Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel."
John Carpenter stílusát a filmrajongók valószínűleg kívülről tudják: a filmes, aki sokszor gyakorlatilag mindenesként közreműködik a munkáiban vágótól kezdve zeneszerzőig, a filmes, aki a Halloween – A rémület éjszakáját készítette, de legfőképpen a filmes, aki sosem vág el, amikor valami véres történik. Az 1982-ben készült A dologra ez határozottan igaz, hiszen mindjárt itt vagyunk a 2020-ban, de ilyen véres, mondhatni undorító alkotást elég régóta nem láttam.
Nem sok minden történik a film első perceiben, konkrétan egy kutyát üldöző helikoptert láthatunk a távolból, majd a kutatóállomást ismerhetjük meg, kiknek, bármiféle spoiler nélkül, biztosan nem ez lesz a legjobb napjuk az Antarktiszon. Carpenter pillanatok alatt belevág a közepébe és egy teljesen lényegtelennek tűnő cselekményből indul ki az egész konfliktus.
Ami tehát lényegesen pozitív a filmben, hogy nagyon könnyen, pillanatok alatt maradásra bír: a misztikus, megmagyarázhatatlannak tűnő nyitójelenet, a legendás zene a még legendásabb és nem utolsó sorban vége Oscar-díjas Ennio Morricone komponálásával, na meg persze Kurt Russell, akit akkor is szívesen néznék, ha két órán keresztül szidná azt a bizonyos sakkgépet, ami mindig megveri őt.
A húzónév megvan, az izgalmas kezdés megvan, már csak a csalódás marad, hiszen A dolog távolról sem egy rossz film, sőt, kifejezetten szórakoztató, de azt a fajta titokzatosságot és adrenalint képtelen volt a film további részeibe becsempészni még úgy sem, hogy tegyük hozzá, a szörnyek minden tőlük telhetőt megtettek.
Mint már említettem, a történet egy állomáson zajlik, ahol meglehetősen rejtélyes események történnek egy kutya feltűnése után. Kiderül, hogy a szomszédos, norvég kutatóbázis üldözte az állatot, ezért néhány kutató élükön a főszereplő MacReady-vel elmegy a bázisra. Furcsa roncsokat találnak, a felszínre hozása után pedig megtörténik a baj, a dolog elszabadul és senki sem tudhatja, kit és mikor fertőz meg.
Számomra hiba a filmben, hogy nagyon kevés idő alatt választ ad sok kérdésre. Persze arról fogalmunk sincs, mi ez a valami, de tudjuk, hogy lángszóróval pusztítható, hogy vérben kimutatható, hogy az esetek többségében hogy néz ki, stb.. Az a fajta rejtélyesség teljesen elfogy az alkotás második felére, ami miatt én az elsőben úgy döntöttem, hogy ez egy kifejezetten jó film. Nem mondom, hogy mindent kíváncsiságom ezzel elveszett, de egy jelentős része igen, hiszen minden tizedik percben találkozok azzal a valamivel.
Hülye példa, tudom, de az új Godzilla első órája például azért volt igazán érdekes számomra, amiért kritizálták: nem mutatott sokat, sőt, szinte semmit, nem tudtuk, hogy a címszereplő mit akar, mik a céljai és pont ezért volt rejtélyes. Csak az aggódó embereket láttuk, amint tehetetlenül próbálnak kitalálni valamit.
Azt viszont nem vitathatom el, hogy iszonyúan szórakoztató A dolog. Hibái ellenére folyamatosan történik valami, ha más nem, látunk egy-két boncolást. A 110 perces játékidő is kifejezetten jót tett, se nem hosszú, se nem rövid egy ilyen súlyú filmnek, és ha nem is értek vele eget, nyilván ez a nyolcvanas évek elején akkorát ütött, mint a ház, valamiképpen tehát megtudom érteni, hogy lett ez a film egy igazi klasszikus az idő múlásával.
Kurt Russell egyszerűen cool, minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy évek, évtizedek múlva is emlegessék a karakterét. Jól időzített káromkodás, ápolatlan séró és szakáll, vagányság, meg persze ő a főszereplő, ő hozza a legtöbb döntést és neki kell kézben tartania az összes problémát. Vele könnyen azonosulni tudunk, a többi szereplő viszont meglehetősen felejtősre sikeredett, se egy névre, se egy arcra nem emlékszek a többiek közül.
John Carpenter filmje tehát valóban jó sci-fi horror, ami néhol megcsillogtatja az igazi erejét, vagyis a feszültségtől majd felrobbanó jeleneteket és a teljesen bizonytalanság érzésének átadását, de összességében megelégszik a rengeteg szörnnyel és vérrel, ami szerintem azért is nagyon szomorú, mert ebből a sztoriból sokkal több is kijöhetett volna. Így egy korrekt filmet kaptam kiváló zenével, egy fiatal Kurt Russell-lel és furcsa dolgokká átváltozó kutyákkal.
Meg persze hiányérzetet.
Értékelés: 10/7,5
"A Halálbiztos a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen."
Quentin Tarantino bevallottan sokat csíp, csúnyán szólva lop el más rendezők filmjeiből, arra viszont kevesen voltak felkészülve 2007-ben, amikor ő és haverja, az innovatív vagy máshogy szólva bizarr ötleteitől (is) híres Robert Rodriguez úgy döntött, visszahívják a ’70-es-’80as évek trash hangulatát, de nemcsak egy-két jelenetben, hanem KÉT egész filmben.
Ez lett a Halálbiztos és a Terrorbolygó. Most az elsővel fogunk foglalkozni.
Kezdjük ott, hogy sok helyen ezt tartják Tarantino leggyengébb alkotásának, sőt, valahogy úgy hallottam, saját maga is így gondolja ezt. Nos, ezzel lehet vitába szállnék, de megértem azokat, akiknek nem nyerte el a tetszését, hiszen annak ellenére, hogy azok a bizonyos fontos elemek, amik az ő filmjeit képzik, nagy mértékben jelen vannak a Halálbiztosnál is, egyáltalán nem meglepő, ha valaki nem kapkod a „direkt rossz” stílus után.
Ugyanakkor nálam pont ez a régi, mégis újszerűnek ható hangulat varázsolt el igazán. Valamint az sem ártott, hogy a rendező szokásához híven megint brillírozott a párbeszédekkel. Sajnos lassan tényleg ő lesz az egyetlen olyan író, akinek karakterei akár A bostoni teadélutánról is beszélhetnének tíz órán keresztül, akkor sem lenne unalmas.
A történet szerint Kaszkadőr Mike, a kissé beteg, szabadidejében lányokat gyilkolászó sebhelyes arcú hapsi éppen a hobbijának szenteli idejét és egy újabb csapatot akar becserkészni. Cseppet sem bizalomkeltő autója és annál veszélyesebb tekintete egy alkalommal sikerrel jár, de a második turnusban olyan meglepetések érik, hogy saját maga is veszélybe kerül.
De tisztán látszik, miért is a Halálbiztost tartják a leggyengébb művének: se egy olyan beszólás nincs benne, ami felidézhető lenne egy-egy beszélgetés alkalmával vagy csak egyszerűen emlékeznénk rá, továbbá Kaszkadőr Mike karakterén kívül egyetlen olyan szereplő sincs, aki bárminemű érdeklődést is keltett volna bennem. (Persze csak akkor, ha szigorúan a szakmai dolgokat elemezzük.)
Fontos megemlíteni az akciójeleneteket, amik az utolsó húsz percre érkeztek csak meg, de olyan jól estek, mint egy falat kenyér. Imádom, ahogy Tarantino játszik a feszültséggel: a csajok beszélgetnek, semmi látnivaló, majd nem sokkal később lecsap Kaszkadőr Mike és olyan testrészekről is vér folyik, amiknek létezéséről tudomásom sem volt.
Aztán repülünk nagyjából egy évet és újra visszadob néhány csacska lány traccspartijába és átlagos, bulizós mindennapjaiba. A végére pedig megtörténik a nagybetűs PARÁDÉ, vérrel, gyilkolással, akcióval, káromkodással, vagyis mindennel, amit Tarantino addig szépen lassan előkészített nekünk.
Ugyan a rendező azt ígérte, nem sok idő múlva visszavonul, de minden reményem abban, hogy ezekben feltétlenül szerepelni fog Kurt Russell. Megdöbbenve láttam, hogy ez volt az első közreműködésük, legutóbb pedig az Aljas nyolcason dolgoztak együtt.
Azt kell mondjam, egyszerűen lubickol ebben a szerepben. Persze olyan hatalmas színészi kvalitások nem kellenek ahhoz, hogy félelemkeltően mosolyogj és közöld, „te ebből a kocsiból nem szállsz ki”, de nagyon illik a szerepéhez, amúgy is nagyon gyakran játszik rosszfiúkat a vásznon, fel is háborodnék, ha a morgós, vészjósló hangját egy imaházban hallanám viszont.
A Halálbiztos összefoglalva tényleg nem egy kiemelkedő darab Tarantino filmográfiájából, de nem is nagyon érdemes összehasonlítani a többi alkotásával, mivel a szó szoros értelmében egy tisztelgés a régi kor stílusa előtt, mondhatni nem azért készült, hogy hatalmas kassza vagy kritikai siker legyen. Csak amíg más rendezők beszélnek a rajongásuk tárgyáról, addig Tarantino le is forgathatja.
Majdnem kifelejtettem: a zene tökéletes.
Értékelés: 10/8
"Mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába."
Tarantino sosem arról volt híres, hogy tekintettel lenne a nézők húgyhólyagjára, legutóbbi műve, a hamarosan magyar mozikban is látható Aljas nyolcas a három órás játékidőt súrolgatja, emellett pedig a főbb szerepekben legnagyobb haverjait, na meg rengeteg imádott színészemet vonultatja fel, itt van a nagy visszatérő Tim Roth, akinek utoljára ’95-ben adott szerepet QT, illetve Michael Madsen, Samuel L. Jackson és Kurt Russell is feltűnik. De Tarantino-szűz is akad bőven, például Jennifer Jason Leigh, Walton Goggins, Demián Bichir és Bruce Dern is.
Mi történik akkor, ha egy legendás rendező összezárja magát egy nem túl nagy helységbe ennyi legendás színésszel? Csak tömény profizmus, egyértelműen. És bár a mind a nemzetközi, mind a hazai kritikusok is csak egy korrekt műnek nevezték legtöbbször, aminél Tarantino tud sokkal többet is, én egy elképesztően lebilincselő, izgalmas, a szokásosnál is jobb és pörgősebb párbeszédekkel tarkított, igazi véres Tarantino mozit láttam, amiben ugyan tudnék, de egyáltalán nem akarok hibát keresni.
Az Aljas nyolcas az előre beharangozott „elképesztő látványvilágú, sosem látott film” helyett én sokkal inkább azt érzem, hogy ezúttal a régi szép időket idéző Kutyaszorítóban-stílusban, kevés helyszínnel és rengeteg szöveggel akarta, hogy a Django után újra elégedetten távozzanak az emberek a moziszékből, bár be kell vallani, marketingfogásnak elég jó volt.
Lehet, hogy szép a rengeteg közeli, a néha-néha feltűnő havas táj, de úgy érzem, senki sem veszt semmit, ha egy „egyszerű” moziban vagy akár letöltve nézi meg a viccnek is rossz szinkronszereposztás végett is a filmet.
Történetünk főszereplője nyolc igazi csirkefogó, akik hol egymással, hol egymás ellen akarják elérni céljaikat. De hogy mik a céljaik? Azt csak ők tudják, pláne úgy, hogy a cselekmény félóránként egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz és egy eddig elhanyagolt karakter veszi át az irányítást, vagy kerül egy kicsit a középpontba.
A hosszú játékidőnek köszönhetően a karaktereket és természetesen az őket játszó színészeket öröm nézni, hallgatni. Mindenki lubickol a szerepében és látszik, hogy maguk is élvezik azt amit csinálnak, a teljes mértékben alulértékelt Jennifer Jason-Leigh például élete egyik legjobb alakítását hozza a kegyetlen, ugyanakkor teljesen abszurd figura, Daisy Domergue szerepében.
Még hét bekezdésben sorolhatnám, mennyire öröm volt nézni ezeket az embereket, amint tényleg minden emberi érzésüket levetkőztetve, száz százalékban átadják magukat az adott karakternek. Továbbá kifejezetten jó volt, hogy a film első húsz percében John Ruth irányít, majd amint feltűnik a szófosó Chris Mannix, egy darabig ő viszi a filmet, majd ahogy beérnek Minnie szalonjába és ismerjük meg a többi aljas személyt, úgy kap mindenki kisebb-nagyobb szerepet egy-egy jelenet erejéig.
A három órás játékidő tehát kiválóan el van osztva, bár elég nagy szégyen lenne, ha száznyolcvan percig nyolc olyan embert kellene néznem, akik cseppet sem érdekelnek, abban viszont egyetértenek, hogy nyugodtan le lehetett volna csippenteni néhány percet. Nem volt unalmas, vagy vontatott, csak egyszerűen hosszú.. Egy javaslat: nyugodtan mehetnének jelenet közben is a nevek, Mr. Tarantino, nem kellene a stábot egy Jézus-szobor elé kiráncigálni a hidegbe.
Amióta a vágója, Sally Menke 2010-ben elhunyt, érezhetően nem tudja vagy ő, vagy a megbízott vágó, hogy hol van a határ. Az előbb említett példával is több percet lehetett volna spórolni, nem beszélve néhány üresjáratról, amik sem a cselekménybe sem a karakterekbe nem adott pluszt, csak volt, mert hát egy Tarantino film nem Tarantino film, ha nincs meg a 170 perc.
Ennio Morricone szolgáltatja nekünk a frenetikusan jó zenét, ami két okból is meglepő: egyrészt még a Django alatt került konfliktusba a rendezővel, valamint utoljára több mint negyven éve komponált zenét egy westernhez, és nem gondoltam volna, hogy 87 évesen kóstol bele újra.
Michael Madsen bármiféle megerőltetés nélkül játssza a búgó hangú (szokásos) szerepét, aki fel-fel tűnik néha a képernyőn, Tim Roth bevetheti imádott akcentusát és láthatóan nagyon élvezi is, Demián Bichir is hasonlóan jó választás volt, de aki igazán remekelt a filmben……… az Gemma Chris Mannix, vagyis Walton Goggins.
Egy nagy szájú, feleselő sheriffet játszik, aki annak ellenére, hogy tényleg sosem fogja be a száját, egy elképesztően szórakoztató, vicces karakter, már csak amiatt is, mert sosem tudja eldönteni, hogy kihez álljon. (Rengetegszer szidja például Marquis Warrent, főleg amikor a nagymonológját adja elő Smithersnek, amikor viszont ráeszmél, hogyan mentheti innen az irháját, rögtön elfelejti az összes rasszizmusát úgy ahogy van.)
Rengeteget lehet beszélni a karakterekről, mindannyian igazi jellemek, igazi aljas szemétládák, akik tulajdonképpen bármilyen igazi poén nélkül is viccesek tudnak lenni, akár egy elnyújtott „Abraham Lincoln? Az Egyesült Államok elnöke? Az az Abraham Lincoln? Az elnök Lincoln?”-lal.
Összefoglalva az Aljas nyolcas egy mestermunka, egy olyan alkotás, amire már nagyon régóta vártunk és ugyan rengeteg megpróbáltatás árán is (először a forgatókönyv, majd maga a film is kiszivárgott) végre nézhető, szagolható, szóval mindenképpen ajánlom, hogy szippantsatok bele a csípős reggeli wyomingi tél illatába.
Értékelés: 10/10
"Nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek."
2013 novemberében mindenki megdöbbent a hír hallatán, hogy Paul Walker, a Halálos iramban filmek sztárja egy autóbalesetben örökre lehunyta a szemét. A 7. rész stábjának újra kellett írnia a forgatókönyv nagy részét, Walker-t pedig digitálisan rajzolták meg, vagy a testvére helyettesítette. Bevallom, én sosem rajongtam a szériáért, én hülye a király autók és a jó nők mellett értelmet is kerestem, de azt sajnos nem nagyon találtam.
Ennek ellenére a Furious 7 az egyik legjobb darab a sorozatban, ami leginkább James Wan-nak, a film rendezőjének köszönhető. A direktor eddig leginkább horrorfilmekhez adta a nevét, ő készítette például a Démonok között-et, ami az elmúlt évek egyik legjobb horrorja, de emellett vállalhatatlan produkciók producereként is tevékenykedett. (Fűrész sorozat).
Amikor először megtudtam, hogy a Halálos iramban 7 rendezője lesz, kissé kételkedtem, hisz egyrészt még nem olyan tapasztalt, mint elődjei, és eddig csak horrorokat készített, viszont hál' Istennek egyáltalán nem éreztem azt, hogy nagy falat lett volna neki.
Sőt, az első perctől az utolsóig olyan magabiztosan száguld Wan, hogy legszívesebben most rögtön leszerződtettem volna még két rész erejéig. A Halálos iramban hetedik része talán még sosem volt ennyire halálos, ennyire pörgős, ennyire élénk, az pedig egy plusz piros pont, hogy a nagy költségvetésnek "köszönhetően" pedig még az olyan jobb napokat látott előadókat is rá tudta venni a színészkedésre, mint például Kurt Russell, Jason Statham, vagy Dwayne Johnson.
De még James Wan sem tudja kikerülni azt, amibe eddig minden Halálos iramban film bicskája beletört. A vágás gyakran idegesítő, a kamerarángatás leginkább hányást idéz elő, az akciójelenetekből pedig nemes egyszerűséggel már SOK. Elég nagy butaság megvádolni a szériát, hogy sok benne az akció, de néhány ultracool-nak beállított verekedős jelenetet már tényleg untam. (Nem a csajbunyót.)
Sosem az volt az elvárásom a hét rész alatt, hogy élethű legyen, hiszen a film minden harmadik percében történik valami olyasmi, amit leginkább a lehetetlenséggel lehetne jellemezni, de valószínűleg csak én tartottam megint csak soknak azt a részt, amikor Walker és Diesel kb. három felhőkarcolón repülnek át egy kocsival.
A történet szerint Dominic és Brian visszatér az Egyesült Államokba, miután kegyelmet kaptak. Egyikőjük sem tud átlagemberként viselkedni, Walker karakterének például nem az autók, vagy a nők hiányoznak, hanem a golyók. Utóbbi már nem is jöhet szóba, hiszen házas, és egy gyermeke is született. Deckard Shaw, a főgonosz azonban nem sokáig hagyja, hogy békében és nyugalomban legyenek, hadjáratát pedig Han meggyilkolásával kezdi. Természetesen több se kell a csapatnak.
Mint már mondtam, nem a történetben, vagy a forgatókönyvben kell keresni az értelmet. Egyszerűen át kell adnod magad a brutálisan látványos jeleneteknek, Jason Shatham félelmetes tekintetének, és a szívfacsaró utolsó néhány percnek.
Vin Diesel nem csak a filmben, hanem a való életben is barátja volt Walker-nek, a búcsú pedig olyan szép és megható lett, hogy sok embernél eltört a mécses a moziban.
Összefoglalva tehát, a Halálos iramban 7 minden hibája ellenére egy szórakoztató, sokszor vicces akciófilm, mely bebizonyította, James Wan nem csak a horrorokhoz ért, Jason Statham pedig kíméletlen pszichopatát is ugyanolyan jól tud alakítani, mint egy igazságos, magabiztos szállítót.
Értékelés: 10/7,5
