Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén."
Azt előre le kell szögeznem, hogy ez nem egy megszokott véleménykifejtés lesz, ahol sorra veszem a színészek, a rendező vagy az operatőr teljesítményét. Abban is elég biztos vagyok, hogy a karakterek fejlődését és mélységét sem fogom mélyebben megvizsgálni. Hogy miért nem? Két okból.
Vitatkozhatnánk, hogy ki mit lát ebben a franchise-ban, ami miatt a széria már az ötödik részét éli meg és valószínűleg nem is az utolsót, az viszont biztos, hogy egy nagyon erős rajongótábora van. Őket onnan lehet megismerni, hogy mindig, amikor az értelmét keresem a Transformersnek, visszavágnak, hogy „ez a látványról szól, te barom, ne keress benne értelmet.”
Pedig én már a második rész óta úgy ülök le, hogy semmi értelmet nem keresek és tulajdonképpen nem is akarok, elég az, ha szórakoztatni tud. A negyedik részre öt pontot adtam, mert meg volt benne az a jó kis guilty pleasure érzés, és pont ezért bizakodtam abban, hogy Bay papa búcsúja legalább hasonló pillanatokat produkál.
De nem! Nincsenek arra szavak, hogy mennyire nem. Ez a film annyira fájdalmasan rossz, hogy az Index borzasztó lehúzó kritikája sincs távol a valóságtól. Ami pedig az egészben a legrosszabb, hogy a minőség az annyira másodlagos dolog egy átlagos néző számára, hogy nem kétséges, a sorozat két három rész után is simán visszahozza az árát még akkor is, ha már Magyarországon és az USA-ban is vannak jelei, hogy a Transformerseknek lassan leáldozott. (Kínában persze töretlen a sikere, ez egyértelmű.)
Kicsit olyanok vagyunk mi nézők, mint a kisöcsi, akit már ötször felpofozott a bátyja, de még mindig nem hagyja békén.
A helyzet az, hogy még azt sem tudom igazán, hogy ez a film miről szólt. Sokkal egyszerűbb és hatékonyabb lett volna mindenki számára, ha csak akciójelenetek vannak benne és a szereplők nem kezdenek el beszélni. A probléma mindig az volt a Transformers filmekkel, hogy a sztori épült az akcióba, és nem fordítva, Bay pedig a látszatát sem próbálta kelteni annak, hogy törekedne erre.
Már az ötletnél meghalt Az utolsó lovag alcímen futó fostenger, hiszen nem volt elég ez a hatalmas univerzum, amit több résszel ezelőtt felépítettek, erre is bővíteni akartak: ennek eredménye az lett, hogy kaptunk egy kicsit minden világból olyannyira, hogy az egész cselekmény az angolokkal indul, majd jön a II. világháború a nácikkal és Merlin, a varázsló sem maradt ki. Eközben a Földet is meg kell menteni a patrióta hős szerepekre maszturbáló Mark Wahlbergnek és két csajnak, illetve egy talizmánt is meg akarnak szerezni valakik valamiért.
Mintha Michael Bay megnézte volna Dan Brown egyik kalandponyvájának adaptációját és talán azt gondolta, ha van egy kis történelem a filmben, akkor okosabbnak tűnik az egész. Nem. Nem. Nem.
Bad Boys, A szikla, Armageddon, Pain&Gain, 13 óra. Ezek se hibátlan alkotások, de legalább látszik, ha Bay nem pazarolná az idejét ilyenekre, simán csinálhatna újra valami menő akciófilmet, aminek értelme is van, nemcsak elborult lövöldözésből áll. A 13 óra: Bengázi titkos katonái némelyik jelenete szinte szétrobbant a feszültségtől, tehát ha akarna, ezt is tudná.
Itt viszont a legnagyobb feszültséget az okozza, amikor a félmeztelenre vetkőző Wahlbergtől annyira begerjed az angol csaj, hogy beszélni sem tud.
Egy nappal a Transformers: Az utolsó lovag után kicsit olyan, mint amikor elindulsz az éjszakába és reggel az árokba kötsz ki. Vannak emlékeid, én például határozottan látom magam előtt Stanley Tuccit, de hogy milyen funkciója volt, azt már nem tudnám megmondani. De így van ez Josh Duhamel esetében is.
Azt szomorúan látom, hogy a színészlegenda Anthony Hopkins öregkorára nem valami értékeset akar hátrahagyni, hanem jól megtömni magát, ha egyáltalán még szükséges neki. Más okát nem látom, hogy ő is itt mutogatja magát.
Összefoglalva én úgy láttam ezt a filmet, hogy közben nem is. Ahogy az összes többi ember is úgy látta, hogy igazából nem is. Mivel ezt nem lehet látni, maximum érezni, de arra meg csak a legelvetemültebb rajongók képesek, akik csak az imázsuk miatt nem mondhatják azt, hogy „srácok, már én sem értem ezt a szart, inkább nézzünk meg valami normális filmet.”
Értékelés: 1/10
"Nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát."
Tom McCarthy egy bátor ember. Miért? Nos, a Spotlight után valószínűleg mindenki arra gondolna, azért, mert ennyire pártatlan és hiteles módon adja vissza a nézőnek, milyen bűnöket követtek el a papok és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, bár én inkább azért tartom bátornak, mert 2014-ben képes volt összehoznia egy filmet Adam Sandlerrel, ami nem is nevezhető vállalhatatlannak. (Azért ezt se felejtsük el.)
Megérdemelte már ezt az egyöntetű kritikai sikert a Cipőbűvölő után, és még csak nem is érdemtelenül! Először is térjünk ki a film két legfontosabb elemére: a színészekre és a forgatókönyvre. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery.. Egy ilyen szereposztás mellett az embernek vannak bizonyos elvárásai.
A szkript pedig eléri a pörgős, egy pillanatra sem megálló dialógusaival, cselekményeivel és az üresjáratok elkerülésével, hogy a néző, aki ugyan egy 128 perces drámát lát, a körmeit és a hajszálait tépkedve üljön a székben és süllyedjen bele ebbe a tömény mocsokba, ami 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően.
Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, ahol nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogy ezek az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy totojázás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, ami gyakran kegyetlenül megüti a szívet.
Mint már mondtam, történetünk 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó vallású Baronnak, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel itt, gyökeres változásokat akar hozni a szerkesztőségben, és rögtön egy baromi kemény témájú, eddig legtöbbször eltussolt témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben.
A történet innentől kezd igazán érdekes lenni. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek, kezdetben egy pap elkövetővel. Aztán többel. Aztán többel. Aztán még többel.
Már eleve felfoghatatlan hogy ez mind megtörtént, az pedig, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt belefektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek nyilvánosság elé, egyenesen hihetetlen. Fontos leszögezni, hogy a Spotlight teljes egészében a napilap íróinak munkáját követi, tehát egyes interjúkon kívül, amit a szerkesztőségnek adnak az áldozatok, nem fogjuk őket látni az élet többi területén.
Ami már csak azért is meglepő döntés, mert a film könnyen monoton vagy vontatott lehetett volna, hiszen tényleg arról van szó, hogy egy-két oknyomozó Globe-os érintetteket keres az üggyel kapcsolatban.
Mégis az év legizgalmasabb darabja a Spotlight. Nem kell több millió dolláros robbantás és akciójelenetek sokasága, hogy a nagyközönség egy moccanás nélkül ülje végig a játékidőt, mi több, a testünkön érezzük a párbeszédek és a kimondott szavak súlyát, erejét.
Összefoglalva a Spotlightot mindenkinek látnia kell. Egy letisztult, ugyanakkor baromira nehéz és elgondolkodtató mozgóképet tett le az asztalra McCarthy, melyben a színészek brillíroznak, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincsen, a rendezés pedig már-már hibátlan.
Innentől nem kérdés, hogy idén februárban kinek is drukkolok, hogy megkapja azt a bizonyos szobrocskát.
Értékelés: 10/10
"A Dől a moné egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal."
Michael Hoffman remek helyzetben volt a színészek kiválasztása terén: csak fel kellett lapoznia az elmúlt évek egyik legbizonytalanabb lábon álló művészek listáját, nevezetesen Cameron Diaz-t, aki már a Rossz tanárban és a Dobozban is bizonyította, hogy nem kell neki jó filmeket csinálni ahhoz, hogy sikeres legyen, aztán itt van Colin Firth, aki nem hasonlítható össze az előbb említett hölgyeménnyel, de tagadhatatlanul becsúsztak neki olyan alkotások, mint Az utolsó légió, vagy a Dorian Gray. Alan Rickman pedig, mióta vége a Harry Potter sorozatnak, egyre mélyebbre csúszik a filmművészet pöcegödrében.
A lényeg tehát az, hogy itt vannak a hívogató színészek, a furcsa, ugyanakkor potenciálban gazdag sztori, valamint az a tény, hogy Ethan és Joel Coen írta a forgatókönyvet, a végeredményből pedig valami jó is sülhet ki. Pontosabban, sülhetett volna.
Nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a nevetés halvány szikrája sem merült fel bennem a 90 perces játékidő alatt, sőt, konkrétan egy épkézláb poént nem tudtak megírni a fivérek, akik érezhetően egy különc vígjátékot, egy különc világot akartak megteremteni, miközben már rég van nekik ilyen. (A Nagy Lebowski, Fargo)
Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, hogy Cameron Diaz elvállalta a filmet, aztán amikor Alan Rickman megtudta, hogy lesz csókolózós jelenetük, ő is belement, Colin Firth pedig együtt akart dolgozni Rickman-nel. Kb. így képzelem el, hogy mehettek bele ebbe a rém ostoba alkotásba a színészek.
De amellett, hogy nincs benne egy darab poén se, komoly műfaji identitás zavarban is szenved Coen-ék 2012-es agymenése. Milyen egy vígjáték? Kikapcsol, megnevettet, szórakoztat. Nem véletlen adtam 8 pontot az Argo folytatásának, hisz az előbb említett három jellemző mind nagy vonalakban benne volt a filmben. De itt.. Egyáltalán miért is vígjátéknak van ez titulálva?
Azért, mert a sokadjára is úriember szerepét játszó Colin Firth gatya nélkül szaladgál egy tágas hotelben, és a portás utána kérdez, hogy nem felejtett-e el valamit? Ez a vicc? Ráadásul azzal próbálják elterelni, hogy mennyire is ostoba filmet lát a néző, hogy különböző képzőművészeti ágakat mutatnak be, vagy legalábbis az a kiindulópontja mindennek, egy festmény, ettől pedig pont olyan érzésem támad, mintha Dan Brown egyik regényének filmadaptációját látnám.
A történet szerint Harry nagy bosszút akar állni főnökén, akinek egyik legnagyobb hobbija, hogy meztelenül ténfereghet a saját irodájában. Haha.. A férfi pontosan tudja, hogy főnöke egy Monet festményre pályázik, ezért készíttetett egy hamisítványt, amivel ki akarja fosztani. De ez még nem elég, beszervezi a Puznowski-t, igen, Puznowski-t, aki meglepően nem egy különc lengyel műgyüjtő, hanem maga a szexi rodeóslány, Cameron Diaz, aki elhiteti a főnökkel, hogy nála van a festmény.
Meglepő, de sokszor igaz az a tény, hogy csak meg kell nézni egy film poszterét, és el tudod dönteni, hogy jó vagy rossz. Nem mindig igaz, de speciel a Dől a moné esetében tökéletesen így van. Nézzük csak meg: ott a három főszereplő, Puznowski igazi rodeós csajnak felöltöztetve, hogy a férfiak is bejöjjenek a moziba, aztán Rickman, aki a magabiztos nézésével a Harry Potter rajongók szívét akarja megdobogtatni, majd Colin Firth, aki a flegmaságával azt érezteti, hogy újra a Büszkeség és balítéletben vagyunk. Az igazi filmrajongóknak pedig ott van viszonylag nagy betűkkel a felirat, hogy a forgatókönyvet Ethan és Joel Coen írta. Ennyi erővel már azt is rá lehetett volna írni mondjuk a cím helyett, hogy "Jobb, mint a Fargo!".
Plusznak még ott egy oroszlán, csak hogy legyen.
A Dől a moné tehát egy fájdalmasan rossz film, amin nem rágódni kell, legfőképpen nem írni róla, hanem gyorsan elfelejteni, hisz valószínűleg a stáb nagy része is ezt csinálta a premier után nem sokkal.
Értékelés: 10/3
