Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte."
Hol is kéne kezdenem?
Nem először fordul elő, hogy egy élménybeszámolót nehezen tudok elkezdeni. A történet esetében ezernyi dolog jutott az eszembe, bőszen jegyzeteltem a nézése közben, felírtam egy csomó kérdést és a bennem felmerülő gondolatokat, amiken azóta is töprengek és a fejemben motoszkálnak, de mégis csak a sokadik nekifutásra sikerült ezeket szavakba öntenem.
Jennifer Fox filmje, A történet elkápráztatott, letaglózott, kiborított, tönkretett és mindezt félóránként ugyanebben a sorrendben megismételte. A Sundance filmfesztiválon idén bemutatott alkotás egy olyan személyes projektje a rendezőnőnek, mely elképesztő tehetsége és bátorsága mellett azt is megmutatja, hogy miről is szól vagy szólhat a mozgókép a XXI. században.
Fox, aki elsősorban dokumentumfilmjei által lett ismert, saját molesztálásnak történetét meséli el egy olyan kendőzetlen, sokak számára megbotránkoztató naturalisztikus stílusban, amelyre nagyon régóta nem volt példa. Hogy a film nézőknek készül? Ez tagadhatatlan, de a rendezőnő tudta, hogy a művészi és az emberi önkifejezést nem lehet a box office számok grafikonjainak alárendelni, főleg nem akkor, ha egy olyan történetről van szó, mely az egész életére hatással volt.
Harvey Weinstein első zaklatási/molesztálási/megerőszakolási ügye után felkapott, majd pár izgalmasabb, botrányosabb celebhír után játszi könnyedséggel elfelejtett #Metoo mozgalom remek megerősítése a film, hiszen egy ilyen tragikus személyes történettől bár nyilvánvalóan nem várja az ember, hogy teljesen átadja azt, amin Fox keresztül ment, de lenyűgöző hitelességével azokat is meg tudja győzni, akik szerint "ha régen történt, már teljesen felesleges felhánytorgatni."
Amikor egy sorozatgyilkosról szóló filmet nézünk, teljesen természetesnek vesszük, ha viselkedése és tettei alapján - már azon kívül, hogy anyukákat és nagymamákat kaszabol szabadidejében - egy kedves, jóravaló embernek tűnik, aki köszön a szomszédnak, elviszi a kutyát sétáltatni és még az időseket is átkíséri a zebrán. Ellenben ahhoz már szinte senkinek sem volt bátorsága, hogy ugyanezt a képet fesse egy pedofil emberről: Fox filmjében ez is megtörtént. Be kellene látnunk, hogy senki és semmi nem fekete-fehér, az pedig, hogy egy pedofil férfi vagy nő pozitív tulajdonságokkal is rendelkezik egy filmben, egyáltalán nem a tetteinek a relativizálása, sokkal inkább egy reális, hiteles bemutatása annak, hogy a gonosz bármelyikünkben megbújhat és nem kell hozzá sem kitaszítottnak, sem weirdonak lenni.
Fojtogató érzés látni, ahogy egy fiatal lány bedől egy magabiztos, látszólag védelmet nyújtó férfinek, ahogy látja a "kapcsolatuk" rossz oldalát, de nem mer ellene tenni, majd ez a lány később, felnőtt korára, talán gőgből még csak arra sem hajlandó, hogy áldozatként tekintsen magára. Ezzel nemcsak a saját esetének súlyát kisebbíti, de részben a férfit is felmenti. Jennifer Fox történetére talán úgy gondolunk, mint egy radikális példára, de ne gondoljuk ezt: az esetek nagyon ritkán derülnek ki, de ez sokkal inkább jelenti azt, hogy még rengeteg ehhez hasonló, még eltussolt ügy történt a világban.
Kivétel Larry Nassar sportorvos 2016-ban kirobbant molesztálási ügye, ami az egész USA-t felkavarta. A férfi módszerei semmiben sem különböznek a filmben feltűnő Billéhez képest: minden esetben karizmatikusnak kell lennie, egy olyan embernek, aki elhiteti a fiatallal, hogy egy erős, betonbiztos támaszt nyújt. Pontosan ezért is fordulhat elő az, hogy Jennifer a film folyamán görcsösen ragaszkodik a "kapcsolat" szóhoz, mintha komolyan elhinné azt, hogy egy 13 éves lány és egy felnőtt férfi szexuális együttléte igazi kapcsolatnak minősül.
A Laura Dern által játszott főszereplő Fox, akinek neve a filmben sem lett lecserélve, egyszerűen hátborzongató alakítást nyújt. Próbálnám kifejezni azt a fajta hitelességet, amit nemcsak a film, de maga Dern is mutat a játékidő során, de jobban jár mindenki, ha saját maga látja és érzi. (Egyébként a rendezőnő barátja, Brian De Palma ajánlására lett a főszereplő.)
A film két mozgatórugója egyrészt a nyomozás, ahogy Fox szépen lassan egyre több mindent kiderít a teljesen elfelejtett, dobozokba zárt esetről, illetve maga a fő drámai vonulat, ami a nő saját őrlődését és az abúzusával kapcsolatos feldolgozás nehézségeit mutatja. Mindkettő tökéletesen működik.
Elsősorban Jennifer Fox őszinteségét köszönöm. Azt, hogy gyermekkori tragédiáján felülemelkedett és egy ilyen csodálatos filmben adott támaszt másoknak is. Nézzétek meg...
Értékelés: 10/10
Cím: A történet
Rendező: Jennifer Fox
Forgatókönyvíró: Jennifer Fox
Vágó: Alex Hall, Gary Levy, Anne Fabini
Operatőr: Denis Lenoir, Ivan Strasburg
Szereplők: Laura Dern, Ellen Burstyn, John Heard, Isabelle Nélisse, Laura Allen, Jason Ritter, Common
"Egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről."
Roger Ebert kétség kívül a legnagyobb hatású kritikus volt, aki valaha megszületett. Tény, hogy a szakma nem tartozik a legnépszerűbbek közé és egy-egy negatív írás megjelentetése után könnyen hadjárat indulhat az adott publicista ellen, Ebertnek viszont nem kellett ettől félnie: nemcsak a színészek és a filmkészítők, hanem a nézők és az olvasók is egy emberként tartották korszakalkotó újságírónak, akinek véleménye (talán) többet ért minden másénál. A saját memoárjából készített Life Itself című dokumentumfilm is alátámasztja hihetetlen akaraterejét a munkájában és később a betegségében is.
Steve James dokujában kiváló egyveleget alkot a kétfelé ágazó cselekmény. Az egyikben azt láthatjuk, amit ilyenkor egy dokumentumfilm mutatni szokott, azaz megismerjük Ebert kezdeti éveit, a családját, az első munkahelyét és írásait, a másik síkon viszont már az idős, a halállal is többször szembenéző Ebert „beszél” laptopja segítségével a munkásságáról és a rákról, ami láthatóan borzasztóan megviseli, de eközben eszébe sem jut, hogy visszavegyen a munkatempójából.
A Life Itself egy nagyon informatív film. Én személy szerint rengeteg Ebert-kritikát olvastam, sőt, még könyvem is van tőle, arról viszont fogalmam sem volt, hogy az Amerikában nagyon népszerű Sneak Previews, majd később At The Movies című filmkritikai műsor kezdeti éveiben Roger Ebert és társa, Gene Siskel mennyire ki nem állhatta egymást. Egy nagyon különleges, vitákkal teli barátságot fest le Ebert és a filmben megkérdezettek, ahogy arról is sok érdekes infót megtudunk, hogy az a férfi, akinél kevesen tudnak többet a film művészetéről, mi a fenét látott Russ Meyer Beyond the Valley of the Dolls című alkotásában, ami miatt elfogadta a film forgatókönyvének megírását. Spoiler: csöcsöket. (Aki kíváncsi Ebert jegyzetére a filmről, az itt megteheti.)
Miközben olyan emberek szólalnak meg a két óra alatt, mint Martin Scorsese és Werner Herzog, a Life Itself egy pokolian szomorú film is egyben. Ebert és felesége, Chaz nem viszolyogtak megmutatni a kamerának, mennyire nehéz is, amikor egy ember, pontosabban emberek ilyen helyzetben találják magukat. Azt gondolnánk egy kritikusnak, aki folyamatosan ír, beszél, vagyis a gondolatait mondja el más embereknek, mennyire kiszolgáltatott lesz, ha elveszik az egyik nagy képességét. Ebert viszont egy pillanatig sem gyötörte magát, hogy csak nagy kínok között, egy csövön keresztül tudja táplálni magát úgy, hogy közben beszélni sem tud, ehelyett még nagyobb hangsúlyt fektetett a blogjára és az írásaira.
Számomra az egyik legszebb jelenet, mely a filmek iránti mérhetetlen szeretetét is megmutatja, amikor nagybetegen, több hónap kórházban töltött idő után összeír egy listát azokról a filmekről, amiket valamilyen módon megszeretne nézni. Köztük volt a Django elszabadul, a Szerelem, a Jack Reacher és a Nyomorultak is.
A Life Itself nézése közben teljesen elfelejti a néző, hogy egy dokumentumfilmet lát. A műfaj alapjait bár megtartotta, de érdekes tartalommal töltötte fel és egyetlen részénél sem volt érezhető, hogy egy téma vagy egy sztori túl lenne tolva. Emellett hazugság lenne azt mondani, hogy ez egy imázsfilm, hiszen minden rossz szokásáról, például az alkoholproblémáiról is sokat beszélnek, vagy arról a bizonyos Pulitzer-díjról, amire mindig nagyon szeretett hivatkozni.
Tud vicces, szomorú és elgondolkodtató is lenni, de összességében egy fontos és értékes dokumentumfilm egy fontos és értékes emberről, aki rengeteget adott a filmművészetnek és aki, ahogy többször is elmondták, csak egyet szeretett jobban a mozinál: az életet.
Értékelés: 10/10
"Ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz."
Minden évben van egy film, mely bár jelölve van a legnagyobb kategóriára, az esélye egyenlő a semmivel, sőt, azt is megköszönheti, hogy minimális marketinggel idáig eljutott. Nebraska, Selma, Brooklyn és most talán a Fences az, mely beillik ebbe a sorba. Nem meglepő, hogy ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban a szóbeszéd is minimális, pedig a Denzel Washington rendezte lélekőrlő drámát mindenkinek látnia kéne, mi több, beszélni róla, aki szereti ezt a műfajt.
Az utolsó szavak nagyon fontosak, hiszen a Fences készítői biztosan nem arra törekedtek a forgatás során, hogy minél több nézőt tudjanak megszólítani. A színdarabból készült film egy nagyon-nagyon keveseknek szóló rétegműfaj, amit könnyen úgy el lehet rontani, hogy nemcsak maga a film, de az egyébként kedvelt darab is jóval negatívabb kontextusba kerül.
Ettől viszont nem kell félni, ugyanis a Fences egész egyszerűen lenyűgöző. Tudom, hogy ezzel az állításommal nem a többséget képviselem, mivel tagadhatatlan, hogy nem sok ember örül annak, ha több mint két órán keresztül ilyen mélységű drámával kell szembesülnie, én viszont egyenesen letaglóztam attól, hogy mennyire valódinak és őszintének tud hatni.
Nagyon sajnálom, de ugyanakkor kicsit meg is értem azokat, akik fél óra felkeltek a székükből és azt mondták, hogy köszönik szépen, ezt nem kérik. Borzasztóan, és ezt értsd úgy, hogy borzasztóan lassan indul be a cselekmény, egy pillanatig az is kétséges volt számomra, hogy egyáltalán elkezdik valahára.
A történet ismeretének hiányában egy pillanatig tényleg azt gondoltam, hogy itt nem lesz más, csak Denzel, Viola meg Stephen Henderson marhajó sztorizgatásai, miközben látunk egy-két szép naplementét.
Na de amikor igazán beindul! A történetet önmagát nem is igazán lehet összefoglalni, még az IMDb is csak egy sablonos semmit írt róla, és egyáltalán nem hibáztató ezért, mert ember legyen a talpán, aki képes valóban megfogalmazni, hogy miről szól pontosan ez a film.
A Fences kicsit olyan, mint az élet. A szereplői beszélgetnek, vitatkoznak, zsörtölődnek, mindezt egyszerre, majd kevés idő elteltével elmegy egy teljesen más irányba a cselekmény. Ezért néha kicsit csapongónak is tűnhet, de amúgy meg teljesen életszerű is.
Az egész film Troy Maxson, azaz Denzel Washington karaktere körül forog, ő a kiindulópontja mindennek. Ha visszagondolok, nagyon régóta nem láttam egy ennyire furcsa, vitatható szereplőt. Az egyik pillanatban jókedvűen, kedélyesen röhög a barátjával, feleségével, majd néhány másodperc múlva olyan érthetetlenül durva nagymonológokat nyom le például a fiának, hogy csak pislogtam összevissza.
Akkor kezded el igazán átértékelni Troy karakterét, amikor már megszeretted. Erre a film pont hagy is elég időt, mivel ahogy már mondtam, nem a legpörgősebb alkotással van dolgunk az utóbbi évtizedből. Előkerülnek olyan, a múltban történt tragédiái, amiket máson vezet le, és félelmetes belegondolni, mennyi ilyen ember lehet napjainkban is.
Egyáltalán nem a szigorú szülőkkel van a probléma, hanem azokkal, akik a gyerekeik elé újabb és újabb akadályokat gördítenek, mondván, ilyen kemény az élet. Troy is pontosan ezt teszi, hiszen nem bír azzal a tudattal megbirkózni, hogy a fia akár jobb baseballjátékos lehet, mint ő volt.
De legalább ugyanolyan kemény karakter a felesége, Rose is, aki rengeteg embert megtestesít a mai világban. Nem lép, nem változtat, és nem azért mert fél tőle, hanem képtelen magára vállalni azt a szerepet, aki miatt szét kell esnie a családnak. Mindig mást helyezett előtérbe, másokért dolgozott és más örömének örült jobban.
Mindketten egy elképesztően jól megírt karakterek, akiknek jelleméről, döntéseiről órákat lehetne beszélni. Ehelyett viszont említsük meg a megtestesítőiket, mert annyi biztos, hogy Denzel Washington és Viola Davis nélkül vajmi keveset ért volna ez az egész.
Nincsenek szavak arra, amiket ők művelnek ebben a filmben. Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző.. Nem mellesleg a Fences lényegében csak monológokból áll és többnyire ők ketten tehetnek arról, hogy olyan durván meg tud érinteni pl. Washington nyolcperces „beszédeinek” első és utolsó mondata is egyaránt.
Szóval valóban egy mestermű, ami jellegéből adódóan nem fog kultstátuszba emelkedni, de ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz. El kell fogadni, hogy ez egy színdarab, csak történetesen film formájában látjuk. Emiatt a színészi játék és maga a környezet is leginkább erre hasonlít, de ha az első fél órát túléled, a következő másfél egy igazi kincs lesz.
Értékelés: 10/10
"Az a film, ami engem ennyire be tud vonni és több nap után sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet."
Egy filmet rengetegféleképp el lehet adni. Az elmúlt évek egyik legnagyobb dobása volt például, hogy a Sráckort 14 éven keresztül forgatták, a Victoria alkotói viszont még ezt az elképesztő teljesítményt is felülmúlták: nyilván mindenki hallott már róla, akit kicsit is érdekelnek a filmek, de egyszerűen nem mehetek el szó nélkül, hogy a 140 perces hosszúsága ellenére egyetlen snittben vették fel néhány berlini helyszínen egy hajnal/reggel alatt.
Minden jelenetben beleborzongtam, mennyi erőfeszítés, kín, vér és verejték kell ahhoz, hogy egy ilyet össze lehessen hozni. A Victoria tehát ha rossz, ha jó, egy igazi mérföldkő és egy kincs a filmművészetben. De vajon ez elég? És a bravúr mögött igazi tartalom is van?
A válaszom az, hogy igen. Méghozzá rengeteg. A Victoria ugyan nem a szövevényes története miatt lesz olyan nagyszerű: röviden arról szól, hogy egy spanyol lány, a címszereplő összeáll néhány berlini sráccal és elindulnak a német éjszakába, ez az éjszaka pedig nem várt fordulatokat hoz. A csapat egyik tagja védelmet kapott a dutyiban, amíg bent csücsült, most pedig vissza kéne adni ezt a szívességet. Egy bankrablással.
Ha irritálnak a szereplők, ha rosszak vagy érdektelenek a karakterek, lehet a Victoria akármennyire is nagy technikai bravúr, nem fog lekötni. Emiatt azonban csöppet sem kell aggódni, ugyanis az első negyvenöt-ötven percben szó szerint az arcomra fagyott a mosoly, a jó értelemben. A szereplők rettentően szerethetőek, kezdve a csapattól, akik tagadhatatlanul elkövettek a múltjukban néhány hibát, látszik rajtuk, hogy egyáltalán nem rosszak, sőt.
Egy kicsit utána olvasva a nézői kritikáknak, a címszereplőt sokan naivnak, butának tartották, amiért belemegy egy ilyen veszélyes dologba minden következményével együtt, szerintem viszont egyszerűen csak magányos. Ez több jelenetben is megmutatkozik, így nem meglepő, ha bármifajta félelem nélkül az első bandával tart, akik leszólítják.
Sebastien Schipper, aki nemcsak rendezőként és forgatókönyvíróként, hanem színészként is teljesített már, például a Lé és a Lolában, pontosan tudta, az nem elég, ha a karakterek papíron működnek, egy ilyen, szinte megvalósíthatatlan ötletű filmbe olyan színészek kellenek, akik természetesen viselkednek a kamera előtt és forgatókönyv, legalábbis párbeszédek hiányában jól tudnak improvizálni.
Mivel a szkript csak néhány oldalas volt, szinte minden dialógus a színészek kreációja, ez pedig nem semmi. Továbbá annyira felszabadult mindenki, mintha nem is érezték volna annak a súlyát, hogyha ez vagy az nagyon rosszul sikerül, akár egy vagy másfél óra anyag megy kukába.
Emiatt pedig a párbeszédek rendkívül élethűek lettek. Pont ugyanolyanok, mint amikor itthon leugrasz sörözni valahova és máris egy ehhez hasonló banda ehhez hasonló beszélgetésébe csöppensz.
A színészek, de kifejezetten Laia Costa és Frderick Lau brillíroznak, valamint a kémia is nagyon erős közöttük. Az viszont nemcsak nekik köszönhető, hogy a Victoria az első negyven percben legalább olyan jól működik bulifilmként, mint a következő száz percben thrillerként.
Érdekes belegondolni, hogy az ember bizonyos okokból, ez esetben a magány miatt mennyi olyan dolgot tesz, amit tiszta elmével, racionális gondolkodással nem tenne. Victoria egyáltalán nem hibáztatható azért, mert nem mérte fel a helyzetet, és nem amiatt, mert fiatal, hanem mert érthető, hogy egy spanyol lány társaságot akar találni Németországban.
Nyilvánvaló az, hogy a banda nem profi. Ezzel nincs semmi gond, de egyes pillanatokban olyan észveszejtő hibákat követtek el, hogy az sem az adrenalinra, sem az alkoholra nem fogható. Gondolok itt például arra a jelenetre, amikor a rablásból visszatérve a klubjuk mellett hagyják a lopott autót, ráadásul úgy, hogy még az alvó/részeg haverjukat is benne hagyják. Ez kicsit furcsa volt.
A Victoria már régóta porosodott a gépemen, akármennyire is érdekelt, valahogy sosem jutottam oda, hogy meg is nézzem. Szombat késő este körül gondoltam, hogy belenézek, és egészen vasárnap hajnalig, azaz a film végéig nem is engedett el, pedig tényleg nagyon fáradt voltam.
Mint már mondtam, egy kellemes buliként indul, a lányt körbevezetik az igazi berlini éjszakába, majd olyan erővel és hirtelenséggel csap át egy kemény, lelket tépő thriller-drámába, hogy az igazi filmmániásokat is eléggé megviseli.
Nem tudom, milyen különleges dologgal rendelkezik, ami miatt már a sokadik napja rágódok rajta szüntelenül, de az a film, ami engem ennyire be tud vonni és ilyen sok idő múlva sem ereszt el, az számomra minden hibájával együtt csak tökéletes lehet.
Értékelés: 10/10
"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."
Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)
Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.
A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.
Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.
Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.
A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.
Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.
Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.
Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.
Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.
Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.
Értékelés: 10/10
"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."
Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.
Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.
Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.
Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.
Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.
A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.
Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.
A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.
Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.
Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.
Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.
Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)
Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.
Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.
Értékelés: 10/10
"Benigni tulajdonképpen szinte minden filmjébe és rendezésébe fontos szerepet játszott a mese és az illúzió. Gondoljunk csak bele: mégis milyen jelzővel illessük azt az embert, aki képes komédiai elemeket beleszőni egy amúgy holokausztról is szóló történetbe? "
