"A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről."

Adam McKay korunk egyik legérdekesebb rendezője, Dick Cheney pedig az USA történelmének egyik legellentmondásosabb politikusa. Ebből csak jó sülhet ki, nem? A 8 Oscarra jelölt Alelnök alaposan feladja a leckét a megítélésével kapcsolatban, hiszen a direktor alapvető célja, hogy szórakoztató legyen, teljesen megvalósul, de mindezt egy kimondottan hamis formában, önismétlő módon teszi meg. A végén látható magas értékelés sokkal inkább szól a filmélménynek, mint az alkotás kerek egészének.

A Vice kreativitása mintha a Cheney életében bekövetkezett események tankönyvszerű felmondásáig tartana és ezt próbálja McKay a kétségtelenül sajátos, de már megszokott stílusjegyeivel takarni. Ez most azoknak, akik A nagy dobást egy istentelen királyságnak tartották a lendületességével, frissességével együtt, nem fog túl jól esni, hiszen McKay egy az egyben ugyanazt a történetmesélési módszert vette át, csak brókerek helyett most politikusok gátlástalanságait kell néznünk, én viszont az Alelnök esetében jóval működőképesebbnek tartom ezt a formátumot elsősorban azért, mert amíg a szintén Oscarra jelölt A nagy dobás minden súlyát elveszítette azáltal, hogy Margot Robbie egy fürdőkádban világosított fel bonyolult pénzügyi machinációkról, addig a Vice-ben a főszereplők, különösen Cheney tetteinek jelentősége az elejétől a végéig komolyak maradnak a humoros stílus ellenére is. Kár, hogy a rendező összekeverte a gyors cselekményvezetést az inkoherenciával, így pedig nem egyszer előfordul, hogy önmagukban pokoli szórakoztató jelenetek ritmustalan váltakozása történik, ami rengeteget ront az élményen.

A Vice viszont elkerüli Spike Lee filmjével, a Csuklyásokkal ellentétben, hogy felszínes módon aktuálpolitizáljon csak azért, mert Trump, illetve az alkotók határozott állásfoglalását sem lehet republikánus lejáratókampánynak nevezni, számomra sokkal inkább beszélt önmagában a politika megrontó erejéről és a politikusok gondolatnélküliségéről (érdemes figyelni, Cheney hogyan lett republikánus) az Egyesült Államok történetelmének egyik meglehetősen kétes hírű pasasát megtéve szimbólumnak.

Elkerülhetetlen felhozni az eufemisztikusan már említett határozott állásfoglalást, amiért az utóbbi időkben minden oldalról kemény pofonok érik a filmet: az USA XXI. századi történelmének teljes körű ismeretével nem büszkélkedhetek, így messzemenő következtetéseket sem akarok levonni semmiről, de a film stílusából és az abban látott hajmeresztő dolgokból kifolyólag érdemes feltenni a kérdést, nem több-e a Vice egy lazább köntösbe bújtatott rögtönítélő bíróságnál? 

Hollywood elitjének politikai hovatartozása aligha kérdés, olyannyira nem, hogy a médiában hetekig téma, ha egy sztár elszólja magát a republikánus vagy trumpista mivoltával kapcsolatban. A film megtekintése után az sem talány, hogy Adam McKay és társai milyen véleménnyel vannak az általuk bemutatott egykori alelnökről, amivel alapvetően nincsen semmi probléma. A gond ott kezdődik, hogy azontúl, hogy McKay saját maga hangsúlyozza, hogy nem 100%-ig valósághű a cselekmény, olyan, mintha az ő és alkotótársai saját elképzelése, "Így is történhetett volna"-elemzése lenne a film, ami egy biopic esetében több, mint problémás.

Lassan mutatkozó tendencia, hogy a filmkészítők egyre inkább szabadkoznak megosztó, esetleg polkorrekt dolgokról beszélni, mert egyetlen rossz mondat is karriereket tehet tönkre. Nem tartom elképzelhetetlen antiutópiának, hogy a következő években a már említett gondolatnélküliség pont úgy kihat majd a moziba járó tömegek egészére, mint most politikusainkra, így éppen ezért szükséges, hogy minél több olyan film készüljön, ami egy alapot ad a korrekt vitatkozásra és a vélemények ütköztetésére. A Vice egy ilyen alkotás minden hibája ellenére, amelyet élvezni legfőképp akkor fogunk, ha a helyén kezeljük és minden előzetes várakozást vagy elvárást félreteszünk. 

We need to talk about Christian Bale. Egyszerűen zseniális. Fogalmam sincs, hogy repülőgépekből való kiugrás vagy a tőle megszokott brutális alakváltozások a megterhelőbbek egy szervezet számára, de alighanem itt az idő, hogy Oscar bácsi újra jöjjön. (Ebbe talán Rami Malek még beleszólhat).

Elég a szereposztásra tekinteni és egyből nyilvánvalóvá válik, hogy a film legerősebb pontjait találjuk itt: Bale mellett Amy Adams, mint a felesége, hozza a szokásos színvonalat, Carell egy neki testhezálló, korrekt játékot nyújt, Sam Rockwell pedig a csekély játékidő ellenére is maximálisan megérdemli a jelölést.

A Vice nem a morális dilemmázások filmje. Mintha szükségszerűnek gondolná, hogy a politikus, mint olyan, korrupt és hazudozik, ezért annak a pontnak a bemutatása sem történik meg, ahol az alkoholista, lezüllött, a politika után alig érdeklődő Cheney egyre dörzsöltebb és hatalommániásabb emberré válik. Ebből következik az is, hogy az elkerülhetetlen bukás sem hat annyira drámainak, mint ahogy azt McKay szeretné, hiszen nem vagyunk birtokában annak a fontos tudásnak, hogy mégis miért lett ilyen ez az ember? (A film egyetlen morális felvetése Cheney lányának esete, aki leszbikus, viszont a republikánus kampányba érthetően a melegházasság ellenzése kerül).

Összefoglalva McKay filmje bár megmaradt a felszín egyszerűségénél, úgy bemutatva Cheney karrierjének fontosabb állomásait, hogy kérdéseket sem tesz fel, amiket meg kéne válaszolnia, de a lassanként megunt stílus azért tartogat még magában egy kazal potenciált, miközben vitathatatlanul szórakoztató látni a sokadik teljesen elmaszkírozott szerepben lubickoló Christian Bale-t. A Vice nem rengeti meg a világot, nem is akar mélyebb értelmezéseket keresni, de elég pontos látképet ad a demokrácia fellegvárának gondolt, a fékek és ellensúlyok országának politikai helyzetéről, miközben van egy ellenállhatatlan bája, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.

Értékelés: 8/10

Cím: Alelnök
Rendező: Adam McKay
Forgatókönyvíró: Adam McKay
Vágó: Hank Corwin
Operatőr: Greig Faser
Szereplők: Christian Bale, Amy Adams, Sam Rockwell, Steve Carell, Jesse Plemons, Tyler Perry, Alfred Molina

Twitter: Filmmániás

Megosztás a facebookon

Számomra mit sem ér 4 Oscar, szintén 4 Golden Globe, és 2 BAFTA jelölés, a végeredmény csak egy unalmas, túlhúzott iskolai dráma, amiről süt le, hogy a rendező nem merte bevetni azokat a kellékeket, ami egy ilyen, mit ne mondjak, tabu sztorijú filmnél kell.

 Hosszú heteken át nem tudtam felfogni, hogy napjaink egyik legnagyobb színésze, Phillip Seymour Hoffman drogtúladagolásban meghalt. Reménytelenül tombolt bennem a düh és a szomorúság: egyrészt, hogy a sztároknak miért mindig droghoz kell nyúlniuk? De másrészt nagyon szomorú voltam, hogy eme kiváló karakterszínész már csak az előre felvett filmjeivel tud minket elkápráztatni. (Lásd: Éhezők viadala, nagyrészt.)

Ebben az időben rengeteg filmet néztem meg tőle, hívhatjuk ezt emlékezésnek is: Mielőtt az ördög rád talál, The Master, Charlie Wilson háborúja.. Ezeket a filmeket mind tudatosan néztem meg, PSH-ra emlékezve. Eredeti címén Doubt, magyar fordításban Kétely című filmhez teljesen véletlenül jutottam hozzá néhány napja. Tervbe volt véve, hogy majd egyszer megnézem, de valami mindig közbe jött, így a megnézése csak tolódott és tolódott.

Kapva az alkalmon, hogy a Paramount Channel volt olyan kedves leadni, úgy gondoltam, miért is ne? Tudtam, hogy Seymour és Streep is benne van, hogy egy iskoláról és egy papról szól, ami első ránézésre nem túl érdekfeszítő, de én bíztam benne.

Hiába.

Számomra mit sem ér 4 Oscar, szintén 4 Golden Globe, és 2 BAFTA jelölés, a végeredmény csak egy unalmas, túlhúzott iskolai dráma, amiről süt le, hogy a rendező nem merte bevetni azokat a kellékeket, ami egy ilyen, mit ne mondjak, tabu sztorijú filmnél kell.

1964-et írunk, nem sokkal később, hogy megölték Kennedy elnököt. Flynn atya, akit Hoffman alakít, próbál változtatni egy bronxi iskolán, ami Aloysius Beauvier nővér kezei alatt van. A politika és az emberek változnak, egy fekete bőrű fiú is bekerül az iskolába.

James nővér elmondja Aloysius nővérnek, hogy Flynn atya túlságosan közel engedte magához a színes bőrű fiút, még egyszer kiemelem, TÚLSÁGOSAN KÖZEL ENGEDTE MAGÁHOZ! Aloysius, kapva az alkalmon, megvádolja az atyát pedofíliával.

Erre mondtam azt, hogy ebből akár egy erős botrányfilm is kisülhetett volna, amit hónapokig, vagy akár évekig nem felejt el a néző, de ehelyett kaptunk két óra unalmat, amelyet csak a színészek játéka tesz érdekessé, valamint a néhol jól megírt forgatókönyv.

A Kétely egyik pozitívuma, hogy nem foglal álláspontot: nem ítélhetjük el Flynn atyát, sem Aloysius nővért a rágalmazása miatt, miközben kézzel fogható bizonyítéka nincs neki. Így aztán, a nézőnek, vagy talán még neki sem kell eldönteni, hogy ki mond igazat, és ki nem.

Bár ennél a filmnél nem is olyan fontos, hogy kinek van igaza, hiszen nem azon van a hangsúly. A Kétely egy idő után félresiklik, erőszakmentesen és lassan próbálja bemutatni ezt a kínos témát, ami nagyon nem megy neki. Bátrabban, bátrabban, bátrabban!

A színészi alakítások tényleg letaglózóak, és azt se felejtsük el, hogy a kissé naiv, esetlen James nővér karakterét a gyönyörű Amy Adams alakítja, úgyhogy az előadásra tényleg nem lehet semmi panasz, ez azonban még édeskevés ahhoz, hogy ebből egy jó film legyen. 

Egyébként Viola Davis is feltűnik egy kis szerepre, mint a fekete fiú édesanyja, az viszont brutálisan jó jelenet volt. 

A Kétely tehát számomra egy teljesen felejthető darab, ami elvész mind Hoffman, mind Adams, mind Streep filmográfiájában, úgyhogy inkább emlékezzünk a jóra, és a szépre!

Értékelés:

10/4

 

Megosztás a facebookon