"A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni."

Ha ránézek egy-egy elismert rendező filmográfiájára, megdöbbenve veszem tudomásul, hogy a legelismertebb, legnépszerűbb alkotásaik tulajdonképpen számomra csak egyszernézős darabok, és sokkal inkább az ismeretlen filmjeik között találtam meg a kedvenceimet: nem csak Alfred Hitchcock, de Woody Allen esetében is így van ez. Annie Hall, Manhattan, Játszd újra, Sam! Elismerem és tulajdonképpen szeretem is őket, de ezerszer többet nevettem például a Banánköztársaságon, vagy a Férjek és feleségek-en. Persze tudom, az előbb említettek nem a mondanivalójuktól váltak oly kedvessé számomra, de mégis ezeken tudtam a legjobban szórakozni. De lássuk, mégis milyen hibákat sikerült felfedeznem a 4 Oscar-díjjal jutalmazott és a világ egyik legjobb romantikus komédiájának tartott Annie Hall-on!

Nos, szögezzük le, hogy a film eleji monológot bármikor meg tudnám hallgatni. Kevés olyan forgatókönyvíró van a világon, mint Woody, akinek karakterét néhány perc, néhány mondat alatt kiválóan megismerjük. Alvy Singer-ről van szó és az ő elképesztő rigolyáiról: képtelen beülni a moziba egy filmre, ha csak egy másodpercre is elkezdődött, amíg ő nem volt ott, továbbá utálja, ha felismerik az utcán vagy egy másik humorista után kell fellépnie. Minden okunk meg van rá tehát, hogy gyűlöljük a teljesen értelmetlen és furcsa rögeszméi miatt, mégis annyira emberi és alapjába véve jóindulatú, hogy ezek helyett sokkal inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon én is ilyen kiállhatatlan ember vagyok-e, még ha nem is lépek fel esténként humoros szövegekkel.

Amikor először láttam a filmet, már volt szerencsém Allen több klasszikusát is végignézni, ezért úgy gondoltam, hogy ez is olyan vicces lesz, mint az előtte készültek. Nos nem lett, amivel nincs is gond, hisz nem mindig a humort kell egy filmben keresni, bármennyire is egy olyan személytől készült, akihez közel áll a nevettetés, de mégis nem erre számítottam, ez pedig valószínűleg olyan “mély” nyomokat hagyott bennem, hogy a későbbi megnézések alkalmával sem tudtam tőle eldobni az agyam.

Az üzenetét viszont elismerem és nagyon is fontosnak tartom. Itt van két tengődő ember, Alvy és Annie, akiket az ég is egymásnak teremtett valószínűleg és soha többé nem talál egyikőjük sem jobb partnert, de mégsem teljesül a mese, miszerint boldogan élnek míg meg nem halnak. Furcsa, maguknak való emberek, akiket nem lehet teljes szívünkből szeretni vagy utálni, mégis bízunk benne, hogy a film végére egymásra találjanak. Végül aztán egymásra találnak, egy színdarabban.

Lehet, hogy humorosabb módon tálalta Allen ezt a párkapcsolati krízist, ha jobban belegondolunk viszont nagyon is szomorú és komoly dologról van szó: Alvy és Annie akár lehet az egyik szomszédod, a barátod vagy a rokonod is, hisz szinte mindannyian érezhettünk már hasonlót, mint a film folyamán két főhősünk. Ez a nagy mértékű se veled, se nélküled kapcsolat viszont már túlságosan is idegesítő.

Abban nem kételkedek, hogy Allen jól ábrázolta a háborút, ami a két ember lelkébe megy végbe és a teljes bizonytalanságot a szerelmük terén, de akkor is már-már túlzónak tartom, hogy minden pillanatban szakítanak és összejönnek, miközben egyértelműen látható, hogy szerelmesek egymásba és csak kínlódnak. Ez persze nem feltétlen a film hibája, hisz az életbe is ugyanígy kételkednek szerelmük erősségében az emberek, egyszerűen csak idegesítő.

Woody Allen és Diane Keaton egyértelműen elviszik a hátukon a filmet, de ne felejtsük el a mellékszereplőket is, akik néha csak egy-egy cameóban tűnnek fel, mégis maradandó alkotást nyújtottak: itt van Christopher Walken, Sigourney Weaver, Jeff Goldblum, Shelley Duvall (Ragyogás), és az önmagát alakító Marshall McLuhan is, aki a film egyik legviccesebb jelenetében tűnik fel.

Valahogy így gondolkozom én is a szerelemről, teljesen irracionális, őrült, abszurd dolognak tartom, de elmondhatatlanul vágyom utána.

Hát igen. Mindannyian így vagyunk ezzel. A film fájó és egyben mulatságos igazságokat oszt meg a nézővel, ami könnyen egy mestermű is lehetett volna, ha nem szenved látványosan és nem akar ennyire művészies lenni. Így viszont csak egy tisztességes iparosmunka, melyet sokan Allen legjobbjának tartanak és ki vagyok én, hogy ezt a tényt leromboljam, de számomra sajnos tényleg nem okozott nagy katarzist. Ennek ellenére viszont rajongásom a mester iránt még mindig elképesztően nagy.

Értékelés: 10/7

 

Megosztás a facebookon

"A Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!"

Stanley Kubrick nem egyszer megmutatta már, hogy helye van a filmművészet legnagyobb emberei közt, persze olyan alkotások mellett, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Mechhanikus narancs, az Acéllövedék, nem is csoda, hisz valósággal ordítanak ezek a filmek a "tökéletes" jelzőért. 1980-ban készült remekművéről, a Ragyogásról sem szabad elfeledkezni, ami konkrétan megalapozta, hogyan is kell mindössze feszültséggel félelmet kelteni a nézőben.

Jack Torrance, filmünk főszereplője, és családja egy tágas, nagy hotelba költözik, mint gondnok a téli szezon idejére, ahol szinte egy árva lélek sincsen. Nem titok viszont, hogy az épületben rengeteg titokzatos haláleset történt az utóbbi évtizedekben, sokan megőrültek a falakon belül, és ezért tettek meggondolatlan cselekedeteket. Jack-re is ez a sors vár..

Borzasztó jó dolog volt látni, hogy a film teljes egészében el tud szórakoztatni, egyetlen perc, vagy egyetlen momentum sem történt, ami miatt elvesztette volna a figyelmemet, sőt, valósággal meg voltam sértődve, amikor megtörtént a nagy csavar a film végén, utána pedig már csak a stáblistát nézegethettem. A Ragyogás minden perce aranyat ér: Kubrick remek egyvelege a thriller és a horror alappillérjeivel fantasztikus, de a kettő között még sem lehet eldönteni, melyikre hajaz jobban, ez pedig egy nagyon különös hangulatot ad a játékidő alatt.

Egy sárga kocsit pillantunk meg a kezdő képsorokban, amint a hotel felé igyekszik: Torrance az, aki reménykedik benne, hogy végre normális munkát talál, és családjával együtt letelepedhetnek a télre. Nicholson ezekben a percekben semmi visszataszítót, esetleg félelmeteset nem mutat, mégis, ha jobban belenézünk a szemébe, vagy ahogy mosolyog, beszél, találunk benne valami nem hétköznapit, ami miatt rögtön kikapcsolnád az egész filmet, és elbújnál a legtávolabbi helyre, amit ismersz, hogy soha többet ne kelljen meglátnod ezt az arcot: pedig ez még csak a kedves Torrance, a gondoskodó apa, a jó férj..

A film egy nagyon érdekes és megválaszolatlan kérdést hagy maga után: vajon mi van abban a házban, ami miatt Jack teljesen kifordul magából, és a családját megölni is képes szörnyeteggé válik? Vajon tényleg az egyedüllét a fő oka, hogy ennyire kizökken a megszokott kerékvágásból Jack, vagy tényleg van valami a Szépkilátás Hotel falain belül, ami miatt minden ember vadállat lesz?

Nem tudjuk meg, ahogy sok más mindenre sem, de lehet, hogy így is jártunk jobban, hisz könnyen lehet, egy álom omlana össze bennem, ha megtudnám, mi az a kulcsfontosságúan jelentős sövénylabirintus a film során, ami többször is feltűnik, a 237-es szoba rejtélye is megoldatlan marad, a befejező jelenet úgyszintén, ami a filmművészet talán egyik legrejtélyesebb és félelmetesebb jelenete, vér nélkül.

Jack Nicholson élete legjobb alakítását nyújtja a Ragyogásban, egy életre beleégett az emberek retinájába, amikor Torrance teljesen megfagyva valósággal bele van ragadva a hóba.. mesteri, ugyanakkor hátborzongató. Nicholson tehát 100%-ot nyújt, ez nem kétség, aztán a gyerekszínész, Danny Lloyd is ügyesen játsza a furcsa képességekkel rendelkező kisfiút, egyedül Shelley Duvall-lal volt baj, aki a feleséget alakította.

Egyes jelenetei gyakran átmentek színészkedésnek nem nevezhető ordítozásba, főleg akkor éreztem már idegesítőnek, amikor Jack először kikel magából, és próbálja leszúrni Wendy-t. Nicholson profizmusa persze sokat javított a szituáción, de Duvall mérhetetlenül ócska rinyálása inkább hasonlított egy bolti öregasszonyra, aki most tudja meg, hogy elfogyott a teasütemény, sem mint egy riadt feleségre, aki megbolondult férje elől próbál távolodni.

Köztudott, hogy Kubrick maximalizmusa sok nehézséget okozott a forgatásokon, Duvall-t is próbálta minél jobb és jobb alakításra bírni, aminek aztán az lett a következménye, hogy a színésznő egyszer el is ájult forgatás közben. A rendezőnőzseni aztán nem tudott nagyon mit kezdeni a hölggyel, aminek következménye az lett, hogy jelölték az első(!!) Arany Málna-díjra is, ami még egy dolog, mert érthető, az viszont már kevésbé, hogy maga Kubrick is jelölve lett, mint legrosszabb rendező.. kb. ennyi hitelessége van mind a mai napig a Golden Raspberry gáláinak.

De sokkal inkább azzal kell foglalkozni, hogy a Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!

Értékelés: 10/10

 

 

Megosztás a facebookon