"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

"Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem."

Akaratlanul is, de minden rendezőnek vannak olyan darabjai, amelyek teljesen elkerülték a nézők és a kritikusok figyelmét is, pedig duplán megérdemelnék a jó szavakat. Woody Allen esetében ez az 1971-es Banánköztársaság, melynek nem csak a rendezését és az írását vállalta el, hanem maga játssza a főszerepet, Fielding Mellish karakterét is.

Persze annyi film után, amennyit ő elkészített, nem csoda, hogy nem mindegyik egy Annie Hall. Vagy mégis? Felesleges lenne pont nekem elemezni a mester két filmjét, hisz egyrészt mindkettő teljesen különbözik egymástól, másrészt én nem tartom nagy klasszikusnak az Annie Hall-t. Mentségemre szóljon, ebben leginkább a borzasztó fordítás játszott közre..

A film az említett Fielding-ről szól, aki menthetetlenül szerelmes lesz egy aktivista lányba, aki egy idő után viszont nem viszonozza az érzést. Az ügyefogyott férfi egy tévedés folytán pedig San Marcos-ban találja magát, pontosabban egy véres forradalomban, tele kommunista diktátorokkal.

A Banánköztársaság nagy előnye, hogy keveset foglalkozik a politikával, és 100%-ban egy komolytalan, szombat esti szórakozás akar lenni. Továbbá szinte az összes geget elsüti, ami csak létezik a világon, ezek nagy része pedig a napig is megállná a helyét.

Fontos hozzá tenni, hogy nagy része, hisz rengeteg poént az évek során "újrahasznosítottak", gondolok itt a magazinos jelenetre, amikor Fielding disznóújságot akar venni suttyomban, a pénztáros pedig hangosan felkiált kollégájának a magazin nevét kiáltva. Ha nem is ugyanaz az alaphelyzet vagy a helyszín, nagy hasonlóságokat vélek felfedezni Trunkó Barnabás a Gyógyszertárban című kabaréjában, ami nem a film hibája, de csak elmosolyogtatni tudott, amin akkoriban konkrétan szakadtak az emberek.

De hál' Istennek csak néhány kivétel van, ugyanis a Banánköztársaság rövidke játékideje alatt szinte az összes poénon nevetni tudtam, hol a hasamat fogva, hol pedig leesve a székről. Görbe tükör a társadalomnak, a kommunista elnyomásnak, miközben kevés olyan film tudott ennyire szórakoztatni, mint a Bananas.

A mester mindig is értett ahhoz, hogyan lehet jó kedélyállapotúvá tenni csupán zenével a filmjeit, de mivel már magának a Banánköztársaságnak is az egyik legnagyobb előnye, hogy hangulatos, konkrétan 80 perc tömény boldogságot kapsz a képedbe.

Woody korai filmjeiben is érezhető volt már a stílusa, nyolc percet kellett várni például, hogy a színes bőrű emberekről beszéljen, de előtérbe került a szerelem és a szex is. A Banánköztársaság egyik legnagyobb pozitívuma pedig, hogy azok is tehetnek vele egy próbát, akik alapból utálják a WA filmeket, mert egyáltalán nem a megszokott mederbe megy, sőt, az egyik legkülöncebb alkotása a sok közül, nem utolsó sorban pedig a 70-es évek egyik legjobb vígjátéka.

Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem, ami egyáltalán nem kapott akkora figyelmet, mint amilyet kapnia kellett volna, Woody bácsinak pedig üzenném, hogy tessék most is ilyen filmeket csinálni!

Értékelés: 10/10

"A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia."

Kegyetlen, és senkit nem kímél. Ezzel a két jelzővel lehetne illetni George Miller 1979-es utópikus moziját, a Mad Max-et. A film szinte minden portálon akciónak, vagy kalandfilmnek van feltüntetve, ami lényegében igaz is, de egyes jeleneteknél én már úgy éreztem, átmegy horrorba, vagy legalábbis pszichológiai thrillerbe, vér nélkül.

Mert kevesen tudnak azzal dicsekedni, hogy feszültséggel és hangulattal félelmet tudtak generálni, egy csepp vér nélkül, pedig a Mad Max esetében ez így igaz. A direktor egyébként pont olyan kiismerhetetlen, akárcsak a filmjei, hiszen fellapozva a filmográfiáját szinte sokkot kaptam, amikor három Mad Max rész után a nevéhez fűződik a Babe című malacos hülyéskedés, ami egy nagyon népszerű és szórakoztató alkotás, de sehogy sem illik a rendező akkori imidzsébe. (Aztán kiderült, szereti a csacskaságokat, mert a Táncoló talpak is az ő számlájára írható.)

Megmondom őszintén, a Mad Max első húsz perce egyáltalán nem nyűgözött le, sőt, csak csodálkoztam, hogy akkora siker volt ez a '70-es évek végén, hiszen szinte semmit nem tudunk meg a történetből, csak folyamatosan kapjuk az arcunkba a jobbnál jobban kivitelezett üldözős jeleneteket, de Max feltűnése után teljesen megváltozott a helyzet.

A történet Maxről (Mel Gibson) szól, egy remélhetőleg távoli jövőben, ami nem sokkal különbözik a mostanitól, csak a családok helyett az emberek inkább eszement bandákba, csapatokba gyülekeznek, hogy együtt pusztítsák el a környező városokat. Gibson karaktere azon kevesek közé tartozik, akik a népet védik, így egy incidens után hozzá kerül az egyik banda ügye, miután azonban barátját elteszik láb alól, más vidékre költözik.

A csapat viszont nem hagyja magát, és félelmetes, már-már horrorisztikus jelenetekben próbálják elkapni az igazságos Max-et, nálam speciel az verte ki pozitív értelemben a biztosítékot, amikor Max felesége leugrik a boltba, a bandatagok pedig úgy nézik/szaglásszák, mintha egy darab jóízű, szaftos hús lenne, de az is maradandó néhány perc volt, amikor Max társának, Goose-nak teljesen elszáll a feje, és legszívesebben az egész világot megölné.

Ezekben a jelenetekben annyira pattanásig feszült a hangulat, hogy az ember jobb híján nem hogy a szemét nem meri becsukni, de a lélegzetvételét is visszafojtja, nehogy lemaradjon valami kulcsfontosságú pillanatról. Lehet, Miller-nek az volt a taktikája, hogy lassan, nem elsietve kezdi a filmet, hogy minél nagyobbat durranjanak ezek a jelenetek.

A filmben keveset beszélnek, de az írók pontosan tudták, nincs szükség szavakra, hiszen a szereplők a mimikákkal, a kézmozdulatokkal is mindent elmondanak, ami többet jelent bármelyik kimondott mondatnál. A karakterábrázolás sem lehet probléma, mint már mondtam, Max a film elején, a felvezetésben keveset szerepel, de már a tekintetéből és a tetteiből is tökéletesen megismerjük.

A rendező kegyetlenül ráérzett a Mad Max filmek hangulatára, feszültségére, ezzel pedig a '80-es évek végének egyik legmaradandóbb, leggrandiózusabb alkotása lett a trilógia. Ez a néhány sor önmagában csodálatos lenne, de mégis bennem van a bizonytalanság tüskéje, Miller nem felejtette el a hosszú évek során, hogyan is "kell Mad Max filmet készíteni"? Néhány hónap után kiderül..

Értékelés: 10/8

"Minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában."

Nagyon érdekes beszélgetés kerekedne ki, ha egymás mellé ültetnénk egy Kubrick rajongót, és egy Kubrick utálót. Míg én egyértelműen az előbbi kategóriába tartozom, teljesen megértem azokat is, akiknek nem jön be, vagy már a direktor filmjei címétől is hidegrázást kapnak, mert egy nagyon megosztó személyiség. Vagy nagyon szereted, vagy nagyon gyűlölöd, de biztos nem fogod rá azt mondani, hogy "átlagos", vagy "egyszerű".

Mert valószínűleg rossz DVD-t tett be a lejátszóba az az ember, aki azt mondja Kubrick alkotásaira, hogy átlagos: sőt, a valaha volt legkülöncebb és legfurcsább filmeket is az ő nevéhez lehet kötni, például a Mechanikus narancsot, amitől garantáltan öngyilkos akarsz lenni, vagy a Ragyogást, ami a '70-es évek egyik legfélelmetesebb horrorfilmje, vagy akár az 1968-as 2001: Űrodüsszeiá-t is.

Szinten minden darabja filmművészeti mérföldkőnek számít, kivéve talán a Nicole Kidman és Tom Cruise főszereplésével készült 1998-as Eyes Wide Shut, ami igazából teljesen feleslegesen készült el, plusz a pletykák szerint a Kidman-Cruise házasár is ezért vált el. (Kubrick azért tudta, hogy tegyen rossz fát a tűzre.)

Biztos vagyok benne, hogy a 2001: Űrodüsszeia a legfurcsább és egyben a legjobb a filmélményem, mióta a szerves részét töltik ki az életemnek a mozgóképek. Folyton azon járt az agyam, a '60-as években hogy lehetett ilyen precízen és szinte hibátlanul megalkotni ezt a különleges világot, amiért később Oscar-t is kapott a film?

De nem csak a látványelemek kötik le teljesen a figyelmed: minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában. Sőt, az egyik legjobb, ha nem a legjobb.

Különlegessége, hogy egyáltalán nem avatja be a nézőket a történésbe, ha egyáltalán lehet történésnek nevezni az eseményeket, mert a 148 percéből kb. két óráig azt sem tudod, mi történik a képernyőn, a film egyszerűen magával ragad, és sodor az árral, miközben pislognod sem szabad, nehogy lemaradj valami kulcsfontosságú pillanatról.

Nem látsz benne félmeztelen nőket. Nem látsz benne véres jeleneteket. Nem látsz benne izgalmat. Igazából a fene tudná megmondani, mitől működik ennyire az Űrodüsszeia, hiszen szinte minden dolgot mellőz, ami az átlagos filmekből kihagyhatatlan lenne, ráadásul beszélni is csak annyit beszélnek benne, hogy legalább a történet 20%-át próbáld megérteni.

Nem kétlem, hogy ha nem Stanley Kubrick írta volna a forgatókönyvet, akkor a stúdió simán elküldte volna melegebb éghajlatra a személyt, így viszont egy páratlan élményt kapunk, amit nem hogy gyerekek, de a felnőttek nagy része sem tud megérteni, szóval ha a legutóbbi kritikámban a Predestination-t kérdőjelnek neveztem, ez viszonylag százezer kérdőjelet hagy maga után.

Fogalmam sincs, kinek tudnám ezt a filmet ajánlani. Tény, hogy elég érettnek és tapasztaltnak kell lenni, hogy egyáltalán rávedd magad a megnézésre, viszont az is tény, hogy ha látod az Űrodüsszeiá-t, egy nagyon különös élménnyel leszel gazdagabb, ami vagy pozitív lesz, vagy negatív, de mindenképpen adni kell neki egy esélyt.
Kezdetét veszi egy nagy utazás, amelyben gyönyörködni kell, sem mint értelmet keresni, továbbá át adni magadat a filmnek, kiterülni a kanapén, és a lehető legjobb minőségben élvezni Kubrick 1968-as alkotását.

Értékelés: 10/10

"Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó."

Hálátlan feladat lenne megmondani Quentin Tarantino legjobb filmjét. Miért is? Mert szinte mindig hibátlan alkotásokat készít, legyen szó egy bosszúra éhes nőről, vagy egy vámpírokkal teli kocsmáról, ő mindig a legjobbat hozza ki a sztorikból. Akár a Sin City, a Ponyvaregény, és a Kutyaszorítóban is pályázhat eme megtisztelő címre, de a Becstelen Brigantyk című mestermű mellett sem lehet elmenni szó nélkül.

A filmjeinek egyik fontos tényezője a szereposztása. Boldogan alkalmazza alkotásaiban Steve Buscemi-t, Michael Madsen-t, vagy Bruce Willis-t is. A Brigantyk egyik különlegessége, hogy a két főszereplő, Brad Pitt és Christoph Waltz nem túlságosan mondhatja el magáról, hogy kulcsfontosságú szereplő lenne Tarantino filmjeiben. Előbbi egyszer, utóbbi még egyszer sem szerepelt a fenegyerek műveiben.

Egyszerűen nincs olyan pillanata a Becstelen Brigantyk-nak, ami ne lenne maradandó. A fejezetekre osztott történetekben mindig van egy meglepetés, ami szó szerint megfordítja a sztori menetét, és azokról a szereplőkről derül ki, hogy alattomos férgek, akikről első ránézésre azt hitted, szelídek, mint a ma született bárány.

Már a húsz perces nyitó jelenet, vagyis az első fejezetben is érezni a feszültséget, ami majd kiránt a moziszékből, és legszívesebben állva, a fejedet fogva néznéd végig a filmet. Tarantino egyik különlegessége, hogy mesterien bánik az idővel.

Az alkotásai általában két óránál hosszabbak, viszont nagyon ritkán éreztem azt, megálltak volna egy pillanatra mély lélegzetet venni, mert a történet folyamatosan csak megy és megy, nem ül le egy kicsit sem, mert vagy egy skalpolás vagy egy tömeggyilkolás nem teszi lehetővé a nézőnek azt, hogy akár pislogni is merjen.

Am viszont nagyon meglepett, hogy a rendező a háborús műfaj ellenére sokkal kevesebb vért és erőszakot alkalmazott, mint más filmjeiben. Persze ez a dolog relatív, valaki már attól is sokkot kap, hogy szó szerint levágják a nácik fejét, de szemmel láthatóan Tarantino most a szavakkal próbált feszültséget teremteni.

Na meg a fantasztikus zenével, ami a Becstelen Brigantyk 153 percét végigkíséri. Sok jelenet a muzsikától lett drámaibb, vagy akár viccesebb, ezek után pedig tényleg valami nagyot kell alkotnia a The Hateful Eight-tel, ami olyan neveket vonultat fel többek között, mint Kurt Russell, Samuel L. Jackson, vagy Channing Tatum. (Úgy tűnik, Tarantino rákapott a western ízére, hiszen a Django után ez a filmje is a vadnyugati korszakba nyúl vissza.)

Visszatérve az első bekezdésemre, felteszem a kérdést: szerinted Tarantino melyik alkotása a legjobb, vagy ha úgy könnyebb, neked melyik filmje jött be a legjobban? Embert próbáló kérdés, még embert próbálóbb válasz kell hozzá, én mindenesetre a Ponyvaregényt mondanám, de előkelő helyezést foglal el a Becstelen Brigantyk is.

Értékelés: 10/9

"A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne."

A Sherk egyértelműen egy meghatározó pillanata volt a rajzfilmkészítésnek. Felesleges lenne minden animációs alkotást eme filmmel összemérni, hiszen azon kevés mozgóképek közé tartozik, amelyekre bátran rá lehetne vágni a tökéletes jelzőt. Sőt, egykori kedvencemet, a Toy Story trilógiát is sikerült ezzel felülmúlniuk.

A Shrek manapság már beivódott a popkultúrába, és minden idők legsikeresebb rajzfilmje lett. Az Akadémia 2001-ben vezette be a Legjobb animációs film kategóriát, pont akkor, amikor a zöld ogre kalandjai is megjelentek, így nem volt kérdés, hogy ki fogja elvinni a legjobbnak járó ragyogó szobrocskát a díjátadón, maga mögé utasítva ezzel a Szörny Rt. és a Jimmy Neutron, a csodagyerek című filmeket. (Igen, jól látod, akkor még csak három jelölt volt, bár akármennyi lehetett volna, a Sherk-től képtelenség elvenni a díjat.)

A DreamWorks álomszerű meséje kicsiknek és nagyoknak egyaránt felhőtlen szórakozást nyújt, mert a legegyszerűbb poénoktól kezdve a felnőtteknek szánt humorig mindenfajta komédia van benne. Emellett pedig fricska gyakorlatilag az összes mesének, ami valaha készült, Hófehérkérkét például "halott csajnak" hívja, és abba a meglepő helyzetbe kerültem, hogy a magyar szinkron is nagyon jól sikerült, Shrek és Szamár hangjára tökéletes választás volt Gesztesi Károly és Kerekes József. (Ez persze inkább a szinkronrendező érdeme, mint a filmé.)

A történet szerint Shrek, a zöld ogre egy elhagyatott mocsárban éli mindennapjait, egészen addig, amíg különös mesebeli lények nem kezdenek el letelepedni a háza előtt. Elhatározza, hogy csacsogó barátjával, a mindig jókedvű Szamárral elindul Farquaad nagyúrhoz, aki kitelepítette ezeket a figurákat.

De nem eszik olyan forrón a kását. Farquuad nagyúr csak akkor hivatalos király, ha elvesz egy igazi királylányt. Alkut köt Shrek-kel és a "paripával", hogyha elhozzák neki a királylányt, Fioná-t, megkapja a mocsarát pont úgy, ahogy régen volt.

A történet a maga egyszerűségével nagyszerű. Sokan kritizálták amiatt, mert inkább megmosolyogtató, mint megnevettető, pedig én ezt nem így látom: kevés film mondhatja el magáról, hogy Tibi5000 sírva röhögött rajta, de ha egyáltalán van is ilyen alkotás, akkor az a Shrek.

Igaz, hogy van egy-két idegesítő karaktere, mint például Monsieur Hodd, de ez simán felejthető tényező a látványa, az ötletessége, a kreativitása, és a kedvessége mellett. Nem akar többet nyújtani, mint egy kellemes, szombat esti kikapcsolódás, sok érzelgős rajzfilmmel ellentétben, viszont pont azért marad meg sokáig a fejedben, mert egyáltalán nem ez a célja.

Hanem, hogy szórakoztasson, és ez a legnagyobb erénye.

Amikor valamire azt mondjuk, hogy mese, tágabb értelemben is fogalmazhatunk. Mese, mint egy mesekönyv, mese, mint egy rajzfilm, vagy mese, azaz nem hiszem el, amit mondasz. A Shrek viszont ízig-vérig egy bájos mese, mely nem sokat akar nyújtani, viszont mégis a rajzfilmtörténelem meghatározó alakja lett a fülzsírjából gyertyát készítő zöld ogre története.

Értékelés: 10/10

" A remek koreográfia, a fülbemászó slágerek és a bitang jól megírt dialógusok mind színesebbé teszik ezt a kultfilmet, mely az IMDb top 250-es listáján is előkelő helyezést ért el."

Sokan úgy gondolják, hogy a musical kategóriát nem lehet elrontani. Mi is kell hozzá? Egy-két jól kinéző színész, akik ide oda ugrabugrálnak a fényes díszletek között, egy neves énekes pedig háttérzeneként dudorászik valami híres nótát. Ennél felelőtlenebb kijelentést valószínűleg nem létezik.

Egy érdekfeszítő musical-t már pedig pont, hogy nehéz elkészíteni, hiszen az erőssége egyben a gyengesége is: gyakran túlzásba van véve a sok zene, ami teljesen eltéríti az alapszituációt, sőt, néhány esetben kezd unalmassá is válni. Az Ének az esőben egy remek példa arra, hogy ez a műfaj nem csak a színházban állja meg a helyét, és ugyanúgy, tátott szájjal lehet nézni a dalolást, mint Stallone egyik vérben tocsogó akciófilmjét.

Mégis kinek nem maradt meg az emlékezetében a film megtekintése után az esernyős jelenet, vagy Donald O'Connor bohóckodása arról, miért is kell nevettetni? Felejthetetlen jelenetek sokasága tárul elénk ebben a filmben, ami sokkal több, mint egy megmosolyogtató, szombat esti szórakozás.

Persze semmi komolyra nem kell számítani, nem fogja az élet fontos kérdéseit feltenni, de igen maradandó darabként fogjuk elkönyvelni. A remek koreográfia, a fülbemászó slágerek és a bitang jól megírt dialógusok mind színesebbé teszik ezt a kultfilmet, mely az IMDb top 250-es listáján is előkelő helyezést ért el.

A musical, mind színházban, mind a filmek terén is az aranykorát élte az ötvenes években, arra azonban csak nagyon kevesek voltak képesek, hogy ezek az alkotások meg is maradjanak az emberek emlékezetében. Stanley Donen és Gene Kelly kezei alól kikerülő film akkoriban igen nagy költségvetésből, több mint két millió dollárból készült, a főszerepet is Kelly játszotta el, hozzá csatlakozott Debbie Reynolds és O'Connor is.

Akkoriban igen népszerű témának számított a sztárok csillogása, és a filmkészítés. 1927-et írunk, nincs olyan ember, aki ne ismerné Don Lockwood nevét, aki a szintén híres Lina Lamont-tal játszik egy párt a sikerfilmekben. A valóság azonban teljesen más, Lockwood jobb híján kerüli a nőt, viszont elkerülhetetlenül együtt kell megjelenniük a premiereken.

A stúdiók számára azonban becsap a ménkű: egyre elterjedtebb lesz a hangosfilm, mindenkinek alkalmazkodnia kell, amiben köztudottan sok színész és némafilmes híresség bebukott. (Közéjük tartozik például Buster Keaton is, a Generális "ezerarcú" főszereplője.)

Az Ének az esőben remekül mutatja be, hogy nem is olyan könnyű a filmesek élete, és ők is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, amíg fel nem fedezte őket Hollywood. Lockwood egyébként kaszkadőrként kezdte a pályafutását, utána fedezték fel.

A színész szíve azonban nem Lamont kisasszonyért dobog, hanem egy egyszerű táncosért, aki egy véletlen folytán összetűzésbe kerül Lockwood filmbeli szerelmével, így kitiltják a stúdióból.

A jelmez és a díszlet káprázatos volt, látványosabbnál látványosabb táncos jelenetek követték egymást, amik persze nem lettek volna ugyanolyanok a megfelelő koreográfia nélkül, nem hiába jelölték az 1953-as Golden Globe-on a legjobb film kategóriába.

A film tehát egyértelműen egy korszakalkotó mestermű, mely minden életszituációban felvidít a nap bármely szakaszában, szóval rosszkedv esetén a gyógyír egyértelműen az Ének az esőben. (Persze csak akkor, ha szereted az igazán jó filmeket.)