Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni."
Már egy ideje szemezgettem Woody Allen egyik legjobban mellőzött filmjével, a Belső terekkel, hiszen a plot alapján olyan lehetőséget nyújtott számomra, amit kevés Woody-film tud megadni: végre erőltetett és kínosan ügyetlen szereplők nélkül nézhetek meg egy szokásos családi drámába burkolt nyolcvan perces jajveszékelést sok neurotikus karakterrel. Én pedig imádom ezeket a jajveszékeléseket.
A Hannah és nővéreihez hasonló történetet kapunk, csak sokkal sötétebb és kegyetlenebb módon. A Csehov és Bergman hatása alatt megírt sztori egy középosztálybeli famíliáról szól, azon belül is három testvérről, akik próbálják irányítani a másik, leginkább az apjuk elköltözése után kész idegi roncs anyjuk életét, miközben a sajátjukra is képtelenek.
Én azt gondolom sajnálhatjuk, hogy főleg a karrierje csúcsán Woody nem készített több drámát, mert elképesztő érzéke van hozzá. Önmagában persze hazugság lenne azt mondani, hogy mellőzte, hiszen a kilencvenes évekig szinte mindegyik filmje, még a harsányabb vígjátékok is tartalmazták azt a fajta elemi keserűséget, ami sugárzott a szétcsúszott életű karaktereiből. Csak aztán jött egy-két fantasztikus geg és poén, a komolyság pedig el lett felejtve.
Itt viszont nincs szó erről, itt tényleg egy Hannah és nővéreit láthatunk, csak poénok nélkül.
Nagyon különleges, hogy milyen sokféleképpen nézhetjük ezt a filmet. Egyrészt ki a főszereplő? Woody szerint Joey az állandó önmegvalósításban gondolkozó, egyébként nem sok mindenhez értő lány a központi karakter, de ugyanakkor ha nincs az anyuka, Eve (Geraldine Page lehengerlő alakításában), akkor a konfliktusok jó része is elmarad. De ugyanakkor az is érdekes játszma, ha kicsit jobban belemegyünk a szereplők lelki világába és beleképzeljük magunkat a helyzetébe: egyből nem tűnik annyira irracionálisnak, amiket némelyik jelenetben csinálnak.
Woody tehát feladta azt az érzelmi puzzle-t, amit a nézőnek kéne kiraknia. Persze nincs szó arról, hogy annyira bonyolult lenne, de érdemes odafigyelni, hiszen sokfelé ágazik a család és gyorsan pörögnek a nevek.
Fontos beszélni a színészekről is, akik a forgatókönyv mellett a film fél lelkét adják. A már említett Geraldine Page mellett Diane Keaton is remekül játszik, ahogy a trió másik két tagja, Kristin Griffith és Mary Beth Hurt. Griffith még akkor is, ha a családot nézve a pasik mellett neki van a legkisebb jelentősége. A 12 dühös emberből is ismert E.G. Marshall pedig néha elképesztő dühvel, néha lehengerlő visszafogottsággal alakítja az idősödő, de bizonytalan apukát.
A rövid játékidő alatt szinte mindenkinek jut elég idő, pláne Eve karakterének, aki az elcseszettség mintapéldája is lehetne. Egyrészt nem tudja feldolgozni, hogy a férje Arthur szünetet kért tőle és olyannyira nem tervez visszamenni hozzá, hogy már az esküvőjére készül egy másik nővel. A lányira támaszkodik, akik viszont folyamatos terhelés alatt vannak az otthoni, saját problémáik miatt is, az anyukára való oda- és nem odafigyelés viszont folyamatos veszekedéseket szül köztük.
Igazából könnyebb lenne felsorolni azt, hogy ki nincs rosszba a másikkal, mint azt, hogy ki van, viszont a folyamatos civódások egyáltalán nem válnak öncélúvá, hiszen előtte tökéletesen be van mutatva az a cselekmény, az a probléma, ami miatt épp zajlik a veszekedés. De a verbális párbajok ellenére a Belső terek egyben egy nagyon lassú, nyugodt film is, amiben ugyan van egy csomó párbeszéd, tekintve, hogy a szereplők mást sem csinálnak, csak beszélnek, de emellett a képekkel is ugyanolyan jól visszaadja a film letargiás hangulatát, ahogy az épületek is nagy szerepet kapnak, így kapta az eredeti címét is.
A humor kihagyása mellett a fényképezés terén is teljesen más vizekre evezett, hiszen saját operatőre mondta Woody-ról, hogy borzalmas vele dolgozni ezen a téren, mert legszívesebben csak közelikkel dolgozott volna. A belső terek viszont egy remek finomsággal fényképezett film és az a nagy bizonyos utolsó jelenet színpadiasságán is rengeteget dobott.
Bár végezetül a Belső terek „csak” nyolc pontot kapott tőlem, de ez inkább szólt annak, hogy ebből a történetből és ami még fontosabb, az ebben a formában előadott történetből ennyit lehetett kihozni, ez volt a maximum. Woody megmutatta, hogy (néhol erőltetett) vesszőparipája, a bohóckodás nélkül is tud filmet készíteni.
Értékelés: 8/10
"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."
Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!
Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.
Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.
Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.
Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.
Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.
Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.
Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.
Értékelés: 10/7
