Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Egyszer mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen."
Hopp, egy újabb Woody Allen film. Nem akarattal írok zsinórban másodjára a mester munkáiról, egyszerűen csak így jött ki a lépés. Az Annie Hall után, mely engem csak közepes mértékkel ragadtatott el, a Vicky Cristina Barcelona kerül górcső alá. Az utóbbi néhány évben Woody legtöbb filmjét nem szeretett hazájában, Amerikában forgatta, hanem Európában. A teljesség igénye nélkül ezek közé tartozik a kiválóan sikerült Match Point, a Rómának szeretettel, amiről már nem lehet ugyanezt elmondani, az Éjfélkor Párizsban, a Káprázatos holdvilág és a mostani filmünk is, mely a csodálatos Barcelonába vezeti el a kedves közönséget.
Ez persze nem olyan meglepő, a rendező legtöbb alkotásában nagy hangsúlyt fektet a tájra vagy legalábbis a helyszínekre, sokszor ez adja meg a hangulatát a cselekményeknek is. Itt pedig magától értetődött, hogyha Spanyolország, akkor csodaszép táj, és ha ezek mellé még társul egy jó fényképezés is, ami képes mindent megmutatni és olyan érzetet kelteni, mintha a néző is ott lenne, akkor egy kiváló filmmel van dolgunk.
Woody azonban szerencsére nem érte be ennyivel, emellé kapunk egy parádés szereposztást is, ami többek között Scarlett Johansson, Javier Bardem, Rebecca Hall, Penélope Cruz és Patricia Clarkson nevét jelenti, plusz egy borzasztóan egyszerű és nagyszerű alapsztorit.
Adott két nő, akik a legjobb barátok, de minden tekintetben más felfogásban élik az életüket: egyikük Vicky, aki házasodni készül és úgy összességében sokkal felnőttesebben viselkedik, mint társa, Cristina, aki minden elképzelhető méretben keresi a kalandot és a boldogságot. Ők ketten elindulnak a nyár elején Barcelonába, egy nagy kiruccanás erejéig. Azonban feltűnik egy jóképű, sikeres férfi, aki mindkét lány kiszemeltje lesz.
Woody egy rém egyszerű alapszituációból csinált egy ízig-vérig temperamentumos, kissé furcsa, de mindenképpen érdekes filmet, ami a kellemes hangulatából adódóan egy romantikus vígjáték néha-néha drámai elemekkel, szóval Match Point-szerű hosszas, nyomasztó monológokra és fájdalmakra nem kell számítani.
Tipikus az a mozi, amikor az ember leül, megnézi, feláll, majd elfelejti. Ehhez társul a kissé semmitmondó befejezés, ami nagyjából azt jelenti hogy ami Spanyolországban történt, az Spanyolországban marad, az előtte levő 85-90 percben viszont egy sok helyen érdekes, néha viszont unalomba fulladó, legalább három szálon játszódó cselekménynek lehetünk a tanúi, ami legalább a műfaja ellenére mindennemű lehetséges klisét és közhelyet ügyesen elkerül.
Érdekes volt látni ezt a különös szerelmi háromszöget, főleg egy két nő/egy férfi felállásban, de mindenképpen adott a filmnek egy löketet és egy nem mindennapi hangulatot, amiben természetesen közrejátszottak a gyönyörű építmények, helyszínek, valamint a csodálatos zene, azon belül is a nyitó, valamint a záró pillanatban felcsendülő, na azt bármikor meg tudnám hallgatni újra és újra.
A gondok mind a történetben, mind igazából a férfi volt feleségének feltűnése okozza. A Penélope Cruz által játszott Maria Elena egy idegesítő, cseppet sem szimpatikus, heves vérű nőszemély, aki anno még kést döfött férjébe, válásuk után viszont kicsivel jobb lett a kapcsolatuk. Az elején még vicces, ahogy nyomatja a végtelenül hosszú és pörgős spanyol szövegeit, a későbbiekben viszont szimplán csak borzasztóan kellemetlen alak. Nem tagadom, hogy magára a karakterre szükség volt a film szempontjából, hisz kell valaki, aki mindkét főszereplőt rendesen kiosztja és felkavarja az állóvizet, de annyira bosszantó és mindenben csak a hibát kereső fruska, hogy nehezen bírod nem negatív szavakkal illetni a karakterét. Cruz persze ebből is kihozza a legjobbat, bár sokan az alakítására csak Johansson kisasszony és közte történő csók miatt emlékeznek.
Javier Bardem is tisztességesen megállta a helyét a három nő között, bár nem állnak messze tőle a macsó szerepek, plusz külön piros pontot érdemel a kiválóan megírt narráció, melytől még otthonosabban éreztem magam a tájak pontos leírása és az érezhetően nagy hangulat miatt.
A Vicky Cristina Barceloná-nak tehát határozottan vannak erényei és ha szereted a tipikus Woody alkotásokat, amiben nem tűnik fel, mint színész, nyugodtan próbálkozz meg vele, ellenben rengeteg idegesítő pillanata van, valamint sok párbeszéd-kevés igazi cselekmény típusú filmmel van dolgunk, egyszer viszont mindenképpen érdemes megnézni azoknak, akik nem rohannak rögtön ki a világból, ha meghallják azt a nevet, hogy Woody Allen.
Értékelés: 10/7
Megosztás a facebookon
Kritika: Az alelnök - 1. évad
Végre valami igazán eredeti. Ez jutott először eszembe, amikor volt szerencsém megnézni a Veep pilotját. Armando Ianucci egy nagyon érdekes alapötletet teremtett Az alelnök-ben, ami nem hogy a sorozatok, de még a politikai szatírák között is másnak, nem mellesleg pedig, sokkal jobbnak számít. Ott van például a '90-es évek közepén futó Kerge Város, vagy a népszerű Városfejlesztési osztály, ha már a politikai vígjátékoknál tartunk, de talán jobb lenne ezeket inkább szatírának említeni, hisz Selina Meyer és mocskos szájú segédein lehet jókat mosolyogni, viszont nem az a sírva röhögős fajta. Meg kell találni a benned levő passzív, elutasító embert, hogy értékelni tud Ianucci csípős humorát.
Először is fontos megemlíteni a sorozatban elhangzott, mint egy tizenegy millió káromkodást, amin még egy gettóból jött baseball sapkás, kosaras tinédzser is csak a száját tátná. Ha különösen ingerlékeny vagy erre, nem biztos, hogy a Veep a kedvenceid közé fog kerülni, ellenben, ha nem zavar, hogy nem csak az asszisztensek, de maga az alelnök is rendületlenül nyomatja magából a szitokszavakat, nem lesz probléma a nyelvezetével.
Julia Louis-Dreyfus alakítja Selina Meyer-t, aki nem csak a tévésorozatokban, de a mozifilmekben is viszonylag otthon van, legismertebb alakításai közé tartozik az Exek és szeretők, ami annak ellenére egy kellemes dramedy, hogy James Gandolfini utolsó alakítása, de a filmográfiájában fellelhető például olyan tömegpusztító fegyver is, mint a Christine kalandjai, de a Saturday Night Live-ban is gyakran feltűnik.
Pozitívumok közé tartozik, hogy ennyire emberinek ábrázolja mind Dreyfus, mind maga a sorozat Selina Meyer-t. Persze pont nem így képzeled el egy alelnök életét, de igazából mindegy is, hisz nem ezen van a hangsúly, sőt, mintha azt éreztem volna, hogy a készítők direkt nem mentek bele részletesebben különböző politikai helyzetekbe, mivel nem az számít, hogy Selina mit csinál, hanem hogy hogyan. Ő is egy ember, tucatnyi problémája van, és igen nehéz helyzetben lenne, ha nem lennének ott az asszisztensei.
Viszont az szúrta a szemem, hogy már túlságosan is mindent a csapata intéz el: persze nem kétlem, neki is biztos rengeteg teendője és feladata van, viszont minden egyes problémánál, legyen az egy nagyobb vagy kisebb, rögtön hűséges bandájához fordul, akik viszont már nem olyan talpraesettek, mint ő, de a felmerülő bonyodalmakat azért mindig sikerül megoldani.
Kevés sorozat tudja szinte azonnal megszerettetni a karaktereit, azt meg már pláne, hogy meg is jegyezze őket néhány epizód után az ember. Bevallom őszintén, nálam még nehezebb dolguk van, hisz néha rádöbbenek, egy-egy évad után sem tudom pontosan az adott szereplő család vagy keresztnevét, aminek két oka van: egy részt rohadt rossz a rövid távú memóriám, másrészt teljesen jellemtelen az a bizonyos karakter.
Itt viszont két rész után mindenki a szívem közelébe férkőzött, kivéve persze az idegesítő és a "húdefejberúgnám" érzést kiváltó Jonah, aki a kapocs az alelnöki iroda és a Fehér Ház között. Persze az is hagy kérdéseket maga után, hogy komolyan, mindössze egyetlen ember tartja a kapcsolatot a kettő között, de ezek olyan dolgok egy ilyen abszurd vígjátéksorozatnál, amiket felesleges felróni..
Gyakran előfordul egy-egy sorozatnál, hogy az első részekben még nem találja a megfelelő utat, amerre el kell mennie, de a Veep-nél ez egyáltalán nem igaz: az első epizód első percében már pontosan olyan határozott és dinamikus, mint a második évadban, aminek összes részét sajnos még nem láttam, viszont a kritikák még jobban odavannak érte, mint az elsőért, pedig az sem kapott rossz százalékot a RT-nál.
A fél órás játékidő kifejezetten jól áll a Veep-nek, felesleges lenne 45, vagy akár 60 percig húzni a részeket, viszont sokkal több mondanivalója és cselekménye van egy 20 percesnél, a kettő közti időtartam pedig azért jó, mert nem fog agyadra menni a sok beteg humor, ellenben tökéletesen szórakoztatni tud.
Az alelnök egyébként egy brit sorozat amerikai adaptációja, az eredetit még 2005-ben készítették, A kormányrúdnál címmel.
Az HBO
hozza a szokásos kiváló színvonalát, a Veep tele van jobbnál jobb viccekkel, tartalmas epizódokkal, kiváló karakterekkel és a fejed sem fog megfájdulni a sok politikától, mivel nem erre megy ki a játék. Sokkal inkább egy ember, egy igazán fontos ember bemutatása lelkileg, rendkívül humoros köntösben.
Értékelés: 10/8
