"Elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné."

Nehéz bármit mondani egyes filmekről. Itt van például két ismeretlen rendező, Aaron Hann és Mario Miscione alkotása, a Circle, ami egy teljesen egyszerű alapokra épített megfejtegetős-veszekedős egyhelyszínes thriller, ami jól adagolt feszültséggel, élethű párbeszédekkel és ezeket előadni tudó színészekkel sem váltotta volna meg a világot, de egy izgalmas másfél óra azért benne lehetett volna a pakliban.

A sztori annyi, hogy adott nekünk egy csomó ember, akik teljesen váratlanul egy körben (milyen meglepő) térnek magukhoz. Fogalmuk sincs mi történt, nem tudják hogy kerültek oda, ki rabolta el őket, ám arra lesznek figyelmesek, hogy néhány percenként egy embernél megáll a kör közepén levő nyíl, az az ember pedig meghal. Később kiderül, hogy ők maguk döntik el szavazással, ki távozzon a körből és ki legyen az, aki megnyeri és egyben túléli ezt a rejtélyes kalandot.

Szokták mondani, hogy a költségvetés hiánya gyakran arra készteti a filmkészítőket, hogy kreativitással pótolják a pénzt, ám a Circle esetében ez sajnos egyáltalán nem igaz. Például gyakran nem is látni, hogy ki hal meg, hiszen ahhoz egy működőképes effekt is kéne. Ám abban a pillanatban, ahogy láthatnánk a földre hulló, majd rejtélyesen eltűnő embereket, átváltunk a még élő személyekre.

Ezen kívül rengeteg logikai probléma van, amik, mondanom sem kell, nem jönnek túlságosan jól egy amúgy is bizonytalan lábakon álló filmnek.

Például van egy olyan rész, amikor az egyik férfi megemlíti, hogy ő látta, kire szavazott egy másik. Sajnos azonban nem sehonnan nem láthatta, hiszen rögtön az elején leszögezték, hogy a körben levő emberek csak egy nyilat látnak, a sajátjukat.

De ezzel az egész szavazással is vannak problémáim. Például a hátsó sorban álló emberekre hogyan szavaznak, amikor nem is mutat feléjük nyíl? Inkább hasonlít a Circle két amatőr lelkes munkájának, akik hirtelenjében kaptak egy kis pénzt, (nem túl sokat), és gyorsan lezavarták az egészet, megfelelő kigondolás nélkül.

Pedig meglepő, hogy mennyire jó problémaforrásokat találnak, amikkel összeugraszthatják egymást. A Kocka óta tudjuk, hogy az egy helyszínen játszódó filmek csak vitával kezdődhetnek és érhetnek véget, itt sincs ez másként, és néha olyan feszült és drámai társadalmi kérdéseket feszegetnek, hogy le sem tudtam venni a szemem a képernyőről.

Máskor viszont fogtam a fejemet, hogy lehet ekkora marhaként viselkedni. Világos az, hogy ebben a szituációban minden ember mentené a saját bőrét, de ahogy egyes karakterek viselkedtek, az már-már nézhetetlen volt. Lehet, hogy volt értelme a tehetetlenségüknek, de akkor is fájt nézni, ahogy minden percben kitalálnak valami bődületes marhaságot. Mellesleg elég szerencsétlen dolog pont a logikát és az ésszerűséget kihagyni egy olyan alkotásból, ami ezeket a tulajdonságokat hatványozottan igényelné.

A színészek legalább hozták a tőlük telhetőt. Egyikük sem A-kategóriás sztár, általában kisebb epizódszerepekből ismerhetőek, de ők legalább hozzák azt, amit hozni kell. Ellentétben a csapongó, néhol azért izgalmas, de legtöbbször csak unalmas, érdektelen forgatókönyvvel és ötlettelen rendezéssel.

Összefoglalva a Circle sok más filmmel egyetemben megmarad egy jó ötletként: sok idegen ember nem csak a saját, hanem a többiek életét is befolyásolja, miközben ki kell deríteniük, mi történik velük. Egyből felkapja a fejét az ember, de tulajdonképpen az az egyetlen, amiben Hann és Miscione filmje kiemelkedik, minden másban sajnos meglehetősen pocsékul teljesít.

Értékelés: 10/4

"Kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Az év egyik legfurább filmélménye volt számomra a Legújabb testamentum. Egyesek már mondták, hogyha bejött Jaco van Dormael régebbi munkája, a Mr. Nobody, akkor ez is valószínűleg elnyeri a tetszésemet, sajnos azonban abban a szomorú helyzetben voltam, hogy nem láttam sem a Mr. Nobody-t, sem a rendező régebbi alkotásait, így teljes bizonytalansággal ültem le megnézni az Európai Filmdíjon is versenyeztetett és Golden Globe-díjra is jelölt filmet.

Persze nyomokban tudtam, hogy mire számíthatok, hiszen a néhány perces trailer ha nem is teljesen, de egy bizonyos mértékben próbálta átadni a hangulatot, meg nyilván ha az alaptörténet az, hogy Isten Brüsszelben él és egy hatvanas, kopaszodó gonosztevő képében látjuk, akkor valószínűleg a film későbbi szakaszában is húznak újakat az alkotók.

A vége a dolognak azonban mégis pofára esés lett, ugyanis a műfaji besorolás, mint vígjáték, és az előzetes meglepően pozitív hangvétele után egy abszurd, humorban gazdag komédiára számítottam. A poénokat számolni sem tudtam, de már elég hamar tudatosult, hogy biztosan nem egy komédiával van dolgunk.

Sőt, a Legújabb testamentum a 2015-ös filmév egyik legkomolyabb és legszomorúbb darabja. Van, amikor egy alkotó két és fél óra alatt egyetlen témát foglalkoztat, de azt sem tudja jól elmondani. Nos, van Dormael gyakorlatilag az összes létező komoly és nem komoly társadalmi problémára bármiféle manír nélkül, néha húsbavágóan hívja fel a figyelmet egy álomszerű mesébe burkolózva: alig két óra alatt.

A luxemburgi-francia-belga koprodukcióban készült film tehát nem az, aminek elsőre látszik. Azt gondoltam az elején, nem bír felnőni a feladathoz és az állandó humorforrás az az lesz, hogy Isten Brüsszelben él és milyen kevés haja van. De nem, és ennek szívből örülök.

A történet szerint tehát Isten feleségével és lányával Belgiumban tölti életét, fő foglalatossága pedig az, hogy megkeseríti az emberek dolgát. Neki köszönhetjük, ha esik, ha az autók karamboloznak, ha a repülők lezuhannak, de még azt is, ha a megkent kenyér a megkent oldalára esik le a földre.

A lánya, Éa azonban nem hagyja, hogy apja napról napra jobban megkeserítse az emberek mindennapjait így felülkerekedik, és sms-ben elküldi minden ember halálozási dátumát Isten gépéről. De ekkor még nincs vége a dolgának, hisz kell hat apostol, akik segítségével elkészítheti a Legújabb testamentumot.

Nem egy megszokott cselekményleírás, mi? Amellett már rég elmentünk, hogy a TOP 3 legeredetibb 2015-ös film között számomra benne van, de én mondom nektek, ritkán találkozom ennyire intelligens humorral, ami egy kicsit sem von le a kemény drámából.

A másik hibája lehetett volna, ha mindent a meghökkentésre tesz fel. Nem számít, hogy valójában mi történik és mi értelme, csak az, hogy a néző meglepődjön. A legújabb testamentum esetében ezt sem fedeztem fel, tulajdonképpen annyira sodródtam a történésekkel, hogy egy pillanatra sem volt időm megállni és gondolkozni azon, hogy néhány jelenettel ezelőtt egy nyolc év fiú gyerek nő szeretne lenni.

Azzal, hogy az emberek megtudják a pontos halálozási idejüket, vagy elkezdenek aggódni és kétségbeesni, vagy élvezik a helyzetet és azzal szórakoznak, hogy több tízméteres távolságból ugranak ki valahonnan, hiszen ha igaz a dolog, van még hátra sok évük.

Az apostolok keresése közben pedig egy nagyon érdekes jellemrajzot kapunk mai társadalmunkról. A férfi, akinek a gyilkolás jelent mindent, a nő, aki annyira magányos, hogy üzletember férje helyett egy csimpánzban leli meg a boldogságot, és a fiú, aki a kezdetektől tudja, hogy beteg és nem sok ideje van hátra.

Az viszont mindenképpen furcsa volt számomra, hogy a lány miért így állt bosszút apján. Miért nem mondjuk a gépet verte szét? Persze tudom a választ, akkor nem lett volna meg a játékidő, de kicsit szúrta a szemem, hogy Éa, aki költőket megszégyenítő monológokat nyom le minden ötödik percben, nem jön rá, hogy ugyan ezzel bajt okoz istennek, de az emberiségnek valószínűleg még nagyobbat.

Ritkán fordul elő velem az a helyzet, hogy egy filmen rengeteget nevetek, majd úgy kelek fel a székemből, hogy basszus, tök letargiás vagyok. Pedig a Legújabb testamentum megnézése után ilyen érzések kavarogtak bennem.

Elsősorban az volt nagy meglepetés, hogy isten egyáltalán nem vicces. Míg az előzetesből az volt leszűrhető, hogy milyen poénos, ahogy lányát körbe-körbe üldözi az asztalnál, a filmben konkrétan egy szadista állat, aki mások szenvedésétől képes boldog lenni a lehető legundorítóbb módon.

De ugyanúgy üt a férfi története is, aki gyerekkorában csak apró bogarakat, esetleg a rokona madarait gyilkolja meg, majd amikor a dátumok kiderülnek, sportot űz abból, hány embert tud megölni. Ő azt mondja, nem miatta halnak meg, hiszen akinek még nincs itt az ideje, az úgysem hal meg.

Az az igazán különleges, hogy szinte kivétel nélkül minden egyes karakterben (talán a csimpánzban nem) ott van egy nagyon erős társadalmi üzenet: igen, ha leveszünk egy-két drasztikus dolgot, könnyen magunkra ismerhetünk.

Nyilván az már a készítők bravúrja, hogy a szomorkodás és a könnyen kemény erkölcsi vitákat szülő cselekmény mellett azért nevetni is jut idő. Imádtam például, amikor az a bizonyos lekváros kenyér törvény visszaüt, de akkor is hangosan nevettem, amikor a magányos asszonyát a csimpánzzal az ágyában együtt találja a férj, a nő pedig csak annyit mond, mint egy átlagos megcsalásnál: „Drágám, máris hazajöttél?”

Ezt elmerem mondani, benne volt az előzetesben is.

Magam is meglepődtem, hogy sokkal inkább magával az alkotás elméletével és üzenetével foglalkoztam, sem mint azzal, hogy jók voltak-e a színészek, de az mindig pozitív, ha a néző azt boncolgatja, amit látott és magáról a film után érzett érzéseiről beszél a film minősége helyett.

Amire még fontos kitérnem, az feltétlenül a képi világ. Pontosan annyira eredeti képsorokat és néha kicsit furcsa, ugyanakkor a történet szempontjából nagyon is fontos megoldásokat láthatunk, mint amennyire maga a történet eredeti.

Tudom, hogy furcsa, de kicsit olyan érzésem volt, mintha A kis herceget nézném. Egyrészt azért, mert a főszereplő is egy nagyon fiatal, mondhatni naiv ember, aki bolygóról bolygóra, esetünkben apostolról apostolra jön rá az élet nehézségeire és az emberi gyarlóságra.

Emellett rettentően komoly témákat tud közérthető(bb) módon bemutatni, ami a befogadhatóság tekintetében nagyon sokat jelent. De nyilván lesznek olyanok is, akik a szinopszisból ítélve esélyt sem fognak neki adni.

Végül annyival tudom zárni ezt az élménybeszámolót, ahogy kezdtem: az év egyik legfurcsább filmélménye volt a Legújabb testamentum. Én nagyon bízok benne, hogy több emberhez eljut, ugyanis azt érzem, elég sokat tanulhatnánk belőle. Vagy ha tanulni nem is, ha valaki rágódni akar a látottakon, érdemes megnézni Jaco van Dormael nem egyszer a jó értelemben kiborító filmjét.

Értékelés: 10/8

"John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részeiben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért."

Gasztrofilmet elég nehéz úgy készíteni, hogy a végére még bármi eredetiség is maradjon benne, hiszen tény, hogy az utóbbi évtizedekben talán több ilyen műfajú alkotás készült, mint kellett volna. A 2014-es Élet ízei viszont egy nagyon is pozitív csalódás volt, ami új dolgokat tényleg nem mondott, legalább volt benne valódi konfliktus, de közben azért mosolyra is állt néhányszor az ember szája.

De nem Lasse Hallström művéről fogok beszélni, hanem a tavaly bemutatott Az ételművészt veszem górcső alá, amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy mennyire sok is a hasonlóság a két film között, azon kívül, hogy mindkettő az ételkészítés kemény valóságába kalauzol el bennünket.

De ami a legfontosabb párhuzam a kettő között, hogy mindkettő jó. Bevallom, nem számítottam arra, hogy egy igazán komolyan vehető, humort csak a legkisebb mértékben használt filmet fogunk látni annak ellenére, hogy az előzetesben is a komoly jeleneteket ollózták össze.

A Burnt, ami a Google-n egyébként még mindig „Untitled John Wells Project” címen van nyilvántartva, sokkal jobb, mint amilyennek tűnik. Legfontosabb érv emellett talán az, hogy nagyon ritkán áll meg a cselekmény. Mindig érkezik egy újabb és újabb helyzet, amit a nem túl szerencsés hősünknek vagy társainak meg kell oldania.

A feszültségteremtésben is remekel. Nem akarok spoilereket elsütni, mert bármennyire hihetetlen, nem is egy van belőle, de nem csak a vásznon, hanem bennem is teljesen megfagyott a levegő, amikor Omay Sy karaktere, Michel visszaadja azt a bizonyos dolgot Adam-nek.

Hatalmas húzás volt és tényleg teljesen ésszerű, az viszont már teljes hülyeségnek és a kötelező happy-endnek tudható be, hogy ennek később semmilyen következménye nem lett. Csak ennyit mondhatok, a többit nézzétek meg magatok, mert érdemes.

A történet szerint Adam Jones valaha a séfek királya volt, mostanra azonban semmije se maradt. Egy kis gasztronómiai vezeklés után úgy dönt, nem elég neki a két Michelin-csillag és meg akarja szerezni a bűvös harmadikat is. Az új étterem kialakításában segít neki régi társa, Tony, egykori ellensége, Michel, és egy új munakerő, Helene is.

Az addig remekül felépített film tehát pont az egyik nagyon fontos pillanatában hozza be a kliséit, ugyanakkor fogalmam sem volt például, miért kell azt a tartozásos dolgot erőltetni vagy miért tűnik fel minden fél órában Adam mesterének lánya és mint egyszer említették, volt szerelme, Anne Marie.

Viszont kifejezetten bátor dolog, hogy a főszereplő, Adam gyakran egy rohadt nagy szemét. Azért is bátor, mert pont egy ilyen filmnél lehet kritikai szempont az, kivel lehet azonosulni és kivel nem, de fittyet hányva ezekre pont egy olyan központi karaktert építenek fel, ami egy igazi mesterszakácsra vall, többek között a mérhetetlen egójával, a cinizmusával, a káromkodásival és a nem egyszer a 200-at csapkodó vérnyomásával gondoljuk azt, ez a szakma megköveteli ezeket a jelzőket.

Az ételművész egyébként úgy vonultat fel egy elképesztő sztárparádét, hogy közben észre sem veszed. Cooper mellett láthatjuk Alicia Vikander, Uma Thurman, Emma Thompson, Sienna Miller és Daniel Brühl játékát is kisebb-nagyobb szerepekben. Egy séfet, szakácsot alakítani nem túl hálás feladat, mint ahogy az előző bekezdésben mondtam, de jó volt látni, hogy a többségük próbált kibújni a felszínességből és saját magukat is beleadni egy kicsit.

A filmnek tehát tagadhatatlanul vannak kisiklásai, ugyanakkor mégis fenntartja az érdeklődést. Persze az is hozzátartozik, hogy jó döntés volt a vágóasztalon elhagyni részeket, hiszen a másfélórás játékidő még pont nem elég kikészítő ahhoz, hogy fejvesztve menekülj ebből a világból.

Összefoglalva John Wells sorozatkirály komikai elemekkel is átszőtt drámája ezúttal sem mutat bármi újat a műfajról, de ettől még teljesen szórakoztató, egyes részekben pedig még izgulni is lehet a szereplőkért. Azt hiszem, egy gasztrofilm esetében ez pontosan elég.

Értékelés: 10/7

"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."

Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.

Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.

Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.

Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.

Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.

A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.

Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.

Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.

A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.

Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.

Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.

Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.

Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.

Értékelés: 10/8

"Az a film, ami engem ennyire be tud vonni és több nap után sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet."

Egy filmet rengetegféleképp el lehet adni. Az elmúlt évek egyik legnagyobb dobása volt például, hogy a Sráckort 14 éven keresztül forgatták, a Victoria alkotói viszont még ezt az elképesztő teljesítményt is felülmúlták: nyilván mindenki hallott már róla, akit kicsit is érdekelnek a filmek, de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül, hogy a 140 perces hosszúsága ellenére egyetlen snittben vették fel néhány berlini helyszínen egy hajnal/reggel alatt.

Minden jelenetben beleborzongtam, mennyi erőfeszítés, kín, vér és verejték kell ahhoz, hogy egy ilyet össze lehessen hozni. A Victoria tehát ha rossz, ha jó, egy igazi mérföldkő és egy kincs a filmművészetben. De vajon ez elég? És a bravúr mögött igazi tartalom is van?

A válaszom az, hogy igen. Méghozzá rengeteg. A Victoria ugyan nem a szövevényes története miatt lesz olyan nagyszerű: röviden arról szól, hogy egy spanyol lány, a címszereplő összeáll néhány berlini sráccal és elindulnak a német éjszakába, ez az éjszaka pedig nem várt fordulatokat hoz. A csapat egyik tagja védelmet kapott a dutyiban, amíg bent csücsült, most pedig vissza kéne adni ezt a szívességet. Egy bankrablással.

Ha irritálnak a szereplők, ha rosszak vagy érdektelenek a karakterek, lehet a Victoria akármennyire is nagy technikai bravúr, nem fog lekötni. Emiatt azonban csöppet sem kell aggódni, ugyanis az első negyvenöt-ötven percben szó szerint az arcomra fagyott a mosoly, a jó értelemben. A szereplők rettentően szerethetőek, kezdve a csapattól, akik tagadhatatlanul elkövettek a múltjukban néhány hibát, látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem rosszak, sőt.

Egy kicsit utána olvasva a nézői kritikáknak, a címszereplőt sokan naivnak, butának tartották, amiért belemegy  egy ilyen veszélyes dologba minden következményével együtt, szerintem viszont egyszerűen csak magányos. Ez több jelenetben is megmutatkozik, így nem meglepő, ha bármifajta félelem nélkül az első bandával tart, akik leszólítják.

Sebastien Schipper, aki nemcsak rendezőként és forgatókönyvíróként, hanem színészként is teljesített már, például a Lé és a Lolában, pontosan tudta, az nem elég, ha a karakterek papíron működnek, egy ilyen, szinte megvalósíthatatlan ötletű filmbe olyan színészek kellenek, akik természetesen viselkednek a kamera előtt és forgatókönyv, legalábbis párbeszédek hiányában jól tudnak improvizálni.

Mivel a szkript csak néhány oldalas volt, szinte minden dialógus a színészek kreációja, ez pedig nem semmi. Továbbá annyira felszabadult mindenki, mintha nem is érezték volna annak a súlyát, hogyha ez vagy az nagyon rosszul sikerül, akár egy vagy másfél óra anyag megy kukába.

Emiatt  pedig a párbeszédek rendkívül élethűek lettek. Pont ugyanolyanok, mint amikor itthon leugrasz sörözni valahova és máris egy ehhez hasonló banda ehhez hasonló beszélgetésébe csöppensz.

A színészek, de kifejezetten Laia Costa és Frderick Lau brillíroznak, valamint a kémia is nagyon erős közöttük. Az viszont nemcsak nekik köszönhető, hogy a Victoria az első negyven percben legalább olyan jól működik bulifilmként, mint a következő száz percben thrillerként.

Érdekes belegondolni, hogy az ember bizonyos okokból, ez esetben a magány miatt mennyi olyan dolgot tesz, amit tiszta elmével, racionális gondolkodással nem tenne. Victoria egyáltalán nem hibáztatható azért, mert nem mérte fel a helyzetet, és nem amiatt, mert fiatal, hanem mert érthető, hogy egy spanyol lány társaságot akar találni Németországban.

Nyilvánvaló az, hogy a banda nem profi. Ezzel nincs semmi gond, de egyes pillanatokban olyan észveszejtő hibákat követtek el, hogy az sem az adrenalinra, sem az alkoholra nem fogható. Gondolok itt például arra a jelenetre, amikor a rablásból visszatérve a klubjuk mellett hagyják a lopott autót, ráadásul úgy, hogy még az alvó/részeg haverjukat is benne hagyják. Ez kicsit furcsa volt.

A Victoria már régóta porosodott a gépemen, akármennyire is érdekelt, valahogy sosem jutottam oda, hogy meg is nézzem. Szombat késő este körül gondoltam, hogy belenézek, és egészen vasárnap hajnalig, azaz a film végéig nem is engedett el, pedig tényleg nagyon fáradt voltam.

Mint már mondtam, egy kellemes buliként indul, a lányt körbevezetik az igazi berlini éjszakába, majd olyan erővel és hirtelenséggel csap át egy kemény, lelket tépő thriller-drámába, hogy az igazi filmmániásokat is eléggé megviseli.

Nem tudom, milyen különleges dologgal rendelkezik, ami miatt már a sokadik napja rágódok rajta szüntelenül, de az a film, ami engem ennyire be tud vonni és ilyen sok idő múlva sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet.

Értékelés: 10/10

"A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus."

Akármennyi helyről is hallottam, hogy a Kémek hídja egészen jól sikerült Spielberg mostani munkáihoz képest, egyszerűen nem akartam rávenni magam a megnézésére. Miért? Elegem lett, hogy öregkorára más témához sem tud nyúlni, mint a háborúhoz és a politikához a megszokott giccseivel együtt. Igazi a mondás, miszerint ne ítélj elhamarkodottan, ugyanis a Kémek hídja, amennyire nehezen ültem le rá, egy annyira jó film lett. Egy kemény thriller szavakkal és tekintetekkel.

Történetünk főszereplője James Donovan, Rudolf Abel állítólagos orosz kém ügyvédje, aki hatalmas ellenszenvet váltott ki az emberekből az ügy elvállalása miatt. Egyértelműnek tűnik, hogy Abelt vagy halálra ítélik, vagy több évtizedre börtönbe csukják, amikor jött a hidegzuhany: az oroszok is foglyul ejtettek egy amerikai kémrepülőgép pilótáját. A cserének meg kell történnie, ezzel pedig nem mást, mint James Donovant bízzák meg, a helyszín pedig Berlin.

A Lincoln és a Hadak útján után Spielberg kicsit visszavett a régi korok megidézésből és olyan filmeknek volt producere, mint a Jurassic World vagy Lasse Hallström kellemes főzős kalandja, Az élet ízei.

Persze nem sokáig kellett várni, hogy újra elkalauzoljon bennünket egy háborús időszakba, ezúttal pedig a hideget választotta. A Kémek hídja igazi erőssége azonban nem is feltétlen Spielbergben, sokkal inkább a forgatókönyvben rejlik, melyet a Coen fivérek jegyeznek.

A párbeszédek intenzívek és pörögnek, a cselekmény egy pillanatra sem áll meg, mivel mindig jön egy-egy új jelenet ami felborzolja kicsit a kedélyeket, Donovan karaktere pedig roppant szimpatikus, hisz tulajdonképpen ő az egyetlen pártatlan szereplő, akinek az igazság számít és nem a hovatartozás.

Donovan pedig jobb emberre nem is találhatott volna Tom Hanks személyében. Ez az ember egyszerűen lenyűgöző, nem bírom elégszer hangsúlyozni, hogy számomra minden idők egyik legjobb színésze, és itt is remekül a hozza a tisztességes, feddhetetlen figurát. (Mondjuk nem tudom feltűnt-e, de az utóbbi években szinte csak ilyen karaktereket adnak neki, mindenesetre még mindig nem lehet megunni.)

De Hanks mellett van még egy csillagos ötös alakítással bíró színművész a filmben, mégpedig Mark Rylance. Ilyen finom és mérsékelt alakítással ennyire megrázóan nem sok embert láthatunk a vászon előtt. Sajnáltam, hogy Abel az első óra után gyakorlatilag teljesen eltűnik és csak az utolsó nagy csereberében kap szerepet.

Itt kezdődnek a gondok, a filmnek egy fő- és három mellékszereplője van nagyjából, a játékidőben viszont borzasztó rosszul vannak elosztva. Donovan karakterére nem lehet panasz, hamar megismerjük a jellemét és jól is kivan dolgozva, a többiekkel, a foglyokkal viszont már koránt sem ez a helyzet.

Mint már mondtam, Abel teljesen felszívódik Donovan Berlinbe utazása után. Ekkor ismerünk meg egy kulcsfontosságú személyt, Frederic Pryort, aki nagyon bezavar az eddig letisztult képbe az elfogása után, hiszen vele együtt két amerikai-egy orosz fogoly lesz a felállás, ami bárhogy számolom, nem egyenlő, így a csere megkérdőjeleződik.

Pryor viszont, nem viccelek, tíz percet sincs a képernyőn. Mintha a szkript felénél jöttek volna rá, hogy hopp, őt meg kifelejtettük, de sebaj, bevágunk egy-két jelenetet arról, hogy tolja a biciklijét a berlini fal előtt és félti a nőjét, jó lesz az úgy.

Hát nincs jól. Powers, a másik foglyot is alig látjuk, a legnagyobb baj pedig az, hogy még a Spielberg filmek között is egész hosszú idővel bír a Kémek hídja, szám szerint 140 perc. És hogy két óra húsz perc alatt nem lehet megfelelő módon bemutatni két olyan karaktert, akiknek ténylegesen fontos szerepe volt a dolgok alakulásában, azt nem hiszem el.

Ettől eltekintve viszont baromi szórakoztató és érdekfeszítő módon mutatja be Spielberg az amúgy száraznak hitt történelmi eseményeket ötletes vágásokkal, rendkívül korhű és látványos díszletekkel, dinamikus szövegkönyvvel és dialógusokkal, meg persze a jóleső happy-enddel, mely ez esetben nem neki, hanem a történelemnek köszönhető.

Értékelés: 10/8,5

"A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott."

A Birdman után gondoltuk, hogy Alejandro González Iñárritu 2015-ben is harcba száll azért, hogy a tavalyelőttihez hasonló sikereket érjen el, ezúttal A visszatérő című filmjével. És minden adott hozzá, hogy így legyen:

•          Elsősorban Leonardo DiCaprio, akinek már azért is Oscart kiáltanának, ha a Holnap történt folytatásában szerepelne.
•          Az igaz történet, azaz Hugh Glass nem túl vidám, annál szenvedésekkel telibb élete.
•          Emmanuel Lubezki, aki legszívesebben eltüntetné a föld színéről a vágás szót.
•          És a rengeteg szenvedés, amit a szereplők átélnek. Ezt nagyon csipázza az Akadémia.

Ezzel azonban még közel sincs vége Iñárritu talán túlságosan is hosszú, 156 perces remekének. Megmondom őszintén, az elvárásaim a plafont súrolták és szerencsére nem is kellett csalódnom. Egy nagyon kemény, nehezen emészthető, ugyanakkor elképesztően látványos és szemkápráztató élményben lehet része annak, aki ráveszi magát a film megnézésére.

Az első néhány perc nemes egyszerűséggel elragadó, pedig nem is a cselekmény az, ami ennyire felkeltette az érdeklődésemet, ellenben a megvalósítással, ami nem csak a kezdő jelenetre igaz, de ott hat a legerősebben. Lubezki és Iñárritu elvetemült őrültek, a szó jó értelmében.

Bele sem merek gondolni, hogy a stábtagok milyen megpróbáltatásokat élhettek át a forgatáson. Minden egyes snitten érezni, hogy vér és verejték árán született meg, az pedig, hogy több tízmillió dolláros nem várt kiadás illetve megannyi probléma mellett egy ilyen erős túlélő mozit raktak le az asztalra, mindenképpen lenyűgöző.

Nem a történetben rejlik A visszatérő ereje, hanem abban, hogy a létező összes szenvedést megéli a főszereplő, Hugh Glass, amit csak el tudsz képzelni, teszi mindezt egy olyan nyers és kendőzetlen formában, hogy az a bizonyos medvés rész például rendesen kikezdte az idegeimet, pedig nem vagyok az a fajta ember, aki elrántja a fejét a vászon elől, ha valami durva lát, most viszont ez történt.

De tényleg abból áll az egész, hogy ez az ember kínlódik és rekordmennyiségben néz szembe a halállal? Koránt sem. Rengeteg érzés és érzelem van a jelenetekben, a feszültség gyakran nézhetetlenné tesz egyes pillanatokat, hiszen ennek az embernek egyetlen kincse van, ami miatt van értelme az életének: a gyereke.

És amikor ez a kincs egy pillanat alatt eltűnik, egy új cél tombol benne: a bosszú. A történet szerint, miután őslakosok megtámadják Glassékat, mindenkinek menekülnie kell. A férfi egy medvetámadás áldozata lesz, társa pedig, John Fitzergald nem segít neki és az erdőben hagyja.

A film nagyon lassan építkezik, amikor viszont elindul úgy igazán, akkor hatalmasat szól. De most beszéljünk egy kicsit kényesebb témáról. Tudom, mindenkit csak az érdekel, hogy DiCaprio végre megkapja-e az Oscart? Akadémiai tag ugyan nem vagyok, csak tippem van, a tippem pedig az, hogy meg.

Basszus, annyiszor jelölték már de egyikben sem küzdött ennyit és épült le ennyire, pláne így, hogy a fél világ érte szurkol, szerintem ő fogja elvinni a szobrocskát, bár közbeszólhat egy Redmayne vagy egy Fassbender, akiktől szintén nem sajnálnám, de eléggé meglepne.

A film igazi erőssége viszont Tom Hardy. Szintén jelölve van, de nem hinném, hogy Rylance vagy Stallone mellett beleszólhat a dolgokba, mindenesetre amit ez az ember megtesz a filmben, az egyenesen elképesztő. A karaktere egyszerre gyáva, egyszerre kétségbeesett és rideg, aki egy komoly erkölcsi dilemma elé kerül: otthagyja a semmiben az amúgy sem túlságosan kedvelt társát a semmiben és utána menekül, vagy segít neki. Ezt a bizonytalanságot Hardy néhol finoman, néhol zord játéka remekül átadja.

Egyetlen negatívuma talán A visszatérőnek, hogy néhol túl sok, mind játékidő, mind szenvedés tekintetében. Glass folyamatos gyötrelmei kiteszik a játékidő felét, amik egyértelműen megrázóak és hatásosak, de van, amikor már úgy éreztem, ennek az embernek vasból kell lennie, ha ezt is túléli. Véleményem szerint egy 15-20 percet bátran ki lehetett volna vágni mondjuk a férfi tortúráiból vagy a furcsa, ugyanakkor teljesen felesleges „visszaemlékezés a szeretett családra” pillanatokból.

Összefoglalva A visszatérővel Iñárritu újra nagyot alkotott. Az a kivitelezés és az elmesélés, ami már a Birdmannel is csodálatosan működött, itt még nagyobb hatást vált ki a barátságtalan és piszkosul hideg tájnak köszönhetően, na meg persze annak, hogy egyetlen pillanat sincs, amit színleltnek vagy mesterkéltnek éreznél, kezdve ott, hogy DiCaprio nyers bölénymájat evett. Ezek a kis apró dolgok teszik igazán remekké A visszatérőt. 

Értékelés: 10/9