Kritika: A függetlenség napja 2 - Feltámadás (Independence Day: Resurgence, 2016)

"Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra."

Nagyon merész célkitűzés, de Roland Emmerich valószínűleg nem ismer lehetetlent és pont emiatt gondolta azt, hogyha megcsinálja A függetlenség napja folytatását és a sok évvel ezelőtti filmből azt a csekély logikát is elveszi, ami benne volt, helyére pedig CGI-t tesz, Michael Bay-jel is versenyezhet.

Nem tévedett, ugyanis filmje olyan, mint egy jobbféle Transformers, ami természetesen nem dicséret. Nyilván mindannyian tudtuk, hogy a szereplők nem fognak majd az Isteni színjátékból idézni, de az már tényleg túlmegy egy határon, amikor az amúgy teljesen papírmasé és céltalan karaktereknek egytől egyig nincs egyetlen helytálló, értelmes mondatuk. Mondhatni a probléma tényleg csak annyi, hogy beszélnek.

Illetve ilyen környezetben azok a mondatok nagyon is helytállóak, hiszen pont olyanok, mint maga a film. Emmerich ezzel teljesen átesett a ló túloldalára és eddig is tudtuk, hogy a látványért mindent, de a Függetlenség Napja második részét egyszerűen nem lehet popcorn filmnek se hívni, mert nem ilyen egy popcorn film.

Egy popcorn film szórakoztató, könnyed, egyfajta „beülsz, megnézed majd elfelejted” típust képviseli a műfaj legtöbb darabja, de ebben a két órában az említett jelzőkből csak keveset éreztem. Unalmas, görcsös, erőltetett, fáradt, de legalább tényleg könnyen felejthető.

Mielőtt tovább szidnám A függetlenség napja 2- Feltámadást, muszáj elmondanom, hogy a látvány egészen lehengerlő, ugyanakkor tartva magunkat a régi jó mondásokhoz, a kevesebb néha több valóban igaz erre az alkotásra. Oké, látjuk Emmerich, hogy nagyon szeretsz eszméletlen sok CGI-t használni, de ennyit.. Jó hogy Bill Pulman elfogadta a felkérést, mert valószínű ha nem vállalta volna, őt is effektekkel teszik vászonra.

Igazából a film az egyetlen erényét is lerombolja, annak ellenére, hogy valóban volt egy-két bizarr, de legalább izgalmas és ötletes akciójelenet. Ezek az apróbb pozitív dolgok viszont egyből a háttérbe kerülnek, amikor egyes részek láttán egyből látszik, hogy mennyire lélektelen és steril.

Az még hagyján, hogy az esztelen rombolás atyjától nem várunk mély lelki drámázást (más kérdés, hogy kapunk), de a játékidő jelentős részében a jelenetek olyan érzést váltottak ki belőlem, mintha normális storyboard vagy bármiféle koncepció nélkül kezdtek volna el forgatni. Rombolás, idegesítő karakterek viccesnek szánt egysorosai, majd rombolás, rombolás, egy idegesítő karakter meghal és rombolás.

Ki tudja, ez a néhány év leginkább a félresikerült vagy botrányos folytatásokról volt híres, lehet Emmerich is úgy volt vele, ha még egy ilyen megbukik, senki nem foglalkozik vele.

De lépjünk rá a legfájóbb pontra, amire eddig is többször utaltam, de most bővebben kifejtem. A karakterek. Hú.. A korábbi film főszereplőjének fia, Dylan pedig időt sem kap arra, hogy kiidegeljen, mert igazából az utolsó néhány jeleneten kívül csak tízpercenként tűnik fel.

De sajnos a többiek gyakrabban. Mondjuk Jake Morrison, azaz Liam Hemsworth, aki mostani alakításával is bizonyította, hogy sokat kell még küzdeni azért, ha azt akarja, hogy a rajongók úgy akarjanak neki is egy Oscart, mint DiCapriónak. Persze nem nagyon hibáztatható, ilyen karakterrel a Nine Lives macskáját is tehették volna a főszerepbe.

Akik pedig visszatértek, vagyis Jeff Goldblum és Bill Pulman, ők meg csak úgy elvannak. Nem mondom, hogy nem volt jó érzés őket újra viszontlátni ezekben a szerepekben, de ezt a katyvaszt még két ilyen kiváló színész sem tudta megmenteni.

És ami a legfontosabb, itt van Charlotte Gainsbourg, aki a Nimfomániással ellentétben itt egy tabletet tart folyamatosan a kezében, nem pedig falloszt.

Na de hogy ne ezzel a mondattal fejezzem be az írást, A függetlenség napja 2 egy olyan film, amit nyugodtan kihagyhatsz az életedből, ha pedig annyira vágysz Emmerich filmekre, ami elég érdekes de mindegy, akkor az eredeti újranézést javasolom inkább, ami meglehetősen rosszul öregedett, de még mindig ezerszer több szív van benne, mint a folytatásában.

 Értékelés: 10/3,5

Cím: Függetlenség Napja 2 - Feltámadás
Rendező: Roland Emmerich
Forgatókönyvíró: Roland Emmerich, Dean Devlin, James A. Woods, Nicolas Wright
Vágó: Adam Wolfe
Operatőr: Markus Förderer
Szereplők: Jeff Goldblum, Liam Hemsworth, Joey King, Vivica A. Fox, Maika Monroe, William Fichtner, Charlotte Gainsbourg, Bill Pullman, Jessie Usher

Kritika: Annie Hall (1977)

"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

Cím: Annie Hall
Rendező: Woody Allen
Forgatókönyvíró: Woody Allen, Marhsall Brickman
Producer: Charles H. Joffe, Jack Rollins
Operatőr: Gordon Willis
Szereplők: Woody Allen, Diane Keaton, Christopher Walken, Tony Roberts, Shelley Duvall, Carol Kane, Jeff Goldblum