Kritika: Rumnapló (The Rum Diary, 2011)

"Rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében."

Roppant mérges vagyok Bruce Robinson-ra, a Rumnapló rendezőjére. Gondoljunk csak bele: itt van ez a Hunter S. Thompson által írt kiváló regény, melyet, ha sok olvasó érthetetlennek és rossznak is tart, kiváló és izgalmakkal teli filmet lehetett volna belőle csinálni. 
Egy újságíró kalandos története Puerto Ricóban, ahol az embereknek rum csörgedezik az ereikben és ahol minden valóra válhat.

De Thompson, ha nem is sokan vették észre, sokkal inkább a kilátástalanságról és az élet értelmetlenségéről beszél. Hát milyen élet lehet az, ahol főhősünk egyszerűen csak sodródik az árral és semmi olyan nem lelhető fel a világában, ami egy kicsit is normális embernél igen. A Rumnapló, ahelyett, hogy ezt éreztette volna, elviszi az egész filmet egy teljesen más irányba, így a nézőek szinte biztosra vehetően csak a rum, a szivar és a jó nők fognak hosszútávon megmaradni a memóriájában.

Bár lehet, Robinson szimplán csak kijött a rendezői gyakorlatából, ami nem is csoda, hisz utoljára 1992-ben került ki a keze alól egy mozgókép. Emellett pedig, stílusosan ő is alkoholista volt, de a forgatások előtt hat és fél évvel még teljesen józan volt.

Aztán nem jött az ihlet a forgatókönyvhöz, így újra a piához nyúlt, majd amikor vége lett a filmnek le is tette a piát. "Bárcsak minden ilyen flottul menne.." - hangzik fel a fejemben Woody Allen egyik klasszikus idézete az Annie Hall-ból.

Visszatérve a Rumnaplóhoz, rengeteg színész és rengeteg ötlet után sikerült csak ténylegesen megvalósítani az ötletet, Thompson azonban a kezdeti stádiumban nem volt túlságosan elragadtatva a projekttől.

Az első mondat, ami csak eszembe jutott a film után, az hogy, rohadt nagy kár. Rohadt nagy kár, mert rengeteg potenciált rejtett az írás és ezt másfél órán keresztül érezni is. De ezután jött a feketeleves..

Nem tudom mi történt és miért is kellett ennyire más felé terelni a cselekményt, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy az utolsó fél óra konkrétan bűn rossz.


Mert addig-addig érdekes és némileg szórakoztató is a film, tipikusan olyan, hogy többször az elkövetkezendő két-három évben nem akarod megnézni, de rosszabb időkre kiváló, a befejezésével és azzal a fél órával viszont egy középszerű szatírát csinál magából, ezt pedig a neves színészek és a neves színészek kiváló alakításai sem tudják teljesen megmenteni.

Mert ami miatt ténylegesen működik az a 90 perc, az a hangulat és a zene. Óh, igen.. Bármikor képes lennék leülni és nézni csak a tájat és mellé hallgatni a kiváló muzsikát. Igazi dél-amerikai életérzés: rum dögivel, lázongások, újságírásos blabla, szép nők és, ha már ugyan volt is, még több rum. Ha ebből állt volna fel a film, akkor megmaradt volna egy egyszer megnézhető kis szatírának, ami nem váltja meg a világot, de nem is írok róla mesterműként.

A Rumnapló viszont sajnos így áll fel: rum dögivel, lázongások, újságírásos blabla, dráma, érthetetlen dráma, szép nők, dráma, rum, rum, rum, értelmetlen befejezés.

A történet főszereplője egyébként Paul Kemp, az alkoholista újságíró, aki utolsó reményében Puerto Ricóban köt ki, ahol viszont ugyanannyi probléma és baj várja, mint New York-ban. Megismerkedik Salával, a fotóriporterrel, valamint egy üzletember bájos feleségével is.

Rengeteg olyan szál van, ami a cselekmény pillanatában érdekesnek tűnik és sokat ígér, a végén azonban rájössz, hogy tulajdonképpen nem is folytatták és az egész így teljesen értelmetlenné válik.

Talán a rendező személye volt a baj. Talán a regény túlságosan magának való. Talán a kezdeti nehézségek. Igazából teljesen mindegy, hogy mi vezetett a végkifejlethez, de akárhogy is nézem, a Rumnapló egy teljesen felejthető, néhol rettentően hosszú Depp film, ami rejt magában némi bájt és hangulatot, ami miatt nem lesz nézhetetlen, de tényleg csak akkor ajánlom, ha egyáltalán nincs más a tévében.
Értékelés: 10/5
Cím:  Rumnapló
Rendező:  Bruce Robinson
Forgatókönyvíró:  Bruce Robinsonr
Zeneszerző:  Christopher Young
Operatőr:  Dariusz Wolski
Vágó:  Carol Littleton
Szereplők:  Johnny Depp, Aaron Eckhart, Amber Heard, Giovanni Ribisi, Richard Jenkins, Michael Rispoli

Kritika: A bőr, amelyben élek (The Skin I Live In, 2011)

"Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben."

Pedro Almodóvar egy olyan rendező, aki sosem ad ki félmunkát a kezéből. Megdöbbentő, furcsa, elgondolkodtató alkotásai már több évtizede színesítik a filmművészet széles palettáját. Ha tehát egy kellemes, szombat esti kikapcsolódásra vágysz, akkor ne az ő filmográfiáját vedd elő. Én leginkább a spanyol David Fincher-t látom benne, de felesleges a hasonlítás, mert Pedro Almodóvar maga Pedro Almodóvar, a filmes művészet egyik legmegosztóbb alakja.

Az a ciki, hogy még én is a Bőr, amelyben élek című darabján agyalok, miközben pár értelmes sort kéne ide leírnom. Úgy éreztem a film vége előtt harminc perccel, hogy ha egy órán belül nem lesz vége, akkor én öngyilkos leszek. Persze, nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert annyira nyomasztó, fárasztó, hogy a kevéske életkedvem is elment a film egyes jelenetei közben.

A megrázó élményhez már hozzá kellett volna szokni, hiszen a mester már nagyon régóta ontja magából a jobbnál-jobb alkotásokat, ezek közé tartozik a Volver, a Beszélj hozzá, vagy a Mindent anyámról. Ezeket a filmeket, hozzáteszem, teljesen megalapozottan, az Akadémia és más filmes társaság is bőven elárasztja díjakkal, de Almodóvar nem hagy alább, sőt, durvább, mint valaha.

Antonio Banderas-ból végre újra kihozta az állatot. Szegénynek a karrierje lassacskán oda süllyedt, hogy Zorro jelmezében kellett ide-oda ugrálnia, a Kémkölykök epizódokról meg már ne is beszéljünk. (Az Expendables szereplését csak azért nem szidom, mert mégis, ott van minden sztár, aki csak számít, szóval ő sem hiányozhat.)

Ami még rendkívül megfogott a filmben, az a nagyon különleges összhang a főszereplők között. Ez természetesen remek színészi alakításokat is kívánt, de a film számos pillanatába úgy éreztem, hogy nincsen kamera, forgatókönyv, meg díszlet, hanem csak Antonio Banderas és Elena Anaya, azaz Robert Ledgard és Vera.

A történet is már maga nagyon abszurd, a már említett Ledgard minden idejét a munkának, vagy is az emberi bőr kutatásának szenteli, miután felesége megégett egy autóbalesetben. Hamarosan elkészít egy szövetet, mely kiáll minden sérülést. Marilia, a segítője mindent megtesz neki, az alany pedig nem más, mint egy nő, Vera, aki rabságban él már több éve.

Banderas-nak nagyon jól áll a gonosz szerepe, továbbá remekül bontakoztatták ki a karakterét is, hiszen szinte mindent megtudunk róla, az életét, a munkáját, de mégis van benne valami kiismerhetetlenség, ahogy az egész filmben is.

Kissé úgy éreztem, a főszereplőnőnek egy Almodóvar film még nagy falat, de lehet ez csak amiatt van, mert a spanyol sármőr nagyságrendekkel jobban nyomja. A bőr, amelyben élek egyetlen gondja az volt, hogy a játékidő fele után mintha ellaposodott és leült volna, aztán egy darabig csak állt és állt egymagába, a záró jelenet viszont mindezt begyógyítja, sőt, rá is tesz egy lapáttal.

Az elejétől a végéig, egy kis kihagyással érdekfeszítő marad, az operatőri munka fantasztikus, és a furcsa és nem mindennapi történet ellenére egy többször-nézős Almodóvar filmként marad meg az emlékezetemben. Nézd meg, de aztán éld túl!

Értékelés: 10/8

 

Cím:  A bőr, amelyben élek
Rendező:  Pedro Almodóvar
Forgatókönyvíró:  Pedro Almodóvar, Thierry Jonquet
Zeneszerző:  Alberto Iglesias
Operatőr:  José Luis Alcaine
Vágó:  José Salcedo
Szereplők:  Antonio Banderas, Elena Anaya, Marisa Paredes

Kritika: Keleti nyugalom - Marigold Hotel (2011)

"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."

Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.

Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.

Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.

Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.

A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.

A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.

A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.

A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.

Értékelés: 10/7

 

 

Cím:  Keleti nyugalom - Marigold Hotel
Rendező:  John Madden
Forgatókönyvíró:  Ol Parker
Zeneszerző:  Thomas Newman
Operatőr:  Ben Davis
Vágó:  Chris Gill
Szereplők:  Maggie Smith, Tom Wilkinson, Bill Nighy, Judi Dench, Dev Patel, Ronald Pickup, Penelope Wilton