"Ajánlom a műfaj kedvelőinek!"

Aki még nem látta az alkotást, megnyugtatom, nem három pattanásos, kissé duci gimnazista a főszereplő, akik egy 24 órás GTA V maratont tartanak Xboxon, bár A kocka cím alapján akár erre is lehetett volna gondolni. Vincenzo Natali filmje egy szövevényes, roppant feszült horror-thriller keverék nem túl ismert színészekkel, mely az évek során igazi kultfilmmé nőtte ki magát.

Az alapsztori borzasztóan egyszerű, ezt viszont annyira megkeverik nekünk a film folyamán, hogy elég nehéz követni: hat ember találja magát egy furcsa, kockaszerű építményben. Senki nem tudja, hogy s miért került ide, de mindannyian keresik a válaszokat és a kiutat. Ahogy egyre jobban belemélyednek a dolgokba, rengeteg meglepő fordulat és eddig elfojtott érzelem kerül napvilágra.

A kocka pozitívuma egyben a negatívuma is. Tagadhatatlan, hogy egy nagyon furcsa, klausztrofób érzést ad a filmnek, hogy gyakorlatilag egyetlen egy nagy építményben folyik az egész cselekmény, ennek ellenére az utolsó húsz percben már kezdtem érezni, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel az egyetlen helyszínnel és hetven perc leforgása alatt már minden lehetséges potenciált kihasználtak, amit csak rejtett a hely. Sajnos a befejezés sem okozott túl nagy meglepetést, viszont így sem lehet panaszunk Natali alkotására.

Már az indítás is elképesztően intenzívre és izgalmasra sikerült, az évek múlásával sem vesztett semmit a “bájából” az a jelenet, amikor konkrétan darabokra hullik az egyik ember. Elsőre egy durva horrorra számítottam ezek után, de a film sokkal inkább a miértekre és a megválaszolatlan kérdésekre megy rá. Egy agyafúrt, jól kigondolt ötletből csináltak egy szintén ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illethető eseménydús másfél órát, melyben akármennyire is lehet utálni néhány karaktert, kétséges, vajon egy hasonló szituációban, ahol a saját és a többi ember leleményességében kell bíznod, hogyan reagálnál.

Én több mint biztos, hogy megőrülnék, főleg úgy, hogy egy liftben is úgy érzem magam, mint palota pincsi a dán dog mellett, főhőseinket azonban nem olyan fából faragták, hogy néhány probléma után rögtön feladják.

Sokat gondolkodtam Quentin karakterének 180 fokos megváltozásán. Mindannyian tudjuk, legyen az egy komoly vagy kevésbé komoly szituáció, mindig a vezetőn van a legnagyobb felelősség ez pedig nem biztos, hogy olyan jó. A végkifejletet is csak annak tudhatom be, hogy mindenki tőle várta a következő tervet és küldetést, ő pedig nem bírt ezzel a feladattal. Erre pedig még rátesz egy lapáttal a kezdetektől észrevehető agresszivitása.

Vincenzo Natali filmje első ránézésre egy egyszerű, üzenet nélküli thriller-horror, a jobbik fajtából, ennek egyes részei viszont egyáltalán nem igaz állítások. Ha nem is egyértelmű mindenki számára az utalás, engem azért sikerült elgondolkodtatnia, vajon mennyire tudnék mondjuk segítőkész vagy kicsit is rendes lenni öt ismeretlen emberrel egy hasonló szituációban. És most hasonló szituáció alatt nem azt értem, hogy hirtelen egy hatalmas kockában találom meg, sokkal inkább a bezártságra. Lehet az egy lift, egy ház, igazából minden egyes létesítmény veszélyeket rejteget magában.

A filmnek persze kétségtelenül vannak hibái: én például képtelen vagyok elfogadni, hogy valakik (??) csak azért tették be ezt a néhány embert, mert az építmény maga céltalan. Céltalan? De ezt az építőkön kívül senki nem tudja és valószínűleg egyetlen oknyomozó riporternek sincs annyi vér a pucájában, hogy utánajárjon a dolognak. Kicsit olyan volt, mintha a készítők közül valakinek kipattant volna ez a remek alapötlet a fejéből, de arra nem volt készséges magyarázatuk, hogyan is kerültek oda ezek az amúgy ártatlan emberek.

Összességében Natali filmje több mint egy tisztességes iparosmunka, sőt, egy érdekes, gyakran pattanásig feszült thriller-horror, melyben az a legjobb, hogy a kliséket is remekül kikerüli. Nem az a gonosz, akire számítasz, nem az menekül meg a végén, akire számítasz és azok a bizonyos ruhadarabok sem szakadnak el, amikre számítasz. Ajánlom a műfaj kedvelőinek!

Értékelés: 10/7

"Benigni tulajdonképpen szinte minden filmjébe és rendezésébe fontos szerepet játszott a mese és az illúzió. Gondoljunk csak bele: mégis milyen jelzővel illessük azt az embert, aki képes komédiai elemeket beleszőni egy amúgy holokausztról is szóló történetbe? "

De igazából nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy hogyan. Benigni karaktere tele van humorral és találékonysággal és néha, főleg az elején kissé szokatlan sok ember számára a férfi heves természete és szószátyársága, könnyen meg lehet szokni.

És mi az, amit nem lehet megszokni a film közben? Ezt a hatalmas nagy élet iránta szeretet Guido részéről. Én egyáltalán nem vagyok depressziós, próbálom mindig keresni a jót a rosszban, de ez az életkedv főhősünktől valószínűleg a világ legboldogabb emberét is elképesztené.

Sok mindent elmond, hogy a film II. János Pál pápa egyik kedvence volt egykoron, de az Akadémia ízlését is elnyerte, olyannyira, hogy temérdek jelölést kapott és három szobrocskát végül haza is vihetett: Benigni, teljesen megérdemelten, megkapta a legjobb férfi főszereplő díját, valamint Az élet szép lett 1997 legjobb idegennyelvű alkotása és a filmzene is kapott egy Oscart.

Elég furcsán hatott rám ez a mestermű: a vidám részeknél szomorú voltam, a szomorúknál vidám. Amikor Guido az elején bohóckodik és megismerkedik a "hercegnőjével", könnybe lábadt a szemem, mert eszembe jutott a vonatos jelenet. Amikor a táborban volt, eszembe jutott, hogyan lopta el minden pillanatban azt a fekete kalapot. Tulajdonképpen egyszerre akartam sírva röhögni és sírni is a szomorúságtól.

Az embernek kell, hogy legyen hite. Mindig. Az életnek mindig a szebbik oldalát kell nézni és nem a rosszat és a fájdalmasat keresni. A boldogság mindennél fontosabb.

Nekem és még sok más ember számára ezt jelenti Az élet szép, ami nem biztos, hogy mindig olyan jó, de keresni kell a mindennapokban az apró örömforrásokat, amitől majd ténylegesen boldog leszel. Elsőre megteszi ez a klasszikus!