Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."
Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.
Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.
A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.
Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.
Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.
A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.
Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.
Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.
A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.
A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.
A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.
Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.
A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.
A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.
Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember.
Értékelés: 10/6
Kritika az Agymanók és a Dínó tesó című filmekről.
Az év harmadik legsikeresebb filmje a maga 850 millió dollárjával az Agymanók, a Pixar stúdió által gondozott animációs film Pete Docter rendezésében. A kritikusok imádták, az ismerőseim hosszú sorokban fejezték ki hatalmas szeretetüket az alkotás iránt, én viszont sajnos csak a napokban tudtam pótolni eme hiányosságomat. Milyen jól tettem! A WALL-E, a Toy Story és a Szörny Rt. írója újra remekül tudta ötvözni a humort és a kemény társadalmi üzenetet, a sírás pedig itt sem marad el!
Ötletes, vicces (mind a gyerekek, mind a felnőttek számára), okos, izgalmas és nem utolsó sorban pedig elképesztően bájos, aranyos. Ez az a mese, amit nyolc éven felül bárkinek tudok ajánlani: nem elég, hogy elképesztően jól szórakozik rajta a kisebb korosztály mondjuk egy borús szombat délutánon, de nagyon fontos tanulságokkal is gazdagszik.
Ki tudja, lehet a mi fejünkben is ugyanúgy mérgelődnek, nevetgélnek vagy esetleg majréznak az Agymanók (valószínűleg az enyém még leragadt az EB-sorsoláson) de az biztos, hogy Riley agymanói jelen pillanatban nincsenek túl nagy jókedvben, ugyanis a kislány, Riley, akinek a fejében élnek, az apukája munkája miatt kénytelenek a családdal együtt elköltözni. Új ház.. új környék.. új brokkolisfúúúj pizza, csak barátok nincsenek és a problémák pedig csak sokasodnak.
Pete Docter és alkotótársai egy elképesztően kreatív és érdekes világot állítottak fel. Minden egyes centiméter, méter a film helyszínén hatalmas jelentőséggel bír és precízséggel van elkészítve, emellett el kell mondanom, hogy az Agymanók fordulatait, izgalmait igazából mindenki előre láthatná, lévén ez egy mesefilm, nem pedig egy thriller, de még sem látjuk igazán, mert az alkotás minden perce, pillanata leköt és nem azzal vagy elfoglalva, hogy mennyire jó a zene, mennyire jó a grafika és mennyire kiszámítható a cselekmény, hiszen mind a pozitív, mind a negatív dolgok egybeolvadnak és egy nagy egésszé alakulnak át, a végeredményben pedig csak gyönyörködni lehet. Hm, ez egy szép hosszú mondat volt.
Megdöbbentően fontos üzenettel bír, melyen mindenkinek érdemes elgondolkoznia, vagyis egy igazi Pixar-mozi. Michael Giachhino jó értelemben fülbemászó zenéje megadja a kellemes alaphangulatot, a karakterek szimpatikusak, még Bánat is, aki igazából a legtöbbet árt, de nem lehet rá haragudni, továbbá egységesen izgalmas és érdekes a történet azon része is, mely a valódi életben, Riley-val játszódik, és azon része is, mely az ő fejében, az agymanóival.
A film egyébként tényleg nem a kicsi gyerekeknek való. Miért nem? Mert nem fogják megérteni a történet lényegét: lehet, hogy egyes mondatfoszlányokon, jeleneteken nevetni fognak, tehát ettől még ők is jól szórakozhatnak, a film legfontosabb részével, az üzenettel azonban nem fognak tudni mit kezdeni.
Mit is írjak ide a végére? Aki még nem látta, dobjon el mindent a kezéből, ne foglalkozzon a főnökkel, a tanárral, a telefoncsörgéssel, és egyszerűen csak.. NÉZZE MEG!
Értékelés: 10/10
Eddig minden szép és jó volt, igaz? Milyen szépen csillogott pedig az a 10 pont az írás végén.. A felhőtlen Pixar imádatnak azonban a Dínó tesóval egy időre vége szakadt. Elképesztően ellentétes az Agymanókkal, pedig ebben is ugyanúgy benne van minden fontos alapanyag, melyből amúgy maga az Agymanók is építkezett:
Mind Riley, mind a dínó, Arlo egy új helyen, egy új környezetben találja magát, ahol leginkább csak magára számíthat. Különbség? Riley helyzetét átérzem, Arlo helyzete viszont kicsit sem tud olyan drámai hatást nyújtani, amitől kicsit is együttéreznék vele és bármikor is aggódnék a helyzetéért. Ja, tudom, lelketlen vagyok.
Az üzenet. Mindkettő filmnek nagyon fontos tanulsága van, vagyis lenne, hiszen az Agymanók tényleg mesterien keverte a tömény humort, szórakozást, a szomorú pillanatokat és a mondanivalót, ellenben a Dínó tesóval, amin érezni, hogy az alkotók valamit nagyon át akartak adni, végeredményben viszont a töredékét sem tudták.
De nagy hiba lenne további összehasonlításokat készíteni az Agymanókkal, hisz egyszerűen nem ugyanaz a kategória, az meg már a hab a tortán, hogy ha nem is sokkal, de egy kicsivel többe került a Dínó tesó, mint az év egyik legmeghatóbb mozija.
Bárhogyan is nézem, a Dínó tesó így is csak egy teljesen közepes film, ráadásul gyakran kifejezetten unalmassá válik, ami egy 85 perces játékidővel bíro Pixar műben elképesztően rosszat jelent.
A történet a szokásos, a kicsi, bizonyítani vágyó főszereplő elkerül a családjától, ahol először csak magára, majd később egy társra is számíthat, és együtt vészelik át a nagy kalandokat, izgalmakat. Sok mindent ki lehetett volna hozni ebből a felállásból, Peter Sohn és alkotótársai azonban a lehető legszürkébb változatot mutatták be a nagyközönségnek.
A látvány persze bitang szép, vannak (eléggé elszórva) ötletes jelenetek, a legalapvetőbb és egyben legfontosabb részei felett viszont meglehetősen kisilottak a készítők. Látszik, hogy minden apró részletet kidolgoztak, de ahogy odajutunk a történetben, hogy valami szívhez szóló jelenet vagy egy kis komolyság kéne, azaz olyan dolgok, amiért szeretünk Pixar-filmeket nézni, rögtön nem működik szinte semmi sem. (Még azok sem, amik alapvetően működtek.)
Továbbá tegyük fel a kérdést: kinek is készült pontosan a Dínó tesó, és ki fogja élvezni? A gyerekeknek leginkább rémálmokat fognak okozni a meglepően erőszakos cselekmények, a felnőttek pedig egyszerűen csak unatkozni fognak rajta.
Összefoglalva a Dínó tesó nem egy eget verően rossz alkotás, vannak benne megmosolyogtató részek, ugyanakkor el kell ismerni, fájdalmasan középszerű animáció, mely sem bájosságával, sem humorával nem fog kiemelkedni az évi termés közül, sőt, a Pixar egyik, ha nem a leggyengébb műve. Nagy csalódás.
Megosztás a facebookon
