"A Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!"

Stanley Kubrick nem egyszer megmutatta már, hogy helye van a filmművészet legnagyobb emberei közt, persze olyan alkotások mellett, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Mechhanikus narancs, az Acéllövedék, nem is csoda, hisz valósággal ordítanak ezek a filmek a "tökéletes" jelzőért. 1980-ban készült remekművéről, a Ragyogásról sem szabad elfeledkezni, ami konkrétan megalapozta, hogyan is kell mindössze feszültséggel félelmet kelteni a nézőben.

Jack Torrance, filmünk főszereplője, és családja egy tágas, nagy hotelba költözik, mint gondnok a téli szezon idejére, ahol szinte egy árva lélek sincsen. Nem titok viszont, hogy az épületben rengeteg titokzatos haláleset történt az utóbbi évtizedekben, sokan megőrültek a falakon belül, és ezért tettek meggondolatlan cselekedeteket. Jack-re is ez a sors vár..

Borzasztó jó dolog volt látni, hogy a film teljes egészében el tud szórakoztatni, egyetlen perc, vagy egyetlen momentum sem történt, ami miatt elvesztette volna a figyelmemet, sőt, valósággal meg voltam sértődve, amikor megtörtént a nagy csavar a film végén, utána pedig már csak a stáblistát nézegethettem. A Ragyogás minden perce aranyat ér: Kubrick remek egyvelege a thriller és a horror alappillérjeivel fantasztikus, de a kettő között még sem lehet eldönteni, melyikre hajaz jobban, ez pedig egy nagyon különös hangulatot ad a játékidő alatt.

Egy sárga kocsit pillantunk meg a kezdő képsorokban, amint a hotel felé igyekszik: Torrance az, aki reménykedik benne, hogy végre normális munkát talál, és családjával együtt letelepedhetnek a télre. Nicholson ezekben a percekben semmi visszataszítót, esetleg félelmeteset nem mutat, mégis, ha jobban belenézünk a szemébe, vagy ahogy mosolyog, beszél, találunk benne valami nem hétköznapit, ami miatt rögtön kikapcsolnád az egész filmet, és elbújnál a legtávolabbi helyre, amit ismersz, hogy soha többet ne kelljen meglátnod ezt az arcot: pedig ez még csak a kedves Torrance, a gondoskodó apa, a jó férj..

A film egy nagyon érdekes és megválaszolatlan kérdést hagy maga után: vajon mi van abban a házban, ami miatt Jack teljesen kifordul magából, és a családját megölni is képes szörnyeteggé válik? Vajon tényleg az egyedüllét a fő oka, hogy ennyire kizökken a megszokott kerékvágásból Jack, vagy tényleg van valami a Szépkilátás Hotel falain belül, ami miatt minden ember vadállat lesz?

Nem tudjuk meg, ahogy sok más mindenre sem, de lehet, hogy így is jártunk jobban, hisz könnyen lehet, egy álom omlana össze bennem, ha megtudnám, mi az a kulcsfontosságúan jelentős sövénylabirintus a film során, ami többször is feltűnik, a 237-es szoba rejtélye is megoldatlan marad, a befejező jelenet úgyszintén, ami a filmművészet talán egyik legrejtélyesebb és félelmetesebb jelenete, vér nélkül.

Jack Nicholson élete legjobb alakítását nyújtja a Ragyogásban, egy életre beleégett az emberek retinájába, amikor Torrance teljesen megfagyva valósággal bele van ragadva a hóba.. mesteri, ugyanakkor hátborzongató. Nicholson tehát 100%-ot nyújt, ez nem kétség, aztán a gyerekszínész, Danny Lloyd is ügyesen játsza a furcsa képességekkel rendelkező kisfiút, egyedül Shelley Duvall-lal volt baj, aki a feleséget alakította.

Egyes jelenetei gyakran átmentek színészkedésnek nem nevezhető ordítozásba, főleg akkor éreztem már idegesítőnek, amikor Jack először kikel magából, és próbálja leszúrni Wendy-t. Nicholson profizmusa persze sokat javított a szituáción, de Duvall mérhetetlenül ócska rinyálása inkább hasonlított egy bolti öregasszonyra, aki most tudja meg, hogy elfogyott a teasütemény, sem mint egy riadt feleségre, aki megbolondult férje elől próbál távolodni.

Köztudott, hogy Kubrick maximalizmusa sok nehézséget okozott a forgatásokon, Duvall-t is próbálta minél jobb és jobb alakításra bírni, aminek aztán az lett a következménye, hogy a színésznő egyszer el is ájult forgatás közben. A rendezőnőzseni aztán nem tudott nagyon mit kezdeni a hölggyel, aminek következménye az lett, hogy jelölték az első(!!) Arany Málna-díjra is, ami még egy dolog, mert érthető, az viszont már kevésbé, hogy maga Kubrick is jelölve lett, mint legrosszabb rendező.. kb. ennyi hitelessége van mind a mai napig a Golden Raspberry gáláinak.

De sokkal inkább azzal kell foglalkozni, hogy a Ragyogás még mai szemmel is egy teljesen tökéletes darab, mely még Kubrick filmográfiájában is kiemelkedik, minden idők egyik legjobb horror-thriller keveréke!

Értékelés: 10/10

 

 

Megosztás a facebookon

"Az Aranypolgár eredménye egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Nem véletlen, hogy az Aranypolgár minden idők 100 legjobb amerikai filmje között az első helyet foglalja el, megelőzve olyan klasszikusokat, mint a Casablanca, a Keresztapa, vagy az Ének az esőben. A legtalálóbb mondat Orson Welles alkotására talán az, hogy egy egyszeri és megismételhetetlen filmélmény, mely az első perctől rabul elejt, és az utolsóig el sem enged.

Egy mozgóképnek lehetnek hibái, gyakran olyanok, amelyekért nem lehet kérdőre vonni. Ezek közé tartozik az, amikor egy több évtizedes film egyszerűen már nem tud szórakoztató vagy érdekfeszítő maradni, főleg mai szemmel, de ez az Aranypolgár esetében teljesen nem így van.

Kegyetlen, megdöbbentő, ugyanakkor szomorú is, hogy egy '41-es film jobban tudott szórakoztatni és lekötni, mint sok mostani alkotás, pedig a technika kimerült akkoriban a fényekkel, amellyel Welles félelmetesen jól játszott.

Ahogy egy-egy arc eltűnik a sötétségben, majd újra megjelenik, vagy ahogy a rikító díszletek vannak kialakítva, érzed, hogy egyre hangulatosabb lesz a film, és ez a jó kedélyű állapot addig tart, amíg teljesen derékbe nem törik Charles Foster Kane élete.

Az Aranypolgár nem csak egy történet és nem csak egy film. Fontos és megválaszolatlan kérdéseket vet fel a gazdagsággal, a politikával, vagy a társadalommal kapcsolatban: ilyenkor elgondolkozik az ember a szegényebb és a tehetősebb emberekről is.

Személy szerint az egyik legjobb filmes kezdése van az Aranypolgárnak, ami csak létezik a világon, hisz az első tíz percben szinte mindent megtudunk Kane-ről, pedig nem is találkozunk vele, ráadásul eközben egy remek társadalom- és korrajzot mutat be az akkori életről.

Nem véletlenül jelölték rengeteg Oscar-díjra jelölték, amelyből azonban csak egyet tudott szobrocskára váltani, mégpedig a forgatókönyv kategóriában. A frappánsan és fordulatosan megfogalmazott jelenetek mind színesebbé teszik az amúgy fekete-fehér filmet, melynek az összes kis apró jelenetén érezni, hogy fontos mondanivalója és jelentősége van.

Az egyik legszívszorítóbb és ami még fontosabb, legemberibb jelenet, amikor a frissen házasodott Kane az elején még minden szép szóval árasztja feleségét, beszélget vele, kikéri a véleményét, majd lassanként egyre jobban hidegülnek el egymástól, a végén pedig már egymáshoz sem szólnak, csak némán olvassák az újságot egymás mellett.

Egy nagyon különös és ellentmondásos élet bontakozik ki az Aranypolgár képsoraiban: itt van Charles Foster Kane, az egyik leghíresebb politikus az országban, akinek utolsó kimondott szava a rózsabimbó, melynek jelentését senki sem tudja. Egy újságíró indul el megkeresni a választ a nagyvilágban, mi köze volt a halott milliomosnak és a rózsabimbó szónak egymáshoz.

A film a hozzá közel álló emberek visszaemlékezésien alapul, innen látjuk meg a kicsi Kane-t, akit egy szebb és jobb élet reményében elszakítanak a családjától. Majd amikor felnő, újságírásba kezd, aztán politikus lesz, az élete azonban egy csapásra megfordul, hisz a magány és az ármány lassan őt is utoléri.

Orson Welles megtalálta a megfelelő utat, hogyan kell egy ilyen csapongó életet elkészíteni a '40-es években, az eredmény pedig egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Értékelés: 10/10

�

 

 

Megosztás a facebookon