"Egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel."

Annak ellenére sem könnyű megemészteni A nagy dobást, hogy tele van humoros szövegekkel, beszólásokkal, pluszba pedig Selena Gomez és Margot Robbie próbálja elmagyarázni jóval közérthetőbb módon a tőzsdésekkel szemben, hogy s mint működik ez a business. De legyen akármennyi poén vagy vicces kikacsintás a néző felé, a The Big Short egy nagyon kegyetlen film, melyben nincs annyi drog, pia és szex, mint a Wall Street farkasában, ellenben viszont sokkal intenzívebb élményt nyújt.

Persze ez nyilvánvaló, hiszen McKay alkotása a 2008-as gazdasági világválságra van kihegyezve, sem mint Scorsese filmje, mely egy kisember, majd egy szép nagyra nőtt ember kalandos életét mutatja be. Szóval aki egy ahhoz hasonló könnyed filmre vágyik, ahol játékidő háromnegyedében brókerek tolják a cuccot minden nyílásukon keresztül, az nagyon meg fog lepődni.

Elsősorban viszont ne feledkezzünk meg arról, kicsoda is Adam McKay és mik fűződnek a nevéhez. Anchorman első és második része.. Taplógáz.. Tesó-Tusa.. Pancser Police.. A nagy dobás.. Akár egy olyan kérdést is feltehetnék, hogy melyik a kakukktojás? Mivel McKay Oscarra jelölt filmje baromira kilóg a többihez képest és ugyan érezhető, hogy némi komolyság mellett próbálták mosolyra fakasztani a nézőt, én egyszerűen nem tudtam önfeledten vigyorogni.

Szögezzük le, hogy a tőzsdéhez annyi érzékem van, mint a kéménysepréshez, így kicsit féltem, hogyha ténylegesen magyarázni is akarnak a dolgok állásáról és ha nem értem, buktam az egészet. Nos, nem értettem meg, ettől viszont A nagy dobás még kiválóan működött. Miért? Mert magával ragadott a cselekmény, a párbeszédek és a kissé furcsa, de izgalmas és meglepő vágás.

Az egész filmre illik amúgy a „meglepő” jelző. Gyakorlatilag minden szabályt felrúg, amit csak lehet, úgy harmincpercenként teljesen random idézeteket láthatunk hol egy bankárt, hol egy kocsmai beszélgetést megjelölve forrásként, de ugyanez igazi a fényképezésre is, ami viszont egy igen nagy negatívuma a filmnek.

Olyan volt, mintha az operatőrnek fogalma sem lenne, hogy a forgatókönyvben melyik karakter dialógusa következik és gyorsan felkapná a kamerát, amikor az megszólal és így menne a felvétel. Ha bármi jelentősége lenne, de a gond az, hogy egyáltalán nincs, ezért teljesen értetlenkedve állok ezelőtt, ami jócskán lerontotta az összképet.

A nagy dobással egyébként akkor sem jársz rosszul, ha nem tetszik, mivel nagyon gyorsan, a kezdő percekben kiderül, hogy a stílus, amit képvisel, számodra működik-e vagy sem, így ha esetlegesen nem jön be, akkor sem veszítesz többet az életedből nyolc percnél.

A színészekről még szó sem esett.. Oké, elég jó stábnak számít, ha itt van Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale és Marisa Tomei is, nem? Ha ebből McKay rosszat hoz össze, garantáltan meggondolnám, hogy legközelebb vakon bízok-e benne és a filmjeibe. Mert, ha még nem mondtam volna, a kedvenceim közt van az Anchorman.

A nagy dobást úgy kell elképzelni, hogy néhány ember egy olyan dologról beszél, amit senki nem hisz el nekik, a végén viszont megtörténik.

Több, mint két órán keresztül halljuk tőlük, mi lesz a következmény, mégis, amikor odakerül a sor, hogy bizony nekik lett igazuk, amit annyiszor hangoztattak, a néző ugyanolyan meglepődöttséggel bámul maga elé, pont mint azok, akiknek fogalmuk sem volt erről.

Nincs birtokomban Michael Lewis regénye, amiről adaptálták a filmet, de állítom, hogy régóta nem olvastam ennyire összetett és sokféle szálon futó forgatókönyvet. Nem csoda, hogy Oscarra jelölték, amit szerintem teljesen meg is érdemel, pluszba pedig McKay sem mehet el dicséret nélkül, aki ezt az egész kavalkádot vászonra tudta vinni……

…Az esetek nagy részében. Ezt feltétlen hozzá kell tenni, hiszen nem minden esetben működik ez a túlzott hiperaktivitás, kezdve ott, hogy néhol túl sok a jóból: tulajdonképpen A nagy dobás pozitívumai egyben a negatívumai is.

Kezdve a vicces megjelenésekkel, amik egy darabig tényleg jól működnek és meglepnek, de egy idő után már semmi hatást nem vált ki, mondhatni felesleges. Aztán az elképesztő mennyiségű információátadás is gyakran sok volt a számomra, a film már az elején annyira felvette a pörgős és lendületes irányvonalat, amit egészen a végéig meg is tartott, hogy néha idő se volt felfogni azt a rengeteg párbeszédet.

A másik problémám az volt, hogy A nagy dobásnak pont akkor lett vége, amikor minden összeomlott. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez mivel járt, de én mégis érdeklődéssel néztem volna még öt-tíz percig ennek a hatását és a főszereplők későbbi életét mondjuk néhány mondatos feliratok helyett.

Összefoglalva a The Big Short teljesen váratlanul, mondhatni hangtalanul kúszott be az Oscar-szezonba,  hozzátéve teljesen megérdemelten. Nem a legjobb a mezőnyből, de egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel.

Értékelés: 10/8

"Kigondoltak egy rengeteg lehetőséggel teli történetet, de azt nem úgy írták meg, nem úgy vitték filmre, hogy az tényleg érdekfeszítő legyen. Legalábbis számomra. Nem baj, hogy lassú, nem (nagy) baj, hogy néhol leül, de azt már nem tudom megbocsátani neki, hogy a befejezést tulajdonképpen elintézik egy „mostantól újrakezdünk mindent” mondattal."

A 45 év baromira sok érdekes, helyenként jobb, ha megválaszolatlan kérdést feszeget és elképesztő mennyiségű emberi érzelmet, érzést ad át a nézőnek. Egy katartikus, letaglózó élmény…. is lehetett volna, ha Andrew Haigh nem gondolja azt, hogy elég, ha minimalista módon, bármiféle próbálkozással a néző érdeklődésének fenntartása érdekében egyszerűen csak elénk teszi a filmet: tessék, itt egy történet, egy forgatókönyv, színészek, és nincs is másra szükség.

Szoktam mondani egyes szókimondó alkotások esetében, hogy nincs benne körítés, a 45 évnél pedig vicces módon pont ezt hiányoltam. Haigh úgy tett ezzel a filmmel, mintha egy egyszerű alma lenne. Az alma (jórészt) finom részét megesszük, a csutkát pedig otthagyjuk. Haigh otthagyta, és ebből lett a 45 év, hiszen pont azokat a részeket hagyta ki, amik igazán szívtépőek lettek volna.

Egyáltalán nem mondanám rossz filmnek, már azért a rengeteg morális és erkölcsi kérdés miatt sem, amit annyiszor, kimondatlanul is, de körbejárunk a film során. Igen, valóban elgondolkodtató, valóban meggyötri egy kicsit a lelket, de rettentően egyénfüggő, hogy ki hogyan reagál erre a nyugodt hangvételű, lassú folyású filmre.

A nézők és a kritikusok egyöntetűen remeknek titulálták, én egyszerűen a jó jelzőt tudnám adni neki. Kezdjük ott, hogy a játékidő 93 perc, én viszont, ha büszke vagyok rá, ha nem, nem tudtam egyben végignézni. Az ok, hogy egyszerűen nem kötött le.

A műfaj dráma és drámát kaptam. Hol itt a bibi? Az, hogy a forgatókönyv semmit nem tesz meg azért, hogy ez egy érdekes mű legyen. Pedig az alaptörténet nagyon is izgalmas és rengeteg potenciált rejt magában.

A hamarosan 45. évfordulójukat ünneplő pár, Kate és Geoff egy levelet kapnak, amely teljesen kizökkenti őket addigi, nyugodt mederben folyó életükből. A levél szerint annak a nőnek találták meg nemrég a holttestét, aki Geoff barátnője volt cirka ötven éve.

Kimondatlan érzelmek és fájdalmak. A férfi úgy gyászolt, hogy igazából nem gyászolt. Valószínűleg találkozott Kate-tel, talán szerette is, de nem vagyok benne biztos, hogy ő volt a nagy Ő, akivel az egész életét akarta leélni. Talán annak az űrnek a betöltésére volt jó, amit az a bizonyos barátnő hagyott maga után. Ebbe belegondolni pedig.. rettentő érzés.

Idegesítő, hogy ez a két ember egyáltalán nem osztja meg egymással az érzéseit, és ezáltal a nézővel se. Gyakran csendben ülnek, olvasnak, esetleg teljesen jelentéktelen dolgokról beszélnek egy kicsit, szóval a film hagy időt arra, hogy átgondoljuk az addig történteket.

Na de az egész játékidőn keresztül? Ez azért kicsit sok. Határozottan viszont a pozitív dolgok közé tartoznak a színészek, különösen Charlotte Rampling, aki teljesen megérdemelten kapott jelölést az Akadémiától, ha esélye nem is sok van.

Rampling és a páros férfi tagja, Tom Courtenay arcjátéka, mimikája kissé segít abban, hogy eligazodjunk ebben az igazán nagy érzelmi pókhálóban, mindketten remekül hozzák már csak a lélegzetvételükkel is a karaktert és minden pillanatban érezni, hogy mennyire is átszellemültek, mennyire is egy igazi házaspárként viselkednek, ahol a tűz már csak parázslik, de hát 45 év után kevés tűz van, ami tényleg lobog.

Összefoglalva: Haigh és David Constantine biztonsági játékot játszott. Kigondoltak egy rengeteg lehetőséggel teli történetet, de azt nem úgy írták meg, nem úgy vitték filmre, hogy az tényleg érdekfeszítő legyen. Legalábbis számomra. Nem baj, hogy lassú, nem (nagy) baj, hogy néhol leül, de azt már nem tudom megbocsátani neki, hogy a befejezést tulajdonképpen elintézik egy „mostantól újrakezdünk mindent” mondattal.

Viszont az érdemeit sem vitathatom, remek alakításokat, szép képeket és igazán fontos kérdéseket feszegető jelenetek köszönhetünk a 45 évnek.

Értékelés: 10/6

"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."

Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)

Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.

A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a  tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.

Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.

Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.

A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.

Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.

Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.

Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.

Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.

Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.

Értékelés: 10/10

"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."

Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.

Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.

Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.

Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.

Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.

A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.

Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.

A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.

Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.

Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.

Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.

Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)

Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.

Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.

Értékelés: 10/10

�

"Egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is."

Erre most nem álltam készen. De tényleg. Mégis ki gondolta volna, hogy az eddig csak sorozatokat készítő Alfonso Gomez-Rejon három fiatal színésszel és egy íróból lett forgatókönyvíróval az év egyik legszívhezszólóbb, legkegyetlenebb drámáját teszi le az asztalra? Régóta nem tudott egy film ennyire játszani az érzelmeimmel: gyakorlatilag olyan voltam, mint egy terhes nő, csak éppen nem a pikáns ételeket váltogattam percenként, hanem az érzéseimet.

A haldokló lány történetét már rengetegen filmre vitték, de így még sosem. A Sundance-en is diadalmaskodó Én, Earl és a csaj aki meg fog halni végre nem arról szól, hogy csak pozitívan kell tekinteni a dolgokra és másnap úgy kelsz fel az ágyadból, hogy az összes létező bajod, problémád eltűnt. Persze jó lenne ebbe hinni, de sajnos nem így van. A tömény valóságot kapjuk kőkeményen az arcunkba, (csak úgy mint Gaspar Noé Love-jába a tudjátokmit).

Azt se tudom hol kezdjem, annyi pozitívum van. Elsősorban fontos megemlíteni, hogy az Én, Earl, és a csaj.. 2015 legkülönlegesebb filmje volt.

Igen tudom, hogy ilyenkor mellészoktuk tenni az „egyik” jelzőt, de én mégsem teszem ezt. Kijelenthetem, hogy számomra nincs még egy olyan mozgókép tavalyról, amely ennyire jól kerülte ki a sztori kliséit.

Még egy dolgot le kell szögeznünk, amit Greg, a főhősünk is hamar a néző tudomására ad: ez nem egy romantikus történet. Nem látsz csókolózó szerelmespárt a kórteremben, se máshol. Ha erre vagy kíváncsi, ott a szintén nagy sikerű Csillagainkban a hiba.

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni egy nagy kincs birtokában van, ugyanis a fő szál mégiscsak az, hogy mi lesz a beteg lánnyal és ezeket a nehéz időket hogyan élik meg a barátaival együtt, de emellett ugyanolyan érdekes és egyenrangú rész volt például az, amikor az elején Greg az antiszociális mivoltját taglalja, vagy amikor hirtelen eltűnik a „láthatatlansága” és verekedésbe keveredik, de megemlíthetném Mr. McCarthyt is, az ultramenő tanárt, akire ránézel és rögtön ki akarod deríteni, hogy melyik suliba tanít és hogy lehet oda bekerülni.

A filmben a betegség tényleg csak egy szimpla kiindulópont, mivel ahogy egyre haladunk beljebb a cselekményben, temérdek érdekes, vicces, szomorú, megdöbbentő vagy abszurd jelenet követi egymást, amik az esetek többségében egyformán jók a fő szállal.

Rájöttem, hogy Gomez-Rejon alkotása pont olyan, mint főhőse, Greg: elképesztően különc, a szó jó értelmében. A film egyáltalán nem követi a kitaposott útvonalat, mer új vizekre evezni egy látszólag olyan témában, ahol már nem lehet, azt pedig, hogy Hugh Jackman pontosan mit is keresett a filmben (mert hogy keresett), nem mondom meg, tessék szépen megnézni!

Thomas Mann, R.J. Cyler és Olivia Cooke egyszerűen lehengerlőek. Nem viccelek, amennyire álomszerű a megvalósítás vizuálisan, annyira élethűek a fiatal színészek alakításai. Mint látom, Thomas Mann karrierje felívelőben van, a Barely Lethal, a Welcome to Me és a szóban forgó filmünk után még a The Stanford Prison Experimentben is szerepet kapott, aminek kifejezetten örülök.

Amit viszont kicsit hiányoltam, az az Earl és Rachel közötti kapcsolat bemutatásának szinte teljes mellőzése. Amikor Greggel megismerkedik, szinte lépésről lépésre látjuk, hogy mindkettejüknek mennyire kínos eleinte ez a kötelező lógás, viszont később, ahogy egyre jobban megismerik egymást, barátokká válnak. Ellenben miután Greg bemutatja Earlt a lánynak, semmi ismerkedés, semmi kedves szó, a következő jelenetben pedig már ugyanolyan jó haverok, akárcsak Greggel.

A két srác nagy filmrajongó (még egy plusz pont), és szabadidejükben forgatnak is. Eredeti ötletek hiányában azonban a régi nagy klasszikusokat idézik fel, a címüket pedig néhány betűvel megváltoztatják. Így lett például a Clockwork Orangeból Suckwork Orange. Nem nagy dolgok ezek, de mégis eredetivé és borzasztó viccessé teszi, ami egy kis időre is, te elfelejteti, hogy mennyire is egy szomorú alkotást látsz. A Rachelnek szánt film megnézése szerintem az év egyik legmeghatóbb jelenetei között van.

Összefoglalva Gomez-Rejon művének vannak kisebb hibái és egy-két karakternek sem kellett volna akkora teret engedni, mint amekkorát kaptak, de ezektől eltekintve egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is. Ezek után nagy kíváncsisággal várom a rendező úr következő munkáját, mely a The Current War címet viseli, a főszerepekben pedig Benedict Cumberbatch és Jake Gyllenhaal látható.

Értékelés: 10/9

"A pénzeteket inkább a Star Wars hetedik felvonására gyűjtögessétek!"

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mind Magyarországon, mind az Egyesült Államokban alaposan megbukott A tenger szívében, legalábbis is a 100 milliós büdzsé mellett a 11 milliós hétvégi bevétel nem túl kecsegtető tény a stúdiónak. Vajon mi volt a gond? Talán Chris Hemsworth neve (még) nem elég ahhoz, hogy eladjon egy egész filmet? Vagy a nézők nem kíváncsiak egy újabb Moby Dick történetre? Ki tudja, annyi viszont biztos, hogy alaposan rászolgált Ron Howard alkotása a sikertelenségre.

Bűn az, ha valaki csakis a látvány és az esztelen CGI-orgiáért készít filmet? Szerintem igen, és attól függetlenül, hogy nem tudom a pontos indokot, amiért Howard leforgatta ezt a filmet, nem hiszem, hogy a pazar effekteken kívül bármi mással is foglalkozott volna-e egy kicsit.

Pedig ha belegondolunk, egy egész jó kis filmet lehetett volna összeállítani: az ötlet, miszerint a Moby Dick későbbi írója, Herman Melville ellátogat az Essex egyetlen túlélőjéhez egy kis pénzzel és azzal a céllal, hogy regényt ír a tragédiából, egész jó. Tulajdonképpen a két különböző időben futó cselekmény sem ártott volna, a Marshall Herskovitz által készített forgatókönyv azonban mintha csak azon versenyezne, mikor tudja hamarabb lerontani egy-egy teljesen érdektelen jelenettel az addig felépített feszültséget.

De tényleg! Amikor már kezded azt érezni, hogy ezek az emberek nem viccből zárták össze magukat annyi napra és hamarosan egy nem túl ígéretes vihar következik és egyre ingerültebb mindenki, visszavágunk Melville és a cetvadászat idején még fiatal Thomas Nickerson-hoz, akik néhány teljesen felszínes és semmitmondó mondat után újra háttérbe kerülnek, majd mire visszatérünk a viharhoz, már hűlt helye bárminemű feszültségnek.

A tenger szívében szólhatott volna a kitartásról, belemehetett volna a szereplők lelkébe, de így, hogy gyakorlatilag egyetlen ember (Thomas Nickerson) meséli el az egészet (nem narrációval, nyugi), a keretek sokkal szűkösebbek voltak. A film nem éreztethette a lelki őrlődést mondjuk Chase-ben, hiszen Nickerson-nak fogalma sem volt róla, hogy Chase min megy keresztül.

Talán jobb lett volna, ha ezt a mesélős-írós szálat teljesen elfelejtik és csakis a lényegre koncentrálnak, a két időben futó cselekménnyel azonban csak annyit értek el, hogy a film főszereplője, Owen Chase nagyjából annyira lesz karakteres, mint Barkhad Abdi a Phillips kapitányban.

A lélek hiányzott ebből az egészből. Elhiszem, hogy Chris Hemsworth nem keveset küzdött azért, hogy jó, vagy éppen rossz kondiban legyen az alkotás kedvéért, de a leadott kilóktól sajnos nem lesz egy Matthew McConaughey, a nevétől pedig még nem adják el az egész filmet.

Annyit azonban meg kell említeni, hogy a film első fele sokkal rosszabb, mint a második. A néhány jól megkomponált akciójeleneten kívül semmi mást nem tud felmutatni A tenger szívében első órája, attól kezdve azonban, hogy a legénység elhagyja a hajót, sokkal izgalmasabbá válik minden.

Ott végre látunk valódi problémákat, valódi gondokat, és nem egyszerűen csak néhány szakállas pasast térképpel a kezükben, akik csak tengődnek a tengeren. Micsoda szép mondat!

De akármennyire is lényegesen jobbnak éreztem az utolsó hatvan percet, mint az előtte levőt, nem tudom neki elfelejteni, hogy sokkal hosszabb a kelleténél, a karakterek egysíkúak és érdektelenek, ahogy a cselekmény is, összefoglalva: A tenger szívében egy nyugodtan kihagyható alkotás, a pénzeteket inkább a Star Wars hetedik felvonására gyűjtögessétek!

Értékelés: 10/5

Kritika az Agymanók és a Dínó tesó című filmekről.

Agymanók

Az év harmadik legsikeresebb filmje a maga 850 millió dollárjával az Agymanók, a Pixar stúdió által gondozott animációs film Pete Docter rendezésében. A kritikusok imádták, az ismerőseim hosszú sorokban fejezték ki hatalmas szeretetüket az alkotás iránt, én viszont sajnos csak a napokban tudtam pótolni eme hiányosságomat. Milyen jól tettem! A WALL-E, a Toy Story és a Szörny Rt. írója újra remekül tudta ötvözni a humort és a kemény társadalmi üzenetet, a sírás pedig itt sem marad el!

Ötletes, vicces (mind a gyerekek, mind a felnőttek számára), okos, izgalmas és nem utolsó sorban pedig elképesztően bájos, aranyos. Ez az a mese, amit nyolc éven felül bárkinek tudok ajánlani: nem elég, hogy elképesztően jól szórakozik rajta a kisebb korosztály mondjuk egy borús szombat délutánon, de nagyon fontos tanulságokkal is gazdagszik.

Ki tudja, lehet a mi fejünkben is ugyanúgy mérgelődnek, nevetgélnek vagy esetleg majréznak az Agymanók (valószínűleg az enyém még leragadt az EB-sorsoláson) de az biztos, hogy Riley agymanói jelen pillanatban nincsenek túl nagy jókedvben, ugyanis a kislány, Riley, akinek a fejében élnek, az apukája munkája miatt kénytelenek a családdal együtt elköltözni. Új ház.. új környék.. új brokkolisfúúúj pizza, csak barátok nincsenek és a problémák pedig csak sokasodnak.

Pete Docter és alkotótársai egy elképesztően kreatív és érdekes világot állítottak fel. Minden egyes centiméter, méter a film helyszínén hatalmas jelentőséggel bír és precízséggel van elkészítve, emellett el kell mondanom, hogy az Agymanók fordulatait, izgalmait igazából mindenki előre láthatná, lévén ez egy mesefilm, nem pedig egy thriller, de még sem látjuk igazán, mert az alkotás minden perce, pillanata leköt és nem azzal vagy elfoglalva, hogy mennyire jó a zene, mennyire jó a grafika és mennyire kiszámítható a cselekmény, hiszen mind a pozitív, mind a negatív dolgok egybeolvadnak és egy nagy egésszé alakulnak át, a végeredményben pedig csak gyönyörködni lehet. Hm, ez egy szép hosszú mondat volt.

Megdöbbentően fontos üzenettel bír, melyen mindenkinek érdemes elgondolkoznia, vagyis egy igazi Pixar-mozi. Michael Giachhino jó értelemben fülbemászó zenéje megadja a kellemes alaphangulatot, a karakterek szimpatikusak, még Bánat is, aki igazából a legtöbbet árt, de nem lehet rá haragudni, továbbá egységesen izgalmas és érdekes a történet azon része is, mely a valódi életben, Riley-val játszódik, és azon része is, mely az ő fejében, az agymanóival.

A film egyébként tényleg nem a kicsi gyerekeknek való. Miért nem? Mert nem fogják megérteni a történet lényegét: lehet, hogy egyes mondatfoszlányokon, jeleneteken nevetni fognak, tehát ettől még ők is jól szórakozhatnak, a film legfontosabb részével, az üzenettel azonban nem fognak tudni mit kezdeni.

Mit is írjak ide a végére? Aki még nem látta, dobjon el mindent a kezéből, ne foglalkozzon a főnökkel, a tanárral, a telefoncsörgéssel, és egyszerűen csak.. NÉZZE MEG!