Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.
Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.
Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.
De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!
Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.
De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.
Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel".
A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.
Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.
Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.
Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.
Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.
De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.
Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.
De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.
Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?
Értékelés: 10/7,5
Kritika: Az alelnök - 1. évad
Végre valami igazán eredeti. Ez jutott először eszembe, amikor volt szerencsém megnézni a Veep pilotját. Armando Ianucci egy nagyon érdekes alapötletet teremtett Az alelnök-ben, ami nem hogy a sorozatok, de még a politikai szatírák között is másnak, nem mellesleg pedig, sokkal jobbnak számít. Ott van például a '90-es évek közepén futó Kerge Város, vagy a népszerű Városfejlesztési osztály, ha már a politikai vígjátékoknál tartunk, de talán jobb lenne ezeket inkább szatírának említeni, hisz Selina Meyer és mocskos szájú segédein lehet jókat mosolyogni, viszont nem az a sírva röhögős fajta. Meg kell találni a benned levő passzív, elutasító embert, hogy értékelni tud Ianucci csípős humorát.
Először is fontos megemlíteni a sorozatban elhangzott, mint egy tizenegy millió káromkodást, amin még egy gettóból jött baseball sapkás, kosaras tinédzser is csak a száját tátná. Ha különösen ingerlékeny vagy erre, nem biztos, hogy a Veep a kedvenceid közé fog kerülni, ellenben, ha nem zavar, hogy nem csak az asszisztensek, de maga az alelnök is rendületlenül nyomatja magából a szitokszavakat, nem lesz probléma a nyelvezetével.
Julia Louis-Dreyfus alakítja Selina Meyer-t, aki nem csak a tévésorozatokban, de a mozifilmekben is viszonylag otthon van, legismertebb alakításai közé tartozik az Exek és szeretők, ami annak ellenére egy kellemes dramedy, hogy James Gandolfini utolsó alakítása, de a filmográfiájában fellelhető például olyan tömegpusztító fegyver is, mint a Christine kalandjai, de a Saturday Night Live-ban is gyakran feltűnik.
Pozitívumok közé tartozik, hogy ennyire emberinek ábrázolja mind Dreyfus, mind maga a sorozat Selina Meyer-t. Persze pont nem így képzeled el egy alelnök életét, de igazából mindegy is, hisz nem ezen van a hangsúly, sőt, mintha azt éreztem volna, hogy a készítők direkt nem mentek bele részletesebben különböző politikai helyzetekbe, mivel nem az számít, hogy Selina mit csinál, hanem hogy hogyan. Ő is egy ember, tucatnyi problémája van, és igen nehéz helyzetben lenne, ha nem lennének ott az asszisztensei.
Viszont az szúrta a szemem, hogy már túlságosan is mindent a csapata intéz el: persze nem kétlem, neki is biztos rengeteg teendője és feladata van, viszont minden egyes problémánál, legyen az egy nagyobb vagy kisebb, rögtön hűséges bandájához fordul, akik viszont már nem olyan talpraesettek, mint ő, de a felmerülő bonyodalmakat azért mindig sikerül megoldani.
Kevés sorozat tudja szinte azonnal megszerettetni a karaktereit, azt meg már pláne, hogy meg is jegyezze őket néhány epizód után az ember. Bevallom őszintén, nálam még nehezebb dolguk van, hisz néha rádöbbenek, egy-egy évad után sem tudom pontosan az adott szereplő család vagy keresztnevét, aminek két oka van: egy részt rohadt rossz a rövid távú memóriám, másrészt teljesen jellemtelen az a bizonyos karakter.
Itt viszont két rész után mindenki a szívem közelébe férkőzött, kivéve persze az idegesítő és a "húdefejberúgnám" érzést kiváltó Jonah, aki a kapocs az alelnöki iroda és a Fehér Ház között. Persze az is hagy kérdéseket maga után, hogy komolyan, mindössze egyetlen ember tartja a kapcsolatot a kettő között, de ezek olyan dolgok egy ilyen abszurd vígjátéksorozatnál, amiket felesleges felróni..
Gyakran előfordul egy-egy sorozatnál, hogy az első részekben még nem találja a megfelelő utat, amerre el kell mennie, de a Veep-nél ez egyáltalán nem igaz: az első epizód első percében már pontosan olyan határozott és dinamikus, mint a második évadban, aminek összes részét sajnos még nem láttam, viszont a kritikák még jobban odavannak érte, mint az elsőért, pedig az sem kapott rossz százalékot a RT-nál.
A fél órás játékidő kifejezetten jól áll a Veep-nek, felesleges lenne 45, vagy akár 60 percig húzni a részeket, viszont sokkal több mondanivalója és cselekménye van egy 20 percesnél, a kettő közti időtartam pedig azért jó, mert nem fog agyadra menni a sok beteg humor, ellenben tökéletesen szórakoztatni tud.
Az alelnök egyébként egy brit sorozat amerikai adaptációja, az eredetit még 2005-ben készítették, A kormányrúdnál címmel.
Az HBO
hozza a szokásos kiváló színvonalát, a Veep tele van jobbnál jobb viccekkel, tartalmas epizódokkal, kiváló karakterekkel és a fejed sem fog megfájdulni a sok politikától, mivel nem erre megy ki a játék. Sokkal inkább egy ember, egy igazán fontos ember bemutatása lelkileg, rendkívül humoros köntösben.
Értékelés: 10/8
