"Az Aranypolgár eredménye egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Nem véletlen, hogy az Aranypolgár minden idők 100 legjobb amerikai filmje között az első helyet foglalja el, megelőzve olyan klasszikusokat, mint a Casablanca, a Keresztapa, vagy az Ének az esőben. A legtalálóbb mondat Orson Welles alkotására talán az, hogy egy egyszeri és megismételhetetlen filmélmény, mely az első perctől rabul elejt, és az utolsóig el sem enged.

Egy mozgóképnek lehetnek hibái, gyakran olyanok, amelyekért nem lehet kérdőre vonni. Ezek közé tartozik az, amikor egy több évtizedes film egyszerűen már nem tud szórakoztató vagy érdekfeszítő maradni, főleg mai szemmel, de ez az Aranypolgár esetében teljesen nem így van.

Kegyetlen, megdöbbentő, ugyanakkor szomorú is, hogy egy '41-es film jobban tudott szórakoztatni és lekötni, mint sok mostani alkotás, pedig a technika kimerült akkoriban a fényekkel, amellyel Welles félelmetesen jól játszott.

Ahogy egy-egy arc eltűnik a sötétségben, majd újra megjelenik, vagy ahogy a rikító díszletek vannak kialakítva, érzed, hogy egyre hangulatosabb lesz a film, és ez a jó kedélyű állapot addig tart, amíg teljesen derékbe nem törik Charles Foster Kane élete.

Az Aranypolgár nem csak egy történet és nem csak egy film. Fontos és megválaszolatlan kérdéseket vet fel a gazdagsággal, a politikával, vagy a társadalommal kapcsolatban: ilyenkor elgondolkozik az ember a szegényebb és a tehetősebb emberekről is.

Személy szerint az egyik legjobb filmes kezdése van az Aranypolgárnak, ami csak létezik a világon, hisz az első tíz percben szinte mindent megtudunk Kane-ről, pedig nem is találkozunk vele, ráadásul eközben egy remek társadalom- és korrajzot mutat be az akkori életről.

Nem véletlenül jelölték rengeteg Oscar-díjra jelölték, amelyből azonban csak egyet tudott szobrocskára váltani, mégpedig a forgatókönyv kategóriában. A frappánsan és fordulatosan megfogalmazott jelenetek mind színesebbé teszik az amúgy fekete-fehér filmet, melynek az összes kis apró jelenetén érezni, hogy fontos mondanivalója és jelentősége van.

Az egyik legszívszorítóbb és ami még fontosabb, legemberibb jelenet, amikor a frissen házasodott Kane az elején még minden szép szóval árasztja feleségét, beszélget vele, kikéri a véleményét, majd lassanként egyre jobban hidegülnek el egymástól, a végén pedig már egymáshoz sem szólnak, csak némán olvassák az újságot egymás mellett.

Egy nagyon különös és ellentmondásos élet bontakozik ki az Aranypolgár képsoraiban: itt van Charles Foster Kane, az egyik leghíresebb politikus az országban, akinek utolsó kimondott szava a rózsabimbó, melynek jelentését senki sem tudja. Egy újságíró indul el megkeresni a választ a nagyvilágban, mi köze volt a halott milliomosnak és a rózsabimbó szónak egymáshoz.

A film a hozzá közel álló emberek visszaemlékezésien alapul, innen látjuk meg a kicsi Kane-t, akit egy szebb és jobb élet reményében elszakítanak a családjától. Majd amikor felnő, újságírásba kezd, aztán politikus lesz, az élete azonban egy csapásra megfordul, hisz a magány és az ármány lassan őt is utoléri.

Orson Welles megtalálta a megfelelő utat, hogyan kell egy ilyen csapongó életet elkészíteni a '40-es években, az eredmény pedig egy időtálló klasszikus/mestermű, mely korát meghazudtoló módon képes szórakoztatni és elgondolkodtatni az élet keserű és fájdalmas dolgain.

Értékelés: 10/10

�

 

 

Megosztás a facebookon

"Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem."

Akaratlanul is, de minden rendezőnek vannak olyan darabjai, amelyek teljesen elkerülték a nézők és a kritikusok figyelmét is, pedig duplán megérdemelnék a jó szavakat. Woody Allen esetében ez az 1971-es Banánköztársaság, melynek nem csak a rendezését és az írását vállalta el, hanem maga játssza a főszerepet, Fielding Mellish karakterét is.

Persze annyi film után, amennyit ő elkészített, nem csoda, hogy nem mindegyik egy Annie Hall. Vagy mégis? Felesleges lenne pont nekem elemezni a mester két filmjét, hisz egyrészt mindkettő teljesen különbözik egymástól, másrészt én nem tartom nagy klasszikusnak az Annie Hall-t. Mentségemre szóljon, ebben leginkább a borzasztó fordítás játszott közre..

A film az említett Fielding-ről szól, aki menthetetlenül szerelmes lesz egy aktivista lányba, aki egy idő után viszont nem viszonozza az érzést. Az ügyefogyott férfi egy tévedés folytán pedig San Marcos-ban találja magát, pontosabban egy véres forradalomban, tele kommunista diktátorokkal.

A Banánköztársaság nagy előnye, hogy keveset foglalkozik a politikával, és 100%-ban egy komolytalan, szombat esti szórakozás akar lenni. Továbbá szinte az összes geget elsüti, ami csak létezik a világon, ezek nagy része pedig a napig is megállná a helyét.

Fontos hozzá tenni, hogy nagy része, hisz rengeteg poént az évek során "újrahasznosítottak", gondolok itt a magazinos jelenetre, amikor Fielding disznóújságot akar venni suttyomban, a pénztáros pedig hangosan felkiált kollégájának a magazin nevét kiáltva. Ha nem is ugyanaz az alaphelyzet vagy a helyszín, nagy hasonlóságokat vélek felfedezni Trunkó Barnabás a Gyógyszertárban című kabaréjában, ami nem a film hibája, de csak elmosolyogtatni tudott, amin akkoriban konkrétan szakadtak az emberek.

De hál' Istennek csak néhány kivétel van, ugyanis a Banánköztársaság rövidke játékideje alatt szinte az összes poénon nevetni tudtam, hol a hasamat fogva, hol pedig leesve a székről. Görbe tükör a társadalomnak, a kommunista elnyomásnak, miközben kevés olyan film tudott ennyire szórakoztatni, mint a Bananas.

A mester mindig is értett ahhoz, hogyan lehet jó kedélyállapotúvá tenni csupán zenével a filmjeit, de mivel már magának a Banánköztársaságnak is az egyik legnagyobb előnye, hogy hangulatos, konkrétan 80 perc tömény boldogságot kapsz a képedbe.

Woody korai filmjeiben is érezhető volt már a stílusa, nyolc percet kellett várni például, hogy a színes bőrű emberekről beszéljen, de előtérbe került a szerelem és a szex is. A Banánköztársaság egyik legnagyobb pozitívuma pedig, hogy azok is tehetnek vele egy próbát, akik alapból utálják a WA filmeket, mert egyáltalán nem a megszokott mederbe megy, sőt, az egyik legkülöncebb alkotása a sok közül, nem utolsó sorban pedig a 70-es évek egyik legjobb vígjátéka.

Annyira üde, annyira szórakoztató, annyira bugyuta, hogy nem lehet nem szeretni, sőt, személy szerint a kedvenc Allen filmem, ami egyáltalán nem kapott akkora figyelmet, mint amilyet kapnia kellett volna, Woody bácsinak pedig üzenném, hogy tessék most is ilyen filmeket csinálni!

Értékelés: 10/10

 

 

 

 

Megosztás a facebookon

"Minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában."

Nagyon érdekes beszélgetés kerekedne ki, ha egymás mellé ültetnénk egy Kubrick rajongót, és egy Kubrick utálót. Míg én egyértelműen az előbbi kategóriába tartozom, teljesen megértem azokat is, akiknek nem jön be, vagy már a direktor filmjei címétől is hidegrázást kapnak, mert egy nagyon megosztó személyiség. Vagy nagyon szereted, vagy nagyon gyűlölöd, de biztos nem fogod rá azt mondani, hogy "átlagos", vagy "egyszerű".

Mert valószínűleg rossz DVD-t tett be a lejátszóba az az ember, aki azt mondja Kubrick alkotásaira, hogy átlagos: sőt, a valaha volt legkülöncebb és legfurcsább filmeket is az ő nevéhez lehet kötni, például a Mechanikus narancsot, amitől garantáltan öngyilkos akarsz lenni, vagy a Ragyogást, ami a '70-es évek egyik legfélelmetesebb horrorfilmje, vagy akár az 1968-as 2001: Űrodüsszeiá-t is.

Szinten minden darabja filmművészeti mérföldkőnek számít, kivéve talán a Nicole Kidman és Tom Cruise főszereplésével készült 1998-as Eyes Wide Shut, ami igazából teljesen feleslegesen készült el, plusz a pletykák szerint a Kidman-Cruise házasár is ezért vált el. (Kubrick azért tudta, hogy tegyen rossz fát a tűzre.)

Biztos vagyok benne, hogy a 2001: Űrodüsszeia a legfurcsább és egyben a legjobb a filmélményem, mióta a szerves részét töltik ki az életemnek a mozgóképek. Folyton azon járt az agyam, a '60-as években hogy lehetett ilyen precízen és szinte hibátlanul megalkotni ezt a különleges világot, amiért később Oscar-t is kapott a film?

De nem csak a látványelemek kötik le teljesen a figyelmed: minden kis részlet, minden kis apróság remekül ki van dolgozva, a pattanásig feszült hangulat, a kiborító zene és az ütemezett vágás mind azt a tényt segítik elő, hogy az Űrodüsszeia maradandó alkotás legyen Kubrick filmográfiájában. Sőt, az egyik legjobb, ha nem a legjobb.

Különlegessége, hogy egyáltalán nem avatja be a nézőket a történésbe, ha egyáltalán lehet történésnek nevezni az eseményeket, mert a 148 percéből kb. két óráig azt sem tudod, mi történik a képernyőn, a film egyszerűen magával ragad, és sodor az árral, miközben pislognod sem szabad, nehogy lemaradj valami kulcsfontosságú pillanatról.

Nem látsz benne félmeztelen nőket. Nem látsz benne véres jeleneteket. Nem látsz benne izgalmat. Igazából a fene tudná megmondani, mitől működik ennyire az Űrodüsszeia, hiszen szinte minden dolgot mellőz, ami az átlagos filmekből kihagyhatatlan lenne, ráadásul beszélni is csak annyit beszélnek benne, hogy legalább a történet 20%-át próbáld megérteni.

Nem kétlem, hogy ha nem Stanley Kubrick írta volna a forgatókönyvet, akkor a stúdió simán elküldte volna melegebb éghajlatra a személyt, így viszont egy páratlan élményt kapunk, amit nem hogy gyerekek, de a felnőttek nagy része sem tud megérteni, szóval ha a legutóbbi kritikámban a Predestination-t kérdőjelnek neveztem, ez viszonylag százezer kérdőjelet hagy maga után.

Fogalmam sincs, kinek tudnám ezt a filmet ajánlani. Tény, hogy elég érettnek és tapasztaltnak kell lenni, hogy egyáltalán rávedd magad a megnézésre, viszont az is tény, hogy ha látod az Űrodüsszeiá-t, egy nagyon különös élménnyel leszel gazdagabb, ami vagy pozitív lesz, vagy negatív, de mindenképpen adni kell neki egy esélyt.
Kezdetét veszi egy nagy utazás, amelyben gyönyörködni kell, sem mint értelmet keresni, továbbá át adni magadat a filmnek, kiterülni a kanapén, és a lehető legjobb minőségben élvezni Kubrick 1968-as alkotását.

Értékelés: 10/10

 

Megosztás a facebookon

"A Boyhood nem szól másról, mint a felnövésről, és az azzal járó boldogsággal, szomorúsággal, növéssel, cikizéssel, bulizással, ivással.. Ez a nagybetűs élet, amit élvezni kell, egészen addig, amíg csak lehetőség van rá."

Richard Linklater sosem arról volt híres, hogy nagynevű filmstúdióknak rendezett blockbustereket. De nincs is ezzel baj. Az ő szakterülete a kis költségvetésű romantikus és kamara dráma, most éppen a Mielőtt.. trilógiára gondolok, de a filmográfiájában nagy számmal megtalálhatóak, kevésbé ismert, de annál jobb alkotások. És ennek a fazonnak, akinek a kezébe egy filmre húsz millió dollárnál többet nem adtak, ez az ember 12 évig forgatott egyetlen egy filmet, ami ebben az évben lett kész, és került a mozikba.

Amikor néhány nappal ezelőtt megírtam, hogy ebben az évben melyek voltak a legjobb filmek, nem számoltam azzal, hogy én még bizony meg akarom nézni a Sráckort. Láttam a magyar és a külföldi kritikákat, az emberek áradoztak róla, igazi masterpiece-nek nevezték, és egyébként is érdekelt a film, úgyhogy leültem, megnéztem, és sírtam.

Mit is akar bemutatni ez a mozi? Az idő múlását. Hogy lesz egy gyerekből érett, gimnazista férfi. De nem csak egy egyszerű coming of age filmmel állunk szemben. Ez annál sokkal több. Amikor elmegyünk egymás mellett az utcán, a zebrán, a bevásárlóközpontban, teljesen mindegy, hogy hol, el kéne gondolkodni, hogy minden embernek egy saját életútja van, és a Boyhood akár a mi életünkről is szólhatna.

Linklater-nek volt bátorsága, leforgatta, megcsinálta, és végül világszenzáció lett belőle. A film nem szól másról, mint egy kisgyerekről, Masonről, aki átmegy azokon a mérföldköveken, amik velünk is ugyanúgy megtörténnek: első szerelmi kapcsolat, alkoholista nevelőapa, iskolai problémák..

Linklater iszonyú fájdalmasan mutatja be az idő múlását, olyannyira, hogy miután megnézzük ezt a filmet, alaposan átgondoljuk az életünket: ezt így kellett volna csinálni? Jó döntést hoztunk? Hibáztam az életem során?

A Boyhood nem szól másról, mint a felnövésről, és az azzal járó boldogsággal, szomorúsággal, növéssel, cikizéssel, bulizással, ivással.. Ez a nagybetűs élet, amit élvezni kell, egészen addig, amíg csak lehetőség van rá.

A 170 percben rengeteget tanulunk az életről. A Sráckort egyszerűen nem lehet filmnek nevezni, mert tényleg olyan, mintha rólad mintázták volna Mason karakterét, attól függetlenül, hogy mondjuk neked nem volt alkoholista nevelőapád. A Sráckor rólad szól, róla szól, rólunk szól. Az egész világról!

Ellar Coltrane remekül játszik a filmben, attól eltekintve, hogy teljesen amatőr, és előtte semmilyen színészi pályafutása nem volt. Oké, mi is lehetett volna, hisz hatévesen kezdték el a forgatásokat..

Az alatt a 12 év alatt bármilyen dolog történhetett volna, ami miatt a film nem készül el, de most mégis itt van, csak rád vár, úgy hogy szaladj, és nézd meg a moziban.

Értékelés: 10/10

Megosztás a facebookon