"Ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz."

Minden évben van egy film, mely bár jelölve van a legnagyobb kategóriára, az esélye egyenlő a semmivel, sőt, azt is megköszönheti, hogy minimális marketinggel idáig eljutott. Nebraska, Selma, Brooklyn és most talán a Fences az, mely beillik ebbe a sorba. Nem meglepő, hogy ezekkel az alkotásokkal kapcsolatban a szóbeszéd is minimális, pedig a Denzel Washington rendezte lélekőrlő drámát mindenkinek látnia kéne, mi több, beszélni róla, aki szereti ezt a műfajt.

Az utolsó szavak nagyon fontosak, hiszen a Fences készítői biztosan nem arra törekedtek a forgatás során, hogy minél több nézőt tudjanak megszólítani. A színdarabból készült film egy nagyon-nagyon keveseknek szóló rétegműfaj, amit könnyen úgy el lehet rontani, hogy nemcsak maga a film, de az egyébként kedvelt darab is jóval negatívabb kontextusba kerül.

Ettől viszont nem kell félni, ugyanis a Fences egész egyszerűen lenyűgöző. Tudom, hogy ezzel az állításommal nem a többséget képviselem, mivel tagadhatatlan, hogy nem sok ember örül annak, ha több mint két órán keresztül ilyen mélységű drámával kell szembesülnie, én viszont egyenesen letaglóztam attól, hogy mennyire valódinak és őszintének tud hatni.

Nagyon sajnálom, de ugyanakkor kicsit meg is értem azokat, akik fél óra felkeltek a székükből és azt mondták, hogy köszönik szépen, ezt nem kérik. Borzasztóan, és ezt értsd úgy, hogy borzasztóan lassan indul be a cselekmény, egy pillanatig az is kétséges volt számomra, hogy egyáltalán elkezdik valahára.

A történet ismeretének hiányában egy pillanatig tényleg azt gondoltam, hogy itt nem lesz más, csak Denzel, Viola meg Stephen Henderson marhajó sztorizgatásai, miközben látunk egy-két szép naplementét.

Na de amikor igazán beindul! A történetet önmagát nem is igazán lehet összefoglalni, még az IMDb is csak egy sablonos semmit írt róla, és egyáltalán nem hibáztató ezért, mert ember legyen a talpán, aki képes valóban megfogalmazni, hogy miről szól pontosan ez a film.

A Fences kicsit olyan, mint az élet. A szereplői beszélgetnek, vitatkoznak, zsörtölődnek, mindezt egyszerre, majd kevés idő elteltével elmegy egy teljesen más irányba a cselekmény.  Ezért néha kicsit csapongónak is tűnhet, de amúgy meg teljesen életszerű is.

Az egész film Troy Maxson, azaz Denzel Washington karaktere körül forog, ő a kiindulópontja mindennek. Ha visszagondolok, nagyon régóta nem láttam egy ennyire furcsa, vitatható szereplőt. Az egyik pillanatban jókedvűen, kedélyesen röhög a barátjával, feleségével, majd néhány másodperc múlva olyan érthetetlenül durva nagymonológokat nyom le például a fiának, hogy csak pislogtam összevissza.

Akkor kezded el igazán átértékelni Troy karakterét, amikor már megszeretted. Erre a film pont hagy is elég időt, mivel ahogy már mondtam, nem a legpörgősebb alkotással van dolgunk az utóbbi évtizedből. Előkerülnek olyan, a múltban történt tragédiái, amiket máson vezet le, és félelmetes belegondolni, mennyi ilyen ember lehet napjainkban is.

Egyáltalán nem a szigorú szülőkkel van a probléma, hanem azokkal, akik a gyerekeik elé újabb és újabb akadályokat gördítenek, mondván, ilyen kemény az élet. Troy is pontosan ezt teszi, hiszen nem bír azzal a tudattal megbirkózni, hogy a fia akár jobb baseballjátékos lehet, mint ő volt.

De legalább ugyanolyan kemény karakter a felesége, Rose is, aki rengeteg embert megtestesít a mai világban. Nem lép, nem változtat, és nem azért mert fél tőle, hanem képtelen magára vállalni azt a szerepet, aki miatt szét kell esnie a családnak. Mindig mást helyezett előtérbe, másokért dolgozott és más örömének örült jobban.

Mindketten egy elképesztően jól megírt karakterek, akiknek jelleméről, döntéseiről órákat lehetne beszélni. Ehelyett viszont említsük meg a megtestesítőiket, mert annyi biztos, hogy Denzel Washington és Viola Davis nélkül vajmi keveset ért volna ez az egész.

Nincsenek szavak arra, amiket ők művelnek ebben a filmben. Lenyűgöző, egyszerűen lenyűgöző.. Nem mellesleg a Fences lényegében csak monológokból áll és többnyire ők ketten tehetnek arról, hogy olyan durván meg tud érinteni pl. Washington nyolcperces „beszédeinek” első és utolsó mondata is egyaránt.

Szóval valóban egy mestermű, ami jellegéből adódóan nem fog kultstátuszba emelkedni, de ha tudsz kompromisszumokat kötni a filmmel, ahogy én tettem, akkor egy nagyszerű élmény lesz. El kell fogadni, hogy ez egy színdarab, csak történetesen film formájában látjuk. Emiatt a színészi játék és maga a környezet is leginkább erre hasonlít, de ha az első fél órát túléled, a következő másfél egy igazi kincs lesz.

Értékelés: 10/10

Megosztás a facebookon