteni kell néhány szót, hiszen Christian és úgy kis híján az összes karakter remek jellemábrázolása és fejlődése mellett a négyzet az, ami igazán fontos a filmben.

A négyzet egy kis terület a múzeum előtt neoncsővel elkerítve, mellé írva egy semmitmondó szöveggel, amit mindenki úgy ért, ahogy akar, de pontosan ez is a lényeg. A művészetnek eladott semmi persze nem új keletű dolog, ahogy Christian és csapata sem az elsők, akik ezzel próbálkoznak, az viszont zseniális, mennyire nem aggódik amiatt, hogy saját maga sem tudja megmondani az egész projekt értelmét (első jelenet).

Östlund azt mondta, egyszerre szó szerint mindenről akart beszélni, így a történet igazából csak ürügy, hogy olyan kimondatlan, de az egész játékidő alatt csendben boncolgatott témákra hívja fel a figyelmet, mint a safe space, azaz a saját magunk személyi terébe húzódzkodás a párbeszéd helyett, a baloldal lassú haldoklása, a bevándorlás, a furcsa svéd családmodell vagy a művészet és a svindli közti vékony határvonal.

Claes Bang játssza a főszereplőt és remek érzékkel mutatja be a kívülről elegáns, mindig közönyös svédet, aki egy percre sem akarja tudomásul venni, hogy élete már rég kicsúszott az irányítása alól. Végtére legyen számos hibája és unalmas perce a filmnek, amíg vannak olyan provokatív és a nézői igényeknek teljesen szembemenő rendezők, mint Östlund, addig nem féltem a jövő filmművészetét.

Értékelés: 8/10

Cím: A négyzet
Rendező: Ruben Östlund
Producer: Erik Hemmendorff
Vágó: Jacob Secher Schulsinger, Ruben Östlund
Operatőr: Fredrik Wenzel
Szereplők: Claes Bang, Elisabeth Moss, Dominic West, Terry Notary, Christopher LaEsso

"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."

Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.

A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.

Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.

Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.

Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.

Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.

Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.

A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.

Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.

A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.

Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni. 

Értékelés: 8/10

"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

"Sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?"

Todd Phillips mindig is imádta a zűrös arcokat (hogy ne menjünk messzire, Másnaposok), ez pedig a Haverok fegyverben esetében sincs  másképp: a folyamatosan bajba kerülő, ittas farkasfalka helyett most egy kétszemélyes bandát kapunk, akiknek története egyáltalán nem hasonlítható össze Phillips korábbi filmjeihez. Igaz történet alapján, szarós/fingós poén nélkül, komolyan adja elő David Packouz és Efrai Diveroli sztoriját.

Talán megkomolyodott? Bízok benne, hogy igen, mert ha ilyen, amikor komoly, akkor én bátran befizetek a következőre is. A személyes közvéleménykutatásom alapján elég sokan meglepődtek a végeredményt látva, ami nem túl váratlan dolog, hiszen az előzetesben kb. az összes drogozós jelenetet bevágták, és aki esetleg gyanakodni kezd, hogy ez egy igaz történet, lehet mégsem minden a féktelen bulizásról szól, akkor érkezik a „from the director of the hangover trilogy” felirat.

Ezer helyen elmondták már, de tényleg rettenetesen hasonlít a Wall Street farkasára, ami egy kifejezetten jó film a műfajában, de semennyire se érdekelt volna a Haverok fegyverben, ha néhány évvel később ugyanezt látom vissza a vásznon, csak épp más rendezővel, más szereplőkkel. (Na jó, utóbbi annyira nem igaz, Jonah Hill ott is szerepelt.)

De szerencsére nem ez történt annak ellenére is, hogy sok helyen igazgatják bankkártyával a fehér csíkokat a íróasztalon és vannak olyan jelenetek, amikor főszereplőink a fű miatt nincsenek a helyzet magaslatán, de koránt sem erről szól ez a történet.

Ahogy már említettem, a történet két egyszerű hapsiról szól, akik összeállnak és elhatározzák, hogy különböző fegyvereket, eszközöket szállítanak/szállítatnak az államnak. Az egyszerűnek tűnő pénzszerzést azonban több dolog is hátráltatja: maguknak kell elvinni a rakományokat, úton útfélen át akarják vágni őket, miközben nemcsak a pénzüket, de az életüket is egyre többen akarják.

A film első felében teljesen azt lehetett érezni, mintha Phillips szépen felírta volna A Wall Street farkasának cselekményvázlatát, és a saját szereplőit ültette volna abba a környezetbe. Kisstílű, leégett emberek társulnak egymáshoz, majd az első sikeres üzlet megkötése után nem bírnak leállni a pénz hajkurászásával, miközben a legutolsó kérdésük is egy ordas nagy hazugság.

A szerencséje viszont az, hogy egy idő után ezt nem folytatta és sokkal jobban elmélyült a karakterei bizniszeinek részletezésével, mint azokban a dolgokban, amiket Jordan Belfortnak köszönhetően már láttunk néhány évvel ezelőtt.

A lőszeres albán sztorit például kifejezetten jó volt nézni, sőt, a lebukás pillanatai is izgalmasak voltak, pedig nem sok kérdésem volt a végkimenetellel kapcsolatban.

Ami egy kicsit fáj, hogy Phillips-ben a motiváció legkisebb szikráját sem láttam, hogy a War Dogs-szal valami igazán maradandót alkosson. Talán maga a történet sem a legerősebb alapanyag, de jó lett volna, ha nem egyszerűen szórakoztatni akar, hanem valami üzenetet is átadni. Ezt alapesetben nem várnám el tőle, de látva, hogy maga is próbálta komolyan venni a filmet, így nem értem, miért nem mondott valami olyat a Bush-kormányról vagy a háborúról, amit a többi, ehhez hasonló filmekben nem mondtak még.

A Rolling Stone cikkét olvasva, ami bővebben leírja a két férfi történetét, elég vicces volt, hogy ennek a két embernek egyetlen külső tulajdonsága sem hasonlít a megformálóikra.

Jonah Hill a szokásosnál kicsit tokásabb, Miles a szokásos arcát hozza, de annyi különlegességet azért kapunk, hogy a szokásos, vagy a szokásosnak hitt szerepek felcserélődnek. Teller az, aki teljesen le van égve, ő a szerényebb, az esetlenebb, míg Hill az elejétől kezdve olyan, mint egy kiskirály. Ez a felállás viszont nagyszerűen működik, mind a karakterek, mind a színészek szempontjából.

Az alakításokról felesleges nagyon hosszú dolgokat mondani, ahogy mondtam, megvan kettejük között az a kémia és az alakításaikba sem lehet belekötni, ettől függetlenül valószínűleg egyiküknek sem ez volt életük nagy kihívása a szakmában.

Neil Armstrong híres mondatát átfordítva a Haverok fegyverben kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés az embernek. Todd Phillips sok más rendező kéznyomain kívül azért a sajátját is hordozza ezen a filmen, amibe sok helyen bele lehetne kötni, de felesleges, mert egy érdekes, néhol vicces, néhol szomorú, a végén pedig egy kicsit megdöbbentő is az a világ, amit egy rövid ideig megmutatott nekünk. Ugye ki gondolta volna a Másnaposok 3. idején, hogy ilyeneket is fog mondani valaki egy Todd Phillips filmről?

Értékelés: 10/8

"A filmnek van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük."

Taylor Sheridan, a Sons of Anarchy egyik szereplője. Nagyjából így lehetett volna bemutatni őt néhány évvel ezelőtt, a sors azonban úgy hozta, hogy a színész titulust rövid időn belül le kellett cserélnie, pontosabban fel kellett váltania forgatókönyvíróra. A Sicario berobbanása után pedig egyértelmű volt, hogy nem megy vissza epizódszerepekre és legyökerezik egy kicsit ebben a szakmában. A Hell or High Water David Mackenzie rendezésében egy sokszor látott, teljesen letisztult alapötletet tár a néző elé, de a Sicarióhoz hasonlóan, ami első ránézésre szintén nem a történetírás netovábbja volt, Sheridan  meglepetéseket azért bőven tartogatott bennük.

A legnagyobb meglepetés lényegében a forma, ahogy ez az egész világ felépül. Sok filmet láttunk már a semmi közepén játszódni, legtöbbjüknek pont ez adta a különleges hangulatát, de ilyet valószínűleg még nem. Minden egyes kő- és homokszemen, széles karimájú cowboykalapon vagy komancs utaláson érezni, hogy ez nem egy mesterségesen felépített világ, hanem a kőkemény valóság, ahol az emberek valóban ilyen körülmények között élnek, napról napra.

A történet egy testvérpárról szól, akik végső elkeseredettségükben Texas apróbb bankfiókjait rabolják ki, egy hamarosan nyugdíjba vonuló ranger, a mindig remek (de most különösen az) Jeff Bridges és társa, Alberto pedig azon van, hogy megakadályozza ezt.

Sheridan nagyszerű munkát végzett a karakterek jellemének kibontásában, amik egyébként is a film legfontosabb részét képzik. A Hell or High Water-ben szinte nem találni olyan jelenetet, aminek ne lenne jelentősége, vagy ami ne tenne hozzá valamit a cselekményhez. Ilyen jól felépített filmmel még nem találkoztam ebben az évben.

A testvérpár úgy rabol, mintha egy igazi munka lenne az, amit csinálnak: előtte egy nappal szépen összeülnek, megtervezik a dolgokat, majd autót lopnak és mehet is a buli. Az viszont lerí róluk, hogy csinálhatják bármennyire is profin az isten háta mögötti bankfiókok kirablását, ők akkor is csak piti gengszterek maradnak.

A legnagyobb konfliktusforrás a két testvér közötti hatalmas különbség. A Chris Pine által alakított Toby legalább annyira nehéz és kilátástalan helyzetben van, mint testvére, Tanner, ugyanakkor ő sokkal jobban megtudja őrizni a hidegvérét, úgymond testhezállóbb számára a gengszterszerep. Ellenben Tanner a lehető legrosszabb embertípus, mindenbe és mindenkibe beleköt, sőt, hidegvérrel képes ölni. Tisztán látszik, hogy ez a két összeférhetetlen karaktert csak a vérük köti össze.

A lecke Pine-nak van feladva, ugyanis amíg Ben Fosternek egy folyamatosan kiabáló, már-már őrült szerepet kell hoznia, addig Toby egy viszonylag csendes fickó, kevés arcmimikával, „nagyjelenettel”, így Pine-nak azt a kevés részt kell megragadnia, amikor igazán reflektorfényben van a karakter.

A rangerről meg beszélni se érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Jeff Bridgesnek jobb szerepet nem igazán lehetne adni.

Összefoglalva a Hell or High Water közel sem egy kifogástalan alkotás, ugyanakkor van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük. Ha Tannner talán nem, de Toby karaktere mindenképpen emlékeztethet bennünket az élet azon részeire, amikor a saját akaratunktól függetlenül kerültünk nehéz helyzetbe. David Mackenzie bogarat ültetett a fülembe nemcsak ezzel, de a rejtett utalásaival is, én pedig hálát adok egy ilyen filmnek 2016-ban.

Értékelés: 10/8

"Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek."

Legalább olyan nehéz dolga lesz a Lights Out, vagyis az Amikor kialszik a fény rendezőjének, nevezetesen David F. Sandberg-nek, mint Mike Flanagan rendezőnek, a Hush készítőjének, hiszen egyikük sem kapott túlságosan hálás feladatot: Sandberg dolga lesz a teljesen feledhető Annabale folytatása, Flanagan pedig a kínzóan gyenge Ouija következő részét vezényli.

Hogy miért nem félek eme két filmtől? Mert mindketten bizonyították, hogy tudnak pozitív dolgokat alkotni ebben a jogosan lenézett műfajban. Az előzetes alapján nem vártam túl sok mindent, az ízelítő legjobb pillanata tényleg az volt, amikor megpillantottam James Wan nevét.

Ha ő rajta van a stáblistán, akkor egy fokkal máris jobban bízok abban a bizonyos horrorban, ahol a neve díszeleg, persze ő sem jelent mindig garanciát, a már említett Annabelle című unalomtengert producerként sajnos ő sem tudta megmenteni.

A pillanatnyi örömöm egyből elszállt, amikor kicsit jobban utána olvastam, tényleg megéri-e nekem jegyet váltani ezért, Eric Heisserer neve pedig egyáltalán nem volt túl meggyőző. A Végső állomás 5., a 2010-es Rémálom az Elm utcában és A dolog írója nem meglepő módon most sem alkotott maradandót, de a kiváló feszültségkeltés, a néhol valóban félelmetes jelenetek és Wan kéznyoma együttesen elérte azt, hogy egy kifejezetten jó élményként maradjon meg bennem az alkotás.

Tudom, hogy nem ez a legfontosabb, de kiemelném, hogy a kisfiú, Bret sem ment az idegeimre, ez pedig a lehető legjobb dolog, amit el tudok mondani egy olyan karakterről, akit az esetek négyötödében egy kiállhatatlan, hisztis kölyöknek ábrázolnak.

A történet elején egy kisfiút ismerünk meg, aki szorongó, depressziós anyjának (is) köszönhetően képtelen rendesen aludni, árnyékot, különféle furcsa dolgokat lát és magában beszélő édesanyja sem tudja igazán lenyugtatni. Amikor mindezt elmeséli a felnőtt nővérének, hitetlenkedés helyett azonban a lány is elismeri, valami nincs rendben abban a házban.

A történet a műfajhoz viszonyítva teljesen korrekt, láttunk már bonyolultabb és egyszerűbb sztorit is horrorfilmben, a színészek viszont meg lehetősen gyengén adták át azt az érzést, hogy ők tényleg életveszélyben vannak. Emiatt leginkább Maria Bello, vagyis Sophie volt a leghitelesebb, hiszen neki félnie sem kellett igazán, a „barátnőjeként” gondolt arra a valakire, aki őket rettegésben tartotta.

A többiek viszont egytől egyig olyan arcot vágnak menekülés közben, mint akiket a haverjuk ijesztget Sikoly maszkban és köpenyben. Nyilván nem azt várom el, hogy az élethűség csúcsát produkálják egy ilyen lehetetlen történetben, de lehet érdemes lett volna a forgatás előtt filmre venni, ahogy a színészeknek levetítik mondjuk a Paranormal Activity első részét, és azokat az arckifejezéseket átültetni az Amikor kialszik a fénybe is.

Továbbá elég hullámzó teljesítménye volt az egész filmnek, ezt viszont némileg kompenzálja, hogy mindenestül 80 perc az egész játékidő. Ennek ellenére azért senki ne higgye azt, hogy ebben a majdnem másfél órában ne futná logikai hibákra, amik egy XXI. századi horrorban lassan olyan alapkellék, mint a jumpscare vagy a kislány, akinek hosszú haja kitakarja az arcát.

Az csak egy dolog, hogy Sophie sokkal hamarabb rájöhetett volna a lezárásra, de nyilván ez egy film, essünk is túl rajta. Amellett viszont elég nehezen tudok elmenni, hogy egy UV lámpa vagy egy gyertya kiválóan szolgált világításra, pedig elvileg amikor a gonosz fel akar tűnni, fel is tűnik.

Tudniillik, az a bizonyos barátnő csak sötétben bukkan fel, a szereplők pedig világítással próbálják távol tartani magukat tőle. A baj csak az, hogy egyes jelenetek arról árulkodnak, tudja kezelni a fényt, hiszen nem kevés lámpát tett tönkre azért, hogy színre lépjen. Talán csak azokat korlátozza, amik be vannak kötve a házba? Hát, nagyon nagy hatalma van.

A másik dolog, hogy Rebeccát csak azután kísérti a barátnő, miután a kistestvére elmondja neki, hogy probléma van az anyjukkal és a házzal. Innentől kezdve ő is célpont lesz. A kérdésem csak annyi, hogy eddig miért nem? Ha az apát kicsinálta és a kisgyereket kiakarja, akkor a nővér hogy maradt ki eddig a számításból?

Kicsit olyan érzésem volt a filmmel kapcsolatban, mintha egyszerre akarna egy okos, félelmetes horror lenni, úgymond kitűnni a sok közül, és egyszerre azt, hogy egy átlagosnál jobb, de komoly hibákkal küszködő korrekt film, ami nem tud túllépni a műfaj jellegzetes hibáin.

Érdekes, mert eddig csak egy-két sor pozitívumot mondtam a filmről, pedig kifejezetten jó élményekkel távoztam a vetítés után. Sandberg az esetek többségében rendben tartja a dolgokat, a néhol elképesztően hatásos jelenetek mellett lelkizésre is van idő, ami meglepő, de egyáltalán nem céltalan, valamint ha olyan klasszul megkomponált hosszú jelenetek nincsenek is, mint Wan saját filmjeiben, látszik, hogy összességében az ő látásmódja és stílusa is bekerült a végső változatba.

Amikor kialszik a fény. Egy film, amit látnod kell egy olyan világban, ahol az okos megoldások, az egyszerű, de nagyszerű operatőri munka, a kibírható kisfiú és félelmetes jelenetek egy horrorban már szinte lehetetlennek tűnnek.

Értékelés: 10/8