Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Kritika az Agymanók és a Dínó tesó című filmekről.
Az év harmadik legsikeresebb filmje a maga 850 millió dollárjával az Agymanók, a Pixar stúdió által gondozott animációs film Pete Docter rendezésében. A kritikusok imádták, az ismerőseim hosszú sorokban fejezték ki hatalmas szeretetüket az alkotás iránt, én viszont sajnos csak a napokban tudtam pótolni eme hiányosságomat. Milyen jól tettem! A WALL-E, a Toy Story és a Szörny Rt. írója újra remekül tudta ötvözni a humort és a kemény társadalmi üzenetet, a sírás pedig itt sem marad el!
Ötletes, vicces (mind a gyerekek, mind a felnőttek számára), okos, izgalmas és nem utolsó sorban pedig elképesztően bájos, aranyos. Ez az a mese, amit nyolc éven felül bárkinek tudok ajánlani: nem elég, hogy elképesztően jól szórakozik rajta a kisebb korosztály mondjuk egy borús szombat délutánon, de nagyon fontos tanulságokkal is gazdagszik.
Ki tudja, lehet a mi fejünkben is ugyanúgy mérgelődnek, nevetgélnek vagy esetleg majréznak az Agymanók (valószínűleg az enyém még leragadt az EB-sorsoláson) de az biztos, hogy Riley agymanói jelen pillanatban nincsenek túl nagy jókedvben, ugyanis a kislány, Riley, akinek a fejében élnek, az apukája munkája miatt kénytelenek a családdal együtt elköltözni. Új ház.. új környék.. új brokkolisfúúúj pizza, csak barátok nincsenek és a problémák pedig csak sokasodnak.
Pete Docter és alkotótársai egy elképesztően kreatív és érdekes világot állítottak fel. Minden egyes centiméter, méter a film helyszínén hatalmas jelentőséggel bír és precízséggel van elkészítve, emellett el kell mondanom, hogy az Agymanók fordulatait, izgalmait igazából mindenki előre láthatná, lévén ez egy mesefilm, nem pedig egy thriller, de még sem látjuk igazán, mert az alkotás minden perce, pillanata leköt és nem azzal vagy elfoglalva, hogy mennyire jó a zene, mennyire jó a grafika és mennyire kiszámítható a cselekmény, hiszen mind a pozitív, mind a negatív dolgok egybeolvadnak és egy nagy egésszé alakulnak át, a végeredményben pedig csak gyönyörködni lehet. Hm, ez egy szép hosszú mondat volt.
Megdöbbentően fontos üzenettel bír, melyen mindenkinek érdemes elgondolkoznia, vagyis egy igazi Pixar-mozi. Michael Giachhino jó értelemben fülbemászó zenéje megadja a kellemes alaphangulatot, a karakterek szimpatikusak, még Bánat is, aki igazából a legtöbbet árt, de nem lehet rá haragudni, továbbá egységesen izgalmas és érdekes a történet azon része is, mely a valódi életben, Riley-val játszódik, és azon része is, mely az ő fejében, az agymanóival.
A film egyébként tényleg nem a kicsi gyerekeknek való. Miért nem? Mert nem fogják megérteni a történet lényegét: lehet, hogy egyes mondatfoszlányokon, jeleneteken nevetni fognak, tehát ettől még ők is jól szórakozhatnak, a film legfontosabb részével, az üzenettel azonban nem fognak tudni mit kezdeni.
Mit is írjak ide a végére? Aki még nem látta, dobjon el mindent a kezéből, ne foglalkozzon a főnökkel, a tanárral, a telefoncsörgéssel, és egyszerűen csak.. NÉZZE MEG!
Értékelés: 10/10
Eddig minden szép és jó volt, igaz? Milyen szépen csillogott pedig az a 10 pont az írás végén.. A felhőtlen Pixar imádatnak azonban a Dínó tesóval egy időre vége szakadt. Elképesztően ellentétes az Agymanókkal, pedig ebben is ugyanúgy benne van minden fontos alapanyag, melyből amúgy maga az Agymanók is építkezett:
Mind Riley, mind a dínó, Arlo egy új helyen, egy új környezetben találja magát, ahol leginkább csak magára számíthat. Különbség? Riley helyzetét átérzem, Arlo helyzete viszont kicsit sem tud olyan drámai hatást nyújtani, amitől kicsit is együttéreznék vele és bármikor is aggódnék a helyzetéért. Ja, tudom, lelketlen vagyok.
Az üzenet. Mindkettő filmnek nagyon fontos tanulsága van, vagyis lenne, hiszen az Agymanók tényleg mesterien keverte a tömény humort, szórakozást, a szomorú pillanatokat és a mondanivalót, ellenben a Dínó tesóval, amin érezni, hogy az alkotók valamit nagyon át akartak adni, végeredményben viszont a töredékét sem tudták.
De nagy hiba lenne további összehasonlításokat készíteni az Agymanókkal, hisz egyszerűen nem ugyanaz a kategória, az meg már a hab a tortán, hogy ha nem is sokkal, de egy kicsivel többe került a Dínó tesó, mint az év egyik legmeghatóbb mozija.
Bárhogyan is nézem, a Dínó tesó így is csak egy teljesen közepes film, ráadásul gyakran kifejezetten unalmassá válik, ami egy 85 perces játékidővel bíro Pixar műben elképesztően rosszat jelent.
A történet a szokásos, a kicsi, bizonyítani vágyó főszereplő elkerül a családjától, ahol először csak magára, majd később egy társra is számíthat, és együtt vészelik át a nagy kalandokat, izgalmakat. Sok mindent ki lehetett volna hozni ebből a felállásból, Peter Sohn és alkotótársai azonban a lehető legszürkébb változatot mutatták be a nagyközönségnek.
A látvány persze bitang szép, vannak (eléggé elszórva) ötletes jelenetek, a legalapvetőbb és egyben legfontosabb részei felett viszont meglehetősen kisilottak a készítők. Látszik, hogy minden apró részletet kidolgoztak, de ahogy odajutunk a történetben, hogy valami szívhez szóló jelenet vagy egy kis komolyság kéne, azaz olyan dolgok, amiért szeretünk Pixar-filmeket nézni, rögtön nem működik szinte semmi sem. (Még azok sem, amik alapvetően működtek.)
Továbbá tegyük fel a kérdést: kinek is készült pontosan a Dínó tesó, és ki fogja élvezni? A gyerekeknek leginkább rémálmokat fognak okozni a meglepően erőszakos cselekmények, a felnőttek pedig egyszerűen csak unatkozni fognak rajta.
Összefoglalva a Dínó tesó nem egy eget verően rossz alkotás, vannak benne megmosolyogtató részek, ugyanakkor el kell ismerni, fájdalmasan középszerű animáció, mely sem bájosságával, sem humorával nem fog kiemelkedni az évi termés közül, sőt, a Pixar egyik, ha nem a leggyengébb műve. Nagy csalódás.
Megosztás a facebookon
