"A filmnek van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük."

Taylor Sheridan, a Sons of Anarchy egyik szereplője. Nagyjából így lehetett volna bemutatni őt néhány évvel ezelőtt, a sors azonban úgy hozta, hogy a színész titulust rövid időn belül le kellett cserélnie, pontosabban fel kellett váltania forgatókönyvíróra. A Sicario berobbanása után pedig egyértelmű volt, hogy nem megy vissza epizódszerepekre és legyökerezik egy kicsit ebben a szakmában. A Hell or High Water David Mackenzie rendezésében egy sokszor látott, teljesen letisztult alapötletet tár a néző elé, de a Sicarióhoz hasonlóan, ami első ránézésre szintén nem a történetírás netovábbja volt, Sheridan  meglepetéseket azért bőven tartogatott bennük.

A legnagyobb meglepetés lényegében a forma, ahogy ez az egész világ felépül. Sok filmet láttunk már a semmi közepén játszódni, legtöbbjüknek pont ez adta a különleges hangulatát, de ilyet valószínűleg még nem. Minden egyes kő- és homokszemen, széles karimájú cowboykalapon vagy komancs utaláson érezni, hogy ez nem egy mesterségesen felépített világ, hanem a kőkemény valóság, ahol az emberek valóban ilyen körülmények között élnek, napról napra.

A történet egy testvérpárról szól, akik végső elkeseredettségükben Texas apróbb bankfiókjait rabolják ki, egy hamarosan nyugdíjba vonuló ranger, a mindig remek (de most különösen az) Jeff Bridges és társa, Alberto pedig azon van, hogy megakadályozza ezt.

Sheridan nagyszerű munkát végzett a karakterek jellemének kibontásában, amik egyébként is a film legfontosabb részét képzik. A Hell or High Water-ben szinte nem találni olyan jelenetet, aminek ne lenne jelentősége, vagy ami ne tenne hozzá valamit a cselekményhez. Ilyen jól felépített filmmel még nem találkoztam ebben az évben.

A testvérpár úgy rabol, mintha egy igazi munka lenne az, amit csinálnak: előtte egy nappal szépen összeülnek, megtervezik a dolgokat, majd autót lopnak és mehet is a buli. Az viszont lerí róluk, hogy csinálhatják bármennyire is profin az isten háta mögötti bankfiókok kirablását, ők akkor is csak piti gengszterek maradnak.

A legnagyobb konfliktusforrás a két testvér közötti hatalmas különbség. A Chris Pine által alakított Toby legalább annyira nehéz és kilátástalan helyzetben van, mint testvére, Tanner, ugyanakkor ő sokkal jobban megtudja őrizni a hidegvérét, úgymond testhezállóbb számára a gengszterszerep. Ellenben Tanner a lehető legrosszabb embertípus, mindenbe és mindenkibe beleköt, sőt, hidegvérrel képes ölni. Tisztán látszik, hogy ez a két összeférhetetlen karaktert csak a vérük köti össze.

A lecke Pine-nak van feladva, ugyanis amíg Ben Fosternek egy folyamatosan kiabáló, már-már őrült szerepet kell hoznia, addig Toby egy viszonylag csendes fickó, kevés arcmimikával, „nagyjelenettel”, így Pine-nak azt a kevés részt kell megragadnia, amikor igazán reflektorfényben van a karakter.

A rangerről meg beszélni se érdemes, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Jeff Bridgesnek jobb szerepet nem igazán lehetne adni.

Összefoglalva a Hell or High Water közel sem egy kifogástalan alkotás, ugyanakkor van egy sajátos hangulata, ami képtelen elereszteni még akkor is, ha nem a legizgalmasabb perceket nézzük. Ha Tannner talán nem, de Toby karaktere mindenképpen emlékeztethet bennünket az élet azon részeire, amikor a saját akaratunktól függetlenül kerültünk nehéz helyzetbe. David Mackenzie bogarat ültetett a fülembe nemcsak ezzel, de a rejtett utalásaival is, én pedig hálát adok egy ilyen filmnek 2016-ban.

Értékelés: 10/8

Megosztás a facebookon