Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak."
Nehéz volt tényleg elhinni a 2015-ös Jurassic World rendezőjének és a Bukott birodalom forgatókönyvírójának azon szavait, amiket még a premier előtt mondott azzal kapcsolatban, hogy a franchise idei része merőben más lesz a korábbiaktól, kevesebb akcióval, több intimitással és feszesebben. Hogy ezek a szavak már csak meggondolatlanul dőltek ki Coling Treverrow szájából egy hosszú kampánykörút után vagy tényleg így gondolja, azt nem tudom, de ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna: a Bukott birodalom nemcsak a három évvel ezelőtti film minden negatívumát hordozza magával, de tökéletesen egybe is olvad az elmúlt időszak egy kaptafára épülő blockbustereivel, mely filmek célkitűzése közelebb van ahhoz, hogy túlszárnyalja az eddigi rekorder JW nyitóhétvégéjének számát mintsem az, hogy eredeti tartalommal töltse meg a játékidőt. Hogy miért nem lett mégis rossz film? Azért, mert minden hibájával és fejcsapkodós értelmetlenségével együtt is a maga bárgyú módján szórakoztató tud lenni.
Juan Antonio Bayona, A lehetetlen és a Szólít a szörny rendezője bár nem volt elég határozott ahhoz, hogy a saját kézjegyéből többet is rajta hagyjon a filmen, de elvitathatatlan, hogy a Bukott birodalom egy kockázatok nélküli, jól kézben tartott gyártósori darab. Attól függetlenül, hogy az összeszerelés korrekt módon megtörtént és a gép működik, jócskán vannak hibák is a fő fogaskerekekben: láss csodát pont a Derek Connolly és Colin Treverrow által jegyzett forgatókönyv az egyik ilyen. Sem igazi cél, sem elképzelés nem volt arra, hogy a trilógia második része bármivel többet adjon az elsőnél vagy lerakjon egy alapot a harmadiknak elsősorban azért, mert a film negyede után érezhetően ötletük sem volt arra, hogy mit kínáljanak a nagyközönségnek a kétpercenként pácba kerülő és a helyzetet természetesen tűpontossággal megoldó szereplők akcióin kívül.
A bevételi adatok azt mutatják, egyelőre ez is elég. A Jurassic World második részének alkotói szeme előtt elsősorban a három évvel ezelőtti etap volt és nem Spielberg kultikus mozija, ami nem egy rossz döntés, hiszen torkig vagyunk nosztalgiából az utóbbi években, másrészt nem baj az, ha egy trilógia amellett, hogy egy-egy jelenetben visszakacsint az eredetire, közben követi a saját útját.
Ez szavakban jól hangzik, megvalósításban már nem annyira. A JW-kritikám utolsó bekezdését így kezdtem: "Unalmat nem éreztem, felesleges és logikailag értelmetlen részeket már annál inkább." Ezt a mondatot nemcsak Trevorrow filmjére tudom a mai napig tartani, de erre is tökéletesen ráillik. Szórakoztató, izgalmas, érdekes, nézeti magát, de komolyabb célkitűzések nélkül csak sodródunk a CGI-árral.
Nem lehet mentség az alkotók számára, hogy teljesen sutba dobják a realitást mondván, ez egy olyan film, ahol kétpercenként rohangálnak dinoszauruszok. Azonban vannak annyira izgalmasak az akciójelenetek, hogy a sok logikai buktató és zagyvaság is másodlagos legyen, emellett Chris Pratt castingja volt a franchise talán legjobb húzása: az erőltetett menősége már éppen billeg a jó ízlés határán, de kétségtelenül uralja a vászont, egy igazi badass akcióhős, akiről bár a tudatalattid azt mondja, hogy nem, nem tud leszámolni egy tucat emberrel egyszerre, ne hidd el, röhögd ki inkább, de közben mégis elképedve nézed.
Minden blockbuster esetében releváns felvetés, mennyire várható el, hogy saját műfaján belül valami újszerűt tudjon adni, végtére pontosan tudja mindenki, hogy csak évek kérdése, mikor fog a közönség ráunni a régi sikerfilmek neve mögé bújó sorozatszámba készített akcióorgiákra. Ez az, ami az alkotókat egyáltalán nem érdekli. Kicsit olyan érzésem volt, mintha úgy gondolkodtak volna: ha más blockbusterek nem hajlandóak visszavenni a CGI oltárán a tartalom javára, mi miért tegyük?
Bayona egy többségében stílusos, érdekfeszítő filmet tett le az asztalra, ami a trilógiából sem lefelé, sem felfelé nem fog kilógni, főleg úgy, hogy többségében azokat a hibákat követi el, amiket elődje is: a látvány akármennyire is lenyűgözi a nézőt, nem tudja pótolni a cselekményt, amire 2021-ben, a harmadik rész tervezett érkezésekor talán már rá fognak jönni.
Értékelés: 6/10
Cím: Jurassic World: Bukott birodalom
Rendező: Juan Antonio Bayona
Forgatókönyvíró: Derek Connolly, Colin Trevorrow
Vágó: Bernat Vilaplana
Operatőr: Óscar Faura
Szereplők: Chris Pratt, Bryce Dallas Howard, Rafe Spall, James Cromwell, BD Wong, Jeff Goldblum, Geraldine Chaplin
"Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra."
Nagyon merész célkitűzés, de Roland Emmerich valószínűleg nem ismer lehetetlent és pont emiatt gondolta azt, hogyha megcsinálja A függetlenség napja folytatását és a sok évvel ezelőtti filmből azt a csekély logikát is elveszi, ami benne volt, helyére pedig CGI-t tesz, Michael Bay-jel is versenyezhet.
Nem tévedett, ugyanis filmje olyan, mint egy jobbféle Transformers, ami természetesen nem dicséret. Nyilván mindannyian tudtuk, hogy a szereplők nem fognak majd az Isteni színjátékból idézni, de az már tényleg túlmegy egy határon, amikor az amúgy teljesen papírmasé és céltalan karaktereknek egytől egyig nincs egyetlen helytálló, értelmes mondatuk. Mondhatni a probléma tényleg csak annyi, hogy beszélnek.
Illetve ilyen környezetben azok a mondatok nagyon is helytállóak, hiszen pont olyanok, mint maga a film. Emmerich ezzel teljesen átesett a ló túloldalára és eddig is tudtuk, hogy a látványért mindent, de a Függetlenség Napja második részét egyszerűen nem lehet popcorn filmnek se hívni, mert nem ilyen egy popcorn film.
Egy popcorn film szórakoztató, könnyed, egyfajta „beülsz, megnézed majd elfelejted” típust képviseli a műfaj legtöbb darabja, de ebben a két órában az említett jelzőkből csak keveset éreztem. Unalmas, görcsös, erőltetett, fáradt, de legalább tényleg könnyen felejthető.
Mielőtt tovább szidnám A függetlenség napja 2- Feltámadást, muszáj elmondanom, hogy a látvány egészen lehengerlő, ugyanakkor tartva magunkat a régi jó mondásokhoz, a kevesebb néha több valóban igaz erre az alkotásra. Oké, látjuk Emmerich, hogy nagyon szeretsz eszméletlen sok CGI-t használni, de ennyit.. Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra.
Igazából a film az egyetlen erényét is lerombolja, annak ellenére, hogy valóban volt egy-két bizarr, de legalább izgalmas és ötletes akciójelenet. Ezek az apróbb pozitív dolgok viszont egyből a háttérbe kerülnek, amikor egyes részek láttán egyből látszik, hogy mennyire lélektelen és steril.
Az még hagyján, hogy az esztelen rombolás atyjától nem várunk mély lelki drámázást (más kérdés, hogy kapunk), de a játékidő jelentős részében a jelenetek olyan érzést váltottak ki belőlem, mintha normális storyboard vagy bármiféle koncepció nélkül kezdtek volna el forgatni. Rombolás, idegesítő karakterek viccesnek szánt egysorosai, majd rombolás, rombolás, egy idegesítő karakter meghal és rombolás.
Ki tudja, ez a néhány év leginkább a félresikerült vagy botrányos folytatásokról volt híres, lehet Emmerich is úgy volt vele, ha még egy ilyen megbukik, senki nem foglalkozik vele.
De lépjünk rá a legfájóbb pontra, amire eddig is többször utaltam, de most bővebben kifejtem. A karakterek. Hú.. A korábbi film főszereplőjének fia, Dylan pedig időt sem kap arra, hogy kiidegeljen, mert igazából az utolsó néhány jeleneten kívül csak tízpercenként tűnik fel.
De sajnos a többiek gyakrabban. Mondjuk Jake Morrison, azaz Liam Hemsworth, aki mostani alakításával is bizonyította, hogy sokat kell még küzdeni azért, ha azt akarja, hogy a rajongók úgy akarjanak neki is egy Oscart, mint DiCapriónak. Persze nem nagyon hibáztatható, ilyen karakterrel a Nine Lives macskáját is tehették volna a főszerepbe.
Akik pedig visszatértek, vagyis Jeff Goldblum és Bill Pulman, ők meg csak úgy elvannak. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés őket újra viszontlátni ezekben a szerepekben, de ezt a katyvaszt még két ilyen kiváló színész sem tudta megmenteni.
És ami a legfontosabb, itt van Charlotte Gainsbourg, aki a Nimfomániással ellentétben itt egy tabletet tart folyamatosan a kezében, nem pedig falloszt.
Na de hogy ne ezzel a mondattal fejezzem be az írást, A függetlenség napja 2 egy olyan film, amit nyugodtan kihagyhatsz az életedből, ha pedig annyira vágysz Emmerich filmekre, ami elég érdekes de mindegy, akkor az eredeti újranézést javasolom inkább, ami meglehetősen rosszul öregedett, de még mindig ezerszer több szív van benne, mint a folytatásában.
Értékelés: 10/3,5
"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."
Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!
Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.
Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.
Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.
Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.
Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.
Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.
Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.
Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.
Értékelés: 10/7
