"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."

Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.

Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.

A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.

Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.

Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.

A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.

Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.

Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.

A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.

A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.

A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.

Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.

A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.

A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.

Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember. 

Értékelés: 10/6

Megosztás a facebookon

"A Dől a moné egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal."

Michael Hoffman remek helyzetben volt a színészek kiválasztása terén: csak fel kellett lapoznia az elmúlt évek egyik legbizonytalanabb lábon álló művészek listáját, nevezetesen Cameron Diaz-t, aki már a Rossz tanárban és a Dobozban is bizonyította, hogy nem kell neki jó filmeket csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen, aztán itt van Colin Firth, aki nem hasonlítható össze az előbb említett hölgyeménnyel, de tagadhatatlanul becsúsztak neki olyan alkotások, mint Az utolsó légió, vagy a Dorian Gray. Alan Rickman pedig, mióta vége a Harry Potter sorozatnak, egyre mélyebbre csúszik a filmművészet pöcegödrében.

A lényeg tehát az, hogy itt vannak a hívogató színészek, a furcsa, ugyanakkor potenciálban gazdag sztori, valamint az a tény, hogy Ethan és Joel Coen írta a forgatókönyvet, a végeredményből pedig valami jó is sülhet ki. Pontosabban, sülhetett volna.

Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a nevetés halvány szikrája sem merült fel bennem a 90 perces játékidő alatt, sőt, konkrétan egy épkézláb poént nem tudtak megírni a fivérek, akik érezhetően egy különc vígjátékot, egy különc világot akartak megteremteni, miközben már rég van nekik ilyen. (A Nagy Lebowski, Fargo)

Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, hogy Cameron Diaz elvállalta a filmet, aztán amikor Alan Rickman megtudta, hogy lesz csókolózós jelenetük, ő is belement, Colin Firth pedig együtt akart dolgozni Rickman-nel. Kb. így képzelem el, hogy mehettek bele ebbe a rém ostoba alkotásba a színészek.

De amellett, hogy nincs benne egy darab poén se, komoly műfaji identitás zavarban is szenved Coen-ék 2012-es agymenése. Milyen egy vígjáték? Kikapcsol, megnevettet, szórakoztat. Nem véletlen adtam 8 pontot az Argo folytatásának, hisz az előbb említett három jellemző mind nagy vonalakban benne volt a filmben. De itt.. Egyáltalán miért is vígjátéknak van ez titulálva?

Azért, mert a sokadjára is úriember szerepét játszó Colin Firth gatya nélkül szaladgál egy tágas hotelben, és a portás utána kérdez, hogy nem felejtett-e el valamit? Ez a vicc? Ráadásul azzal próbálják elterelni, hogy mennyire is ostoba filmet lát a néző, hogy különböző képzőművészeti ágakat mutatnak be, vagy legalábbis az a kiindulópontja mindennek, egy festmény, ettől pedig pont olyan érzésem támad, mintha Dan Brown egyik regényének filmadaptációját látnám.

A történet szerint Harry nagy bosszút akar állni főnökén, akinek egyik legnagyobb hobbija, hogy meztelenül ténfereghet a saját irodájában. Haha.. A férfi pontosan tudja, hogy főnöke egy Monet festményre pályázik, ezért készíttetett egy hamisítványt, amivel ki akarja fosztani. De ez még nem elég, beszervezi a Puznowski-t, igen, Puznowski-t, aki meglepően nem egy különc lengyel műgyüjtő, hanem maga a szexi rodeóslány, Cameron Diaz, aki elhiteti a főnökkel, hogy nála van a festmény.

Meglepő, de sokszor igaz az a tény, hogy csak meg kell nézni egy film poszterét, és el tudod dönteni, hogy jó vagy rossz. Nem mindig igaz, de speciel a Dől a moné esetében tökéletesen így van. Nézzük csak meg: ott a három főszereplő, Puznowski igazi rodeós csajnak felöltöztetve, hogy a férfiak is bejöjjenek a moziba, aztán Rickman, aki a magabiztos nézésével a Harry Potter rajongók szívét akarja megdobogtatni, majd Colin Firth, aki a flegmaságával azt érezteti, hogy újra a Büszkeség és balítéletben vagyunk. Az igazi filmrajongóknak pedig ott van viszonylag nagy betűkkel a felirat, hogy a forgatókönyvet Ethan és Joel Coen írta. Ennyi erővel már azt is rá lehetett volna írni mondjuk a cím helyett, hogy "Jobb, mint a Fargo!".

Plusznak még ott egy oroszlán, csak hogy legyen.

A Dől a moné tehát egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal.

Értékelés: 10/3

Megosztás a facebookon

"Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul."

Joel és Ethan Coen olyan, mint egy kisgyerek: mindenbe belenyúl, megforgatja, esetleg változtat rajta, de sosem lehet rájuk ezért haragudni. A Fargo, a Félszemű, vagy a Nem vénnek való vidék is azt bizonyítja, hogy legyen a műfaj western, fekete komédia, vagy thriller, nem számít, mert úgy is jól sül el a végén. Az évek során a Coen név egybeforrt a "jó film" jelzővel, és nem mondom, hogy ez az Inside Llewyn Davis-szel megszűnt, de igen nagy csalódás lett belőle.

Oscar Isaac-et egy jó színésznek tartom, de rendre olyan filmekben szerepel, ami nekem nem nyeri el a tetszésemet: például a Drive, a Kétarcú január, vagy az Álomháború. Még ki kell törnie, hogy A listás sztár legyen belőle, de ebben az évben az Ex Machiná-val vagy a Csillagok háborúja új részével megcsillogtathatja a tudását a blockbuster kategóriában is.

Isaac, a film főszereplője, azaz Llewyn Davis egy életunt, kissé depressziós zenész, akinek utolsó reménye már csak a dalokban van. De miért is lenne oka örülni? Szeretett partnere leugrott egy hídról, az albumáért nem adnak semmit, és lakhelye hétről hétre változik, egyetlen bevételi forrása a klub, ahol zenélni szokott. A film egyik jelenetében remekül rátapint, hogy min is csúsztak el igazán a Coen fivérek: azt mondja, hogy kell valami cél. És ez így igaz. Ha egy könyvről, vagy adott esetben egy filmről beszélünk, mindegyiknek kell lennie valami célnak.

És ez az Inside Llewyn Davis-ban egyáltalán nincs meg. Úgy érzem, mintha a szereplők kényszerből mennének ide-oda, céltalanul, és ilyen nehéz körülmények között persze Isaac sem tudja hozni a formáját, bár ez a szerep nem is kíván akkora megerőltetést. (Konkrétan 104 percen keresztül ugyanolyan arckifejezése van.)

Nem hogy katarzis nincsen, amit átélhetnénk, és amit már megszokhattunk Coenék-től, de az egész film egysíkú és unalmas, ami leginkább az élettelen forgatókönyvnek és a furcsa világnak köszönhető, amit a fivérek megalkottak, ez esetben rosszul.

Llewyn Davis többször mutatkozik be, mint amennyi értékelhető jelenet van a filmben, és mégis, hatodik alkalommal, amikor azt mondja, hogy "Jó napot, az én nevem Llewyn Davis", mi is feltesszük a kérdést, hogy mégis ki a fene az a Llewyn Davis?

Nem szól másról, csak arról, hogy a félrement karrierjét próbálja egyengetni, hol barátokkal, hol ellenségekkel, de mindig a teljes reménytelenség útjára siklik, ami egy idő után a nézőnek csak egy vontatott, idegesítő, önmagát többször is ismétlő filmként marad meg.

Tehettek vele egy próbát, hiszen ízlés kérdése az egész, és az elvetemült folk zene rajongóknak biztos tetszeni fog, sajnos számomra nem jött át az az érzelem és a hangulat, ami a filmek nagy részében létfontosságú elem.

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon