"A Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikai buktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt."

Jodie Foster nem az első filmjében dolgozik a kamera mögött, a nem túlságosan ismert Szédült hétvége és A hódkóros is az ő nevéhez fűződik, a Cannes-ban bemutatott Pénzes Cápa viszont alighanem minden eddigi rendezésénél komolyabb munkát igényelt.

Kezdjük ott, hogy elég néz egy olyan történetet filmre vinni, aminek esélye, hogy megtörténik, egyenlő a lehetetlennel, a vásznon azonban mégis élethűnek és valóságosnak kell lennie. (Persze ki gondolta volna valaha a televíziózás történetében, hogy a műsorvezetőnő öngyilkos lesz élő adásban?).

De felesleges Fostert, egy színészből lett ideiglenes rendezőt azért hibáztatni, mert nem birkózott meg ezzel a feladattal, ám attól még nem tudom elnézni, hogy néha olyan logikai bakikat láthattunk, hogy a fal adta a másikat.

A történet kezdetén Lee Gates pénzügyi szakértő műsorának előkészületeit láthatjuk, a dolgok mennek a megszokott, teljesen átlagos mederben: a műsorvezető viccelődik, a főszerkesztő ideges, a kamerákat utoljára beállítják, minden a legnagyobb rendben. A szórakoztató műsorból azonban váratlanul túszejtés lesz, ugyanis Kyle Budwell, egy átlagos ember egy hibás tipp miatt, amit Lee adott, beront a stúdióba egy bombával és egy fegyverrel.

Kezdjük az egyik legérthetetlenebb jelenetnél, ami pont Kyle színrelépésekor történik. Eleinte csak a stúdió mögött leskelődik, mikor ronthat be, Patty, akit egyébként Julia Roberts alakít, a rendező és a csapat pedig elég hamar észre is veszik a váratlanul megjelenő férfit.

Ehelyett, hogy elvennék róla a képet és egy tucat biztonságit küldenének be, azt mondja, közelítsenek rá és nézzük meg, mi lesz belőle. Mindezt egy ÉLŐ műsorban, ahol az is cikinek számít, ha az egyik ott dolgozó kisujja véletlenül látszik a képernyőn.

Elnézést a példáért, de ilyet valószínűleg a Mónika Show-ban sem engedtek volna meg, nemhogy egy olyan műsorban, amit még néznek is.

De nem ez az egyetlen ilyen fiaskó, az is hangos röhögést váltott ki belőlem, amikor a biztonsági őr, aki maga is az épületben tartózkodik, a támadás után kb. öt perccel veszi észre a tévéből, hogy mi történt.

A Pénzes Cápa tehát legalább olyan naiv, mint a szűzlány, aki beszélgetni jár a Balaton Soundra, de tény és való, hogy a száz perces játékidő megdöbbentően hamar elment. Szerencsére ha már Foster tudta, hogy nem az intelligencia mintapéldájaként emlegetik majd évek múlva a filmjét, mindent megtett azért, hogy egy pillanatra se álljon meg a cselekmény, mindig legyen valami új és ilyen tekintetben sikerrel is járt.

A stúdióban zajló részek közül egy-kettőt például szívesen látnék az év legizgalmasabb jelenetei összeállításban, George Clooney és Dominic West pedig annyira jól működnek együtt, hogy szabályosan örültem, amikor nem egymás ellen, hanem egymás segítségével próbálták megoldani a helyzetet.

A Pénzes Cápa tárházának ezennel még nincs vége, kapunk egy teljesen felesleges rendőrkapitányt Giancarlo Esposito szerepében, az elfogyhatatlannak tűnő egysorosokat az operatőr szolgáltatja, Kyle pedig az ízes káromkodásokról gondoskodik.

Be kell vallanom, a Money Monster az egyik legszórakoztatóbb 2016-os film. Mint már említettem, ez leginkább annak köszönhető, hogy remekül adagolja a feszültséget, a jó húzásaival pedig egy egész jó másfélórás szórakozást nyújt.

A forgatókönyv, melyet Alan DiFiore, Jim Kouf és Jamie Linden jegyez, azt gondolom mindent kihoz, amit ebből a történetből kilehetett. Semmi nagy mélység, de nem is kiugró: úgy tudnám jellemezni, hogy az elejétől a végéig hozza a maga tisztességes szintjét és azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk el. Nyilván két-három iszonyúan fájó hibát orvosolniuk kellett volna, de ezeket a negatív dolgokat legalább kompenzálták Clooney és West pattanásig feszült jelenetiben.

Összefoglalva a Pénzes Cápa amennyire szórakoztat, legalább annyira el is borzaszt a logikaibuktatóival, de számomra egy fokkal fontosabb, hogy mikor nézek először az órámra, vagy feszengek-e a székben, Foster alkotásánál azonban mindkettő elmaradt. Ez már maga egy hatalmas erény, ha pedig úgy is adták volna elő, hogy cseppet is elhiggyem, akár az év legjobbjai között is szerepelhetne.

Így egy tisztes, közepesnél jobb szintet üti meg.

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon

"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon