Kritika: A legsötétebb óra (Darkest Hour, 2017)

"A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni."

Nehéz megmondani, hogy A Pentagon titkai vagy A legsötétebb óra a nagyobb esélyes az „év Oscar bait-je” elismerésre, az viszont biztos, hogy mindkettő rengeteget tesz ennek érdekében. A 6-szoros jelölt film nem rosszabb vagy jobb az elmúlt esztendőkben látott felkapott történelmi drámáktól, viszont egyáltalán nem akar bármi újat mutatni sem a műfaját, sem a cselekményét illetően.

Winston Churchill egy igazi jelenség volt. A Parlament nyomására lemondott Neville Chamberlain után új miniszterelnököt kellett keresniük, miközben Hitler már a Benelux államokat is megtámadta. A pánik nagy volt, hiszen Nagy-Britanniára is ez a sors várhatott, az új miniszter, a megállás nélkül whiskyt vedelő és pöfékelő Churchill feladata pedig az volt, hogy a saját emberei által kitervelt intrikák mellett Hitlerrel is megküzdjön, egy esetleges béketárgyalást is a lehetséges opciók között tartva.

Fontos leszögezni, hogy a film egy az egyben Gary Oldman one man show-ja, vagy a színészé, aki a maszk mögött van, mert döbbenetes, hogy mennyire hitelesre tudták alakítani Oldmant úgy, hogy alapesetben nem sok közös vonása van Churchillel. De a világ legjobb maszkja sem tudta volna hitelessé tenni, ha nincs egy olyan színész, aki a legapróbb részletektől kezdve ilyen profin és kiválóan el tudná játszani őt. A tökéletes mimikájával, a „Churchill-i” mozdulataival és a nagymonológokban mutatott szenvedélyével megérdemli, hogy olyan színészek elől vigye majd el a szobrocskát márciusban, mint Denzel Washington vagy Daniel Day-Lewis. Azt viszont garantálom, hogy eszedbe se fog jutni Oldman a stáblistáig, akkor viszont nagyot fogsz majd csettinteni.

A legsötétebb óra egy életrajzi film (is), egy életrajzi film pedig jogosan teszi ennyire előtérbe a bemutatni kívánt szereplőt, az viszont tény, hogy a két órás játékidőben nem sok mindenkinek jut elegendő jelenet. Itt van például a felesége, Clementine, akinek karakterében sokkal több potenciál volt, de csak felületességre futott. Sokkal több időt kaphatott volna az, hogy viseli el a néha igazán rossz természetű férfit, vagy az, hogy ő maga mit él át a világháború alatt és annak akart-akaratlan bekerüléséről.

Joe Wright (Anna Karenina, Pán) rendezése első fele pontosan úgy kezdődött, ahogy egy 6 Oscarra jelölt történelmi filmnek kezdődnie kell. Érdekes volt látni, hogy Churchill mennyi érzelmet és bizonytalanságot próbált leplezni a cinizmusával és kiállhatatlanságával, Chamberlain kikényszerített lemondásától kezdve viszont az igazi izgalmak is elkezdődtek. A morális kérdések, lehet-e béketárgyalásokat kezdeményezni egy diktátorral, az országon belüli személyi problémák, a fúrások, az intrikák, Dunkirk mind a történelem izgalmas pontjai, a film viszont pont akkor hagy alább, amikor a legjobban szüksége lenne a pörgésre.

A második felétől kezdve A legsötétebb óra sajnos egy tanmesévé változik, amit tagadhatatlanul jó nézni, de ambíciónélkülisége és az önismétlése miatt számomra nem fog azon alkotások közé kerülni, amit igazán jó szívvel ajánlok majd, ha egy ismerősöm a második világháborúról szeretne kicsit többet tudni. (Egy nagyobb szombati háborús élményhez a Legsötétebb óra/A király beszéde/Dunkirk kombó nem lenne rossz választás, hiszen sok kapcsolat van közöttük.)

Említettem már Oldman nagymonológjait, amikbe valóban anyait-apait beletesz, egy idő után viszont olyan maníros szövegeket adnak a szájába, hogy ilyenkor azt kívántam, inkább csak nézzük csendben, ahogy iszik és szivarozik, az is érdekesebb. A mélypont viszont egyértelműen a metrós jelenetnél jött el, amikor Churchill gyorsan kipattan a kocsijából és úgy dönt, inkább földalattizik egyet. Abban a néhány percben jött el a közhelyek és klisék parádéja, amikor a nagy miniszterelnököt meggyőzik az egyszerű emberek, hogy „nem, nem kell béke Hitlerrel!” Szép is lenne, érzelmes is lenne, ha megtörtént volna.

Azt viszont nem szabad elfelejteni, a rendezés, a forgatókönyv, a díszletek és a fényképezés milyen egyedülálló hangulatot teremtettek a vásznon. Bruno Delbonnel képei amellett, hogy szépek, ötletesek és izgalmasak is. A látvány tökéletesen tükrözi az akkori kor minden részét a ruháktól kezdve a berendezésekig, a szkript pedig jóval erősebb annál, hogy a negédességre való törekvése és a gyakran erőltetett viccelődései elnyomják a legtöbbször megragadó párbeszédeket.

A legsötétebb óráról tehát ambivalens érzéseim vannak. A legtöbb dolog, ami egy filmhez szükséges, hogy működjön, az itt is megvan, az összkép számomra azonban nem egy mesterművet, hanem egy tisztességesen elkészített, korrekt életrajzi filmet takar, amiben Gary Oldman talán élete alakítását nyújtja. Már ezért megérte.

Értékelés: 7/10

Cím: A legsötétebb óra
Rendező: Joe Wright
Zene: Dario Marianelli
Vágó: Valerio Bonelli
Operatőr: Bruno Delbonnel
Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Ben Mendelshon, Lily James, Ronald Pickup

Kritika: Az ételművész (Burnt, 2015)

"John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részeiben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért."

Gasztrofilmet elég nehéz úgy készíteni, hogy a végére még bármi eredetiség is maradjon benne, hiszen tény, hogy az utóbbi évtizedekben talán több ilyen műfajú alkotás készült, mint kellett volna. A 2014-es Élet ízei viszont egy nagyon is pozitív csalódás volt, ami új dolgokat tényleg nem mondott, legalább volt benne valódi konfliktus, de közben azért mosolyra is állt néhányszor az ember szája.

De nem Lasse Hallström művéről fogok beszélni, hanem a tavaly bemutatott Az ételművészt veszem górcső alá, amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy mennyire sok is a hasonlóság a két film között, azon kívül, hogy mindkettő az ételkészítés kemény valóságába kalauzol el bennünket.

De ami a legfontosabb párhuzam a kettő között, hogy mindkettő jó. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egy igazán komolyan vehető, humort csak a legkisebb mértékben használt filmet fogunk látni annak ellenére, hogy az előzetesben is a komoly jeleneteket ollózták össze.

A Burnt, ami a Google-n egyébként még mindig „Untitled John Wells Project” címen van nyilvántartva, sokkal jobb, mint amilyennek tűnik. Legfontosabb érv emellett talán az, hogy nagyon ritkán áll meg a cselekmény. Mindig érkezik egy újabb és újabb helyzet, amit a nem túl szerencsés hősünknek vagy társainak meg kell oldania.

A feszültségteremtésben is remekel. Nem akarok spoilereket elsütni, mert bármennyire hihetetlen, nem is egy van belőle, de nem csak a vásznon, hanem bennem is teljesen megfagyott a levegő, amikor Omay Sy karaktere, Michel visszaadja azt a bizonyos dolgot Adam-nek.

Hatalmas húzás volt és tényleg teljesen ésszerű, az viszont már teljes hülyeségnek és a kötelező happy-endnek tudható be, hogy ennek később semmilyen következménye nem lett. Csak ennyit mondhatok, a többit nézzétek meg magatok, mert érdemes.

A történet szerint Adam Jones valaha a séfek királya volt, mostanra azonban semmije se maradt. Egy kis gasztronómiai vezeklés után úgy dönt, nem elég neki a két Michelin-csillag és meg akarja szerezni a bűvös harmadikat is. Az új étterem kialakításában segít neki régi társa, Tony, egykori ellensége, Michel, és egy új munakerő, Helene is.

Az addig remekül felépített film tehát pont az egyik nagyon fontos pillanatában hozza be a kliséit, ugyanakkor fogalmam sem volt például, miért kell azt a tartozásos dolgot erőltetni vagy miért tűnik fel minden fél órában Adam mesterének lánya és mint egyszer említették, volt szerelme, Anne Marie.

Viszont kifejezetten bátor dolog, hogy a főszereplő, Adam gyakran egy rohadt nagy szemét. Azért is bátor, mert pont egy ilyen filmnél lehet kritikai szempont az, kivel lehet azonosulni és kivel nem, de fittyet hányva ezekre pont egy olyan központi karaktert építenek fel, ami egy igazi mesterszakácsra vall, többek között a mérhetetlen egójával, a cinizmusával, a káromkodásival és a nem egyszer a 200-at csapkodó vérnyomásával gondoljuk azt, ez a szakma megköveteli ezeket a jelzőket.

Az ételművész egyébként úgy vonultat fel egy elképesztő sztárparádét, hogy közben észre sem veszed. Cooper mellett láthatjuk Alicia Vikander, Uma Thurman, Emma Thompson, Sienna Miller és Daniel Brühl játékát is kisebb-nagyobb szerepekben. Egy séfet, szakácsot alakítani nem túl hálás feladat, mint ahogy az előző bekezdésben mondtam, de jó volt látni, hogy a többségük próbált kibújni a felszínességből és saját magukat is beleadni egy kicsit.

A filmnek tehát tagadhatatlanul vannak kisiklásai, ugyanakkor mégis fenntartja az érdeklődést. Persze az is hozzátartozik, hogy jó döntés volt a vágóasztalon elhagyni részeket, hiszen a másfélórás játékidő még pont nem elég kikészítő ahhoz, hogy fejvesztve menekülj ebből a világból.

Összefoglalva John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részekben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért. Azt hiszem, egy gasztrofilm esetében ez pontosan elég.

Értékelés: 10/7

Cím: Az ételművész
Rendező: John Wells
Forgatókönyvíró: Steven Knight, Michael Kalesniko
Zene: Rob Simonsen
Operatőr: Adriano Goldman
Szereplők: Bradley Cooper, Alicia Vikander, Lily James, Uma Thurman, Sienna Miller, Emma Thompson, Daniel Brühl, Matthew Rhys, Sarah Greene