Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
Kritika: Az alelnök - 1. évad
Végre valami igazán eredeti. Ez jutott először eszembe, amikor volt szerencsém megnézni a Veep pilotját. Armando Ianucci egy nagyon érdekes alapötletet teremtett Az alelnök-ben, ami nem hogy a sorozatok, de még a politikai szatírák között is másnak, nem mellesleg pedig, sokkal jobbnak számít. Ott van például a '90-es évek közepén futó Kerge Város, vagy a népszerű Városfejlesztési osztály, ha már a politikai vígjátékoknál tartunk, de talán jobb lenne ezeket inkább szatírának említeni, hisz Selina Meyer és mocskos szájú segédein lehet jókat mosolyogni, viszont nem az a sírva röhögős fajta. Meg kell találni a benned levő passzív, elutasító embert, hogy értékelni tud Ianucci csípős humorát.
Először is fontos megemlíteni a sorozatban elhangzott, mint egy tizenegy millió káromkodást, amin még egy gettóból jött baseball sapkás, kosaras tinédzser is csak a száját tátná. Ha különösen ingerlékeny vagy erre, nem biztos, hogy a Veep a kedvenceid közé fog kerülni, ellenben, ha nem zavar, hogy nem csak az asszisztensek, de maga az alelnök is rendületlenül nyomatja magából a szitokszavakat, nem lesz probléma a nyelvezetével.
Julia Louis-Dreyfus alakítja Selina Meyer-t, aki nem csak a tévésorozatokban, de a mozifilmekben is viszonylag otthon van, legismertebb alakításai közé tartozik az Exek és szeretők, ami annak ellenére egy kellemes dramedy, hogy James Gandolfini utolsó alakítása, de a filmográfiájában fellelhető például olyan tömegpusztító fegyver is, mint a Christine kalandjai, de a Saturday Night Live-ban is gyakran feltűnik.
Pozitívumok közé tartozik, hogy ennyire emberinek ábrázolja mind Dreyfus, mind maga a sorozat Selina Meyer-t. Persze pont nem így képzeled el egy alelnök életét, de igazából mindegy is, hisz nem ezen van a hangsúly, sőt, mintha azt éreztem volna, hogy a készítők direkt nem mentek bele részletesebben különböző politikai helyzetekbe, mivel nem az számít, hogy Selina mit csinál, hanem hogy hogyan. Ő is egy ember, tucatnyi problémája van, és igen nehéz helyzetben lenne, ha nem lennének ott az asszisztensei.
Viszont az szúrta a szemem, hogy már túlságosan is mindent a csapata intéz el: persze nem kétlem, neki is biztos rengeteg teendője és feladata van, viszont minden egyes problémánál, legyen az egy nagyobb vagy kisebb, rögtön hűséges bandájához fordul, akik viszont már nem olyan talpraesettek, mint ő, de a felmerülő bonyodalmakat azért mindig sikerül megoldani.
Kevés sorozat tudja szinte azonnal megszerettetni a karaktereit, azt meg már pláne, hogy meg is jegyezze őket néhány epizód után az ember. Bevallom őszintén, nálam még nehezebb dolguk van, hisz néha rádöbbenek, egy-egy évad után sem tudom pontosan az adott szereplő család vagy keresztnevét, aminek két oka van: egy részt rohadt rossz a rövid távú memóriám, másrészt teljesen jellemtelen az a bizonyos karakter.
Itt viszont két rész után mindenki a szívem közelébe férkőzött, kivéve persze az idegesítő és a "húdefejberúgnám" érzést kiváltó Jonah, aki a kapocs az alelnöki iroda és a Fehér Ház között. Persze az is hagy kérdéseket maga után, hogy komolyan, mindössze egyetlen ember tartja a kapcsolatot a kettő között, de ezek olyan dolgok egy ilyen abszurd vígjátéksorozatnál, amiket felesleges felróni..
Gyakran előfordul egy-egy sorozatnál, hogy az első részekben még nem találja a megfelelő utat, amerre el kell mennie, de a Veep-nél ez egyáltalán nem igaz: az első epizód első percében már pontosan olyan határozott és dinamikus, mint a második évadban, aminek összes részét sajnos még nem láttam, viszont a kritikák még jobban odavannak érte, mint az elsőért, pedig az sem kapott rossz százalékot a RT-nál.
A fél órás játékidő kifejezetten jól áll a Veep-nek, felesleges lenne 45, vagy akár 60 percig húzni a részeket, viszont sokkal több mondanivalója és cselekménye van egy 20 percesnél, a kettő közti időtartam pedig azért jó, mert nem fog agyadra menni a sok beteg humor, ellenben tökéletesen szórakoztatni tud.
Az alelnök egyébként egy brit sorozat amerikai adaptációja, az eredetit még 2005-ben készítették, A kormányrúdnál címmel.
Az HBO
hozza a szokásos kiváló színvonalát, a Veep tele van jobbnál jobb viccekkel, tartalmas epizódokkal, kiváló karakterekkel és a fejed sem fog megfájdulni a sok politikától, mivel nem erre megy ki a játék. Sokkal inkább egy ember, egy igazán fontos ember bemutatása lelkileg, rendkívül humoros köntösben.
Értékelés: 10/8
"A Dől a moné egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal."
Michael Hoffman remek helyzetben volt a színészek kiválasztása terén: csak fel kellett lapoznia az elmúlt évek egyik legbizonytalanabb lábon álló művészek listáját, nevezetesen Cameron Diaz-t, aki már a Rossz tanárban és a Dobozban is bizonyította, hogy nem kell neki jó filmeket csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen, aztán itt van Colin Firth, aki nem hasonlítható össze az előbb említett hölgyeménnyel, de tagadhatatlanul becsúsztak neki olyan alkotások, mint Az utolsó légió, vagy a Dorian Gray. Alan Rickman pedig, mióta vége a Harry Potter sorozatnak, egyre mélyebbre csúszik a filmművészet pöcegödrében.
A lényeg tehát az, hogy itt vannak a hívogató színészek, a furcsa, ugyanakkor potenciálban gazdag sztori, valamint az a tény, hogy Ethan és Joel Coen írta a forgatókönyvet, a végeredményből pedig valami jó is sülhet ki. Pontosabban, sülhetett volna.
Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a nevetés halvány szikrája sem merült fel bennem a 90 perces játékidő alatt, sőt, konkrétan egy épkézláb poént nem tudtak megírni a fivérek, akik érezhetően egy különc vígjátékot, egy különc világot akartak megteremteni, miközben már rég van nekik ilyen. (A Nagy Lebowski, Fargo)
Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, hogy Cameron Diaz elvállalta a filmet, aztán amikor Alan Rickman megtudta, hogy lesz csókolózós jelenetük, ő is belement, Colin Firth pedig együtt akart dolgozni Rickman-nel. Kb. így képzelem el, hogy mehettek bele ebbe a rém ostoba alkotásba a színészek.
De amellett, hogy nincs benne egy darab poén se, komoly műfaji identitás zavarban is szenved Coen-ék 2012-es agymenése. Milyen egy vígjáték? Kikapcsol, megnevettet, szórakoztat. Nem véletlen adtam 8 pontot az Argo folytatásának, hisz az előbb említett három jellemző mind nagy vonalakban benne volt a filmben. De itt.. Egyáltalán miért is vígjátéknak van ez titulálva?
Azért, mert a sokadjára is úriember szerepét játszó Colin Firth gatya nélkül szaladgál egy tágas hotelben, és a portás utána kérdez, hogy nem felejtett-e el valamit? Ez a vicc? Ráadásul azzal próbálják elterelni, hogy mennyire is ostoba filmet lát a néző, hogy különböző képzőművészeti ágakat mutatnak be, vagy legalábbis az a kiindulópontja mindennek, egy festmény, ettől pedig pont olyan érzésem támad, mintha Dan Brown egyik regényének filmadaptációját látnám.
A történet szerint Harry nagy bosszút akar állni főnökén, akinek egyik legnagyobb hobbija, hogy meztelenül ténfereghet a saját irodájában. Haha.. A férfi pontosan tudja, hogy főnöke egy Monet festményre pályázik, ezért készíttetett egy hamisítványt, amivel ki akarja fosztani. De ez még nem elég, beszervezi a Puznowski-t, igen, Puznowski-t, aki meglepően nem egy különc lengyel műgyüjtő, hanem maga a szexi rodeóslány, Cameron Diaz, aki elhiteti a főnökkel, hogy nála van a festmény.
Meglepő, de sokszor igaz az a tény, hogy csak meg kell nézni egy film poszterét, és el tudod dönteni, hogy jó vagy rossz. Nem mindig igaz, de speciel a Dől a moné esetében tökéletesen így van. Nézzük csak meg: ott a három főszereplő, Puznowski igazi rodeós csajnak felöltöztetve, hogy a férfiak is bejöjjenek a moziba, aztán Rickman, aki a magabiztos nézésével a Harry Potter rajongók szívét akarja megdobogtatni, majd Colin Firth, aki a flegmaságával azt érezteti, hogy újra a Büszkeség és balítéletben vagyunk. Az igazi filmrajongóknak pedig ott van viszonylag nagy betűkkel a felirat, hogy a forgatókönyvet Ethan és Joel Coen írta. Ennyi erővel már azt is rá lehetett volna írni mondjuk a cím helyett, hogy "Jobb, mint a Fargo!".
Plusznak még ott egy oroszlán, csak hogy legyen.
A Dől a moné tehát egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal.
Értékelés: 10/3
