Kritika: Aljas nyolcas (The Hateful Eight, 2015)

"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."

Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.

Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.

Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.

Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.

Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.

A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.

Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.

A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.

Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.

Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.

 

Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.

Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)

Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.

Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.

Értékelés: 10/10

Cím: Aljas nyolcas
Rendező: Quentin Tarantino
Forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
Zene: Ennio Morricone
Operatőr: Robert Richardson
Szereplők: Samuel L. Jackson, Kurt Russell, Tim Roth, Jennifer Jason-Leigh, Walton Goggins, Michael Madsen, Zoe Bell, Bruce Dern, James Parks, Channing Tatum, Demián Bichir

 

Ajánló
Kommentek
  1. Én