Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."
Winston Churchill egy igazi jelenség volt. A Parlament nyomására lemondott Neville Chamberlain után új miniszterelnököt kellett keresniük, miközben Hitler már a Benelux államokat is megtámadta. A pánik nagy volt, hiszen Nagy-Britanniára is ez a sors várhatott, az új miniszter, a megállás nélkül whiskyt vedelő és pöfékelő Churchill feladata pedig az volt, hogy a saját emberei által kitervelt intrikák mellett Hitlerrel is megküzdjön, egy esetleges béketárgyalást is a lehetséges opciók között tartva.
Fontos leszögezni, hogy a film egy az egyben Gary Oldman one man show-ja, vagy a színészé, aki a maszk mögött van, mert döbbenetes, hogy mennyire hitelesre tudták alakítani Oldmant úgy, hogy alapesetben nem sok közös vonása van Churchillel. De a világ legjobb maszkja sem tudta volna hitelessé tenni, ha nincs egy olyan színész, aki a legapróbb részletektől kezdve ilyen profin és kiválóan el tudná játszani őt. A tökéletes mimikájával, a „Churchill-i” mozdulataival és a nagymonológokban mutatott szenvedélyével megérdemli, hogy olyan színészek elől vigye majd el a szobrocskát márciusban, mint Denzel Washington vagy Daniel Day-Lewis. Azt viszont garantálom, hogy eszedbe se fog jutni Oldman a stáblistáig, akkor viszont nagyot fogsz majd csettinteni.
A legsötétebb óra egy életrajzi film (is), egy életrajzi film pedig jogosan teszi ennyire előtérbe a bemutatni kívánt szereplőt, az viszont tény, hogy a két órás játékidőben nem sok mindenkinek jut elegendő jelenet. Itt van például a felesége, Clementine, akinek karakterében sokkal több potenciál volt, de csak felületességre futott. Sokkal több időt kaphatott volna az, hogy viseli el a néha igazán rossz természetű férfit, vagy az, hogy ő maga mit él át a világháború alatt és annak akart-akaratlan bekerüléséről.
Joe Wright (Anna Karenina, Pán) rendezése első fele pontosan úgy kezdődött, ahogy egy 6 Oscarra jelölt történelmi filmnek kezdődnie kell. Érdekes volt látni, hogy Churchill mennyi érzelmet és bizonytalanságot próbált leplezni a cinizmusával és kiállhatatlanságával, Chamberlain kikényszerített lemondásától kezdve viszont az igazi izgalmak is elkezdődtek. A morális kérdések, lehet-e béketárgyalásokat kezdeményezni egy diktátorral, az országon belüli személyi problémák, a fúrások, az intrikák, Dunkirk mind a történelem izgalmas pontjai, a film viszont pont akkor hagy alább, amikor a legjobban szüksége lenne a pörgésre.
A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni. (Egy nagyobb szombati háborús élményhez a Legsötétebb óra/A király beszéde/Dunkirk kombó nem lenne rossz választás, hiszen sok kapcsolat van közöttük.)
Említettem már Oldman nagymonológjait, amikbe valóban anyait-apait beletesz, egy idő után viszont olyan maníros szövegeket adnak a szájába, hogy ilyenkor azt kívántam, inkább csak nézzük csendben, ahogy iszik és szivarozik, az is érdekesebb. A mélypont viszont egyértelműen a metrós jelenetnél jött el, amikor Churchill gyorsan kipattan a kocsijából és úgy dönt, inkább földalattizik egyet. Abban a néhány percben jött el a közhelyek és klisék parádéja, amikor a nagy miniszterelnököt meggyőzik az egyszerű emberek, hogy „nem, nem kell béke Hitlerrel!” Szép is lenne, érzelmes is lenne, ha megtörtént volna.
Azt viszont nem szabad elfelejteni, a rendezés, a forgatókönyv, a díszletek és a fényképezés milyen egyedülálló hangulatot teremtettek a vásznon. Bruno Delbonnel képei amellett, hogy szépek, ötletesek és izgalmasak is. A látvány tökéletesen tükrözi az akkori kor minden részét a ruháktól kezdve a berendezésekig, a szkript pedig jóval erősebb annál, hogy a negédességre való törekvése és a gyakran erőltetett viccelődései elnyomják a legtöbbször megragadó párbeszédeket.
A legsötétebb óráról tehát ambivalens érzéseim vannak. A legtöbb dolog, ami egy filmhez szükséges, hogy működjön, az itt is megvan, az összkép számomra azonban nem egy mesterművet, hanem egy tisztességesen elkészített, korrekt életrajzi filmet takar, amiben Gary Oldman talán élete alakítását nyújtja. Már ezért megérte.
Értékelés: 7/10
"Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar."
Az elmúlt években több indiai témájú film is készült egyenesen Hollywood-tól. Tavaly az Élet ízeiben élvezhettük át a remek hangulatot és a páratlan ízű ételeket Helen Mirren kiváló alakításával, 2011-ben pedig a Marigold Hotel című filmben ismerhettük meg az indiai kultúrát. Mindkettő film, ha újat mutatni nem is tud, a maga nemében egy páratlan és egy kissé szokatlan élményt nyújt a nézőnek.
Adott nekünk egy fiú, aki 2008-ban úgy robbant be Danny Boyle filmjével, a Gettómilliomossal, mint még soha senki. Az már más tészta, hogy nekem nem jött be, de Dev Patel alakítása tagadhatatlanul remek volt. Akkoriban mindenki felfigyelt rá, és tűkön ülve vártuk, vajon a következő filmjében mit tud majd kihozni. Arra azonban senki nem számított, hogy egy ilyen komoly és erőszakos hangvételű film után, mint a Gettómilliomos, bevállal egy ilyen könnyed, szórakoztató dramedy-t olyan neves színészekkel, mint Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, vagy Tom Wilkinson. Szegény gyereket már elkezdtem sajnálni, mi lesz vele ennyi színészlegendával egy filmben.
Én döbbentem meg a legjobban, amikor végignéztem a filmet, és örömmel nyugtáztam, hogy Patel remekül felnőtt a feladathoz, és ha nem is kerekedett felül társain, sok jelenetben egyenrangúak voltak.
Már a film magyar címe is sejteti, hogy mit is fog hozni az elkövetkezendő két óra játékidő. Keleti nyugalom - Marigold Hotel. Ebben minden benne van. A film tényleg semmi új élményt nem ad, cserébe viszont elfelejtheted minden gondod-bajod, legalábbis amíg tart a film, és a hossza ellenére is végig le tud kötni.
A színészek kisujjból kirázzák a szerepüket, a karakterek remekül ki voltak dolgozva, emiatt néha már úgy éreztem, mintha én is részese lennék az amúgy igen egyszerű történetnek. Több nyugdíjas, különböző okok miatt úgy dönt, hogy élete hátralevő részét Indiában szeretné leélni, azon belül Jaipurban, a Marigold Hotelben. Mindannyian egy hirdetés hatására döntöttek úgy, hogy el akarnak jönni otthonukból, azonban már megérkezésük pillanatában látják, hogy a fele sem igaz annak, amit a hirdetésben állítottak.
A hét, jobb napokat is látott ember elkezdi megismerni egymást, barátságot kötnek, néhányan bevallják legféltettebb titkukat is, egyszóval elkezdik élni az életüket, amit Angliában nem sikerült nekik. Fontos, hogy ne úgy nézd, mint egy vígjátékot, mert poén ugyan van benne, a film nagy része azért elgondolkodtatni és néha-néha elszomorítani akar, továbbá a Marigold Hotel nem a gyönyörű nyugati tájról vagy Indiáról szól, mint például az Élet ízei, hanem az öregedésről, és az azzal járó boldogsággal, bánattal, nevetéssel, vagy akár sírással.
A gond csak annyi, azon kívül, hogy Dev Patel néha már túljátssza a szerepét, hogy olyan érzésem van, mintha John Madden alkotása nem tartana sehová: néhány percbe megismerjük a szereplőket, hogy pontosan miért is vágynak máshova, aztán látjuk, hogy megérkeznek, beszélgetnek, elmennek egy-két nevezetességet megnézni, egyikük meghal, a végén happy-end van, és ennyi. Ezt a vontatottságot pedig az elejétől a végéig lehet érezni.
A forgatókönyv a maga nemes egyszerűségében elragadó, nincsenek kicsapongó párbeszédek, vagy fegyveres jelenetek, a Marigold Hotel csupán szavakkal és tettekkel kápráztatja el a nézőit, na meg persze a gyönyörű tájjal, mely nélkül nem élveztem volna úgy a filmet, ahogy azt kellett volna.
Értékelés: 10/7
