Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz."
Hollywood előszeretettel mutatja magát jó és rossz fényben is. Előbbi általában egy csodálatos világban játszódik, ahol mindenki kedves, nincsenek őrjöngő producerek és határidők, a munka pedig gördülékenyen folyik.
Utóbbinak viszont pont az ellentétje a baj, hogy csak a rosszat, csak a sötét oldalt mutatja életunt, depressziós sztárokkal, kiállhatatlan rendezőkkel és rengeteg problémával. A Coen tesók filmje, az Ave, Cézár abban a tekintetben jó választásnak bizonyult, hogy egyik „oldalt” sem képviseli, ugyanakkor szórakoztató is, de nagy hibája, hogy a dráma és a vígjáték műfaj között egyensúlyoz: előbbihez nem elég súlyos, utóbbihoz pedig nem elég vicces.
A színésznő terhes, de nincs férje és ez nagy gond.
Az Ave, Cézár főszereplőjét, Baird Whitlock színészt elrabolják a filmvégi nagymonológja előtt, méghozzá feldühödött kommunista írók.
Ez csak kettő abszurd probléma a sok közül, melyet a Capitol Pictures hivatásos problémamegoldójának kell elsimítania, ugyanis akkoriban még a színészek úgymond stúdióhoz kötöttek voltak, pont úgy, mint egy politikus a pártjához. Ha tehát valami rossz dolog történt a színésszel, az bizony a stúdiót is sújtotta.
A Coen testvérek az Égető bizonyíték és az Egy komoly ember után újra vicces kedvükben voltak, és három évvel a llewyn David világa után elkészítették ezt az elképesztő sztárparádét felvonultató filmet, amit én személy szerint egy kis negatív csalódásként éltem meg.
Az első, ami nem teljesen a filmélménnyel kapcsolatos, de nagyon szúrta a szememet, az a már említett szereposztás: legalább tizenöt olyan színészlegenda van, aki kisebb szerepekre beugrik, ellenben a film szerves részét Josh Brolin, George Clooney és Alden Ehrenreich karaktere adja.
Ezzel nincs is semmi baj, de annak köszönhetően, hogy Jonah Hill és a többi, szinte cameónak nevezhető szerepekben feltűnő húzónevet egytől egyig a poszteren mutogattak, rendesen csalódnom kellett, hiszen az Ave, Cézar cselekmény tényleg csak Eddie Mannix körül forog, és a többi szereplő csak mellékesen van jelen a forgatagban.
A legnagyobb hibája az, hogy nem bírja el ezt a rengeteg mellékszálat és karaktert, mondhatni maga is belebonyolódik a történetvezetésbe. Mivel Coenék valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, hiszen eddig csak nagyon ritkán fordult ez elő, nem tudták kordában tartani a saját filmjüket és megfelelően elosztani a sztorikat, mindenből kapunk néhány perces blokkokat, pont annyit, hogy újra érdekelni kezdjen az adott sztori, mire vége lesz.
A hangulat viszont, ahogy már megszokhattuk, remek. A Llewyn Davis világa is elképesztő atmoszférával operált, a néző már-már átérezte a dohos, cigarettafüsttel teli bárokat, és az Ave, Cézárral is hasonló a helyzet: a rövid filmrészletek, amiket Mannix a stúdióban néz, nagyon hangulatosak és tényleg visszaadják a kor stílusát, szellemét és a korabeli díszletek is csodálatosak.
A színészekről egy kicsit: Ralph Fiennes, aki szintén csekély szerepet kapott, lubickolt a pojácaságában. Olyan volt egy kicsit, mint Tim Roth karaktere az Aljas nyolcasban: nem kell az eljátszásához nagy megerőltetés, de öröm volt nézni.
Ja, és ha valaki még meglepődne, Tilda Swintont megint a megismerhetetlenségig elmaszkírozták. Ő játssza azt az újságírónőt és annak testvérét, aki folyton bele akar kötni szerencsétlen Mannix munkájába, de szerencsére kellően kevés szerepet kap, hogy ne váljon idegesítővé.
A filmnek egyébként remek humora van. Egyértelműen nem vígjáték, hiszen egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem úgy igazán, Coenék inkább a megmosolyogtató vicceket részesítették előnyben. Nekem bejött ez a visszafogottság, bár nem is úgy készültem, hogy végig fogom röhögni az egész játékidőt. Az a néző viszont, aki tömény röhögésre számít és az Ave, Cézárra ül be, nagyot fog csalódni.
A Coen testvérek mintha kicsit direkt szolidabbra vették volna a figurát mindenben. Rajta hagyták a kéznyomukat, ez tagadhatatlan, és a poénok nagy része tényleg inkább abszurd, sem mint igazán humoros, de ennek ellenére mégsem éreztem azt, hogy bármit hozzátettek volna, amit egy másik, kevesebb tapasztalattal bíró rendező ne tudott volna.
Összefoglalva reméljük, Coenék csak egy kis időtöltés céljából készítették el az Ave, Cézárt, amíg egy újabb mesterművet nem raknak le az asztalra. Félreértés ne essék, a film egyáltalán nem rossz, sőt, de két ilyen kaliberű fickótól sokkal többet vár az ember.
Értékelés: 10/6
"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."
Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.
Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.
Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.
Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.
Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.
A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.
Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.
A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.
Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.
Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.
Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.
Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)
Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.
Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.
Értékelés: 10/10
