Belépés Facebookkal
[ Ablak bezárása ]
"A Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
Egyes esetekben elkerülhetetlen, hogy ne csak magáról a filmről, hanem annak keletkezéséről, visszhangjairól is beszéljünk, főleg akkor, amikor egy két és félperces előzetes után majdnem egymillió ember fejezte ki nemtetszését a YouTube-on a Ghostbusters iránt.
Hogy mennyire etikus dolog az, hogy az új Szellemirtókat már a teljes film mozikba kerülése előtt lepontozták az IMDb-n, azt mindenki döntse el maga, de véleményem szerint minden egyes filmnek, legyen az remake, reboot, spin-off, teljesen mindegy, meg kell adni az esélyt. Nem kötelező ezreket adni érte a mozik kasszájánál, ezért vannak a torrentoldalak és a fórumok, hogy ott lehessen utána (vagy előtte, khm) szitkozódni.
Én ilyen össznépi utálást, amit ez a film kapott, esküszöm nem láttam. Nyilván a készítők is tehetnek azért, hogy sikerült a film legrosszabb pillanatait összevágni, de valószínű ha a világ legjobb poénjait láttuk volna az ízelítőben, akkor is ugyanolyan gyűlöletet kapnak.
De tegyük fel a nagy kérdést a nyár legmegosztóbb filmjéről: jó? Igen!
Őszintén szólva én sem vártam sokat ettől az alkotástól, egyedül Paul Feig neve volt biztató, hiszen ő ritkán ad ki rosszat a kezéből, és mivel a Ghostbusters egy családi filmként (is) van titulálva, nem féltem, hogy átesik a ló túloldalára a disznóviccek terén.
De óriást csalódtam azután is, hogy a Rotten Tomatoes meglehetősen jó százalékot adott neki. Ez a film egyszerűen szórakoztató. Nincsenek eszméletlen nagy minőségi magaslatai, nem ül le a közepén vagy a végén, hanem az elejétől az utolsó másodpercig egy egységes szintet képvisel, amiből nem ad se feljebb, se lejjebb.
Ez a szint pedig tökéletesen elég arra, hogy remek szórakozást nyújtson. Már ha nem vagy barom és túl tudod tenni magad azon, hogy négy férfi helyett négy nő van a főszerepben. Kicsit úgy érzem, mintha az egész botrány jóval súlyosabb lenni, mint amit maga az alkotás "megérdemel".
A négy nő, ergo a nagybetűs probléma, ami annyi embert tart majd távol a moziktól, remekül működik együtt. Ez meglehetősen fontos része a filmnek, hiszen ahhoz, hogy ezek a hirtelen jövő egysorosak, ami a fő humorforrás, jól működjenek, kellenek szerethető és vicces karakterek, akik tényleg humorossá tesznek olyan mondatokat, amiket nem most először hallunk egy vígjátékban.
Ja, és a történet. Azt gondolom mindenki ismeri.
Ki kell emelnem Leslie Jones-t négyük közül, ő az aki utoljára csatlakozik és pont ezért nem voltam benne biztos, hogy nem-e azért kell, hogy meglegyen a legendás négyes, de amilyen cool szövegeket tol ez a nő a film minden percében.. Lehidaltam szó szerint pár alkalommal.
Abby a bevállalós, aki az egész életét erre tette fel, más célja nincs is nagyon ezen a világon. Erin a megszállott, aki az anyját is eladná egy új kütyüért, de négyük közül leginkább ő van a háttérben. Jillian a félénk, mert mindig kell egy olyan szereplő, aki először nem akar benne lenni a buliban, de később rábeszélik, Patty pedig a nagyszájú, vagány csajszi, aki ismeri New York-ot és ezzel amúgy nem tudom hol segít a csapatnak a térképek és a Google Maps világában, de mindegy, a lényeg, hogy itt van.
Ugye, hogy nem hangzik túl jól? Pedig marhára megvan köztük a kémia és bár a forgatókönyv gyakran elkövet apróbb hibákat a felületességével, annyira feelgood az egész, hogy nem lehet haragudni érte.
De hogy említsek valami példát is a felületességgel kapcsolatban, ejtsünk egy szót Kevinről, az asszisztensről. Ahogy Abby mondja, Kevin fogyatékos és... valóban.
Nem igazán foglalkozik vele, hogy mellette csörög a telefon és felvenni sem tudja igazán, vagy hogy minden második alkalommal nekimegy valami tárgynak. Egy darabig tényleg vicces, hiszen Chris Hemsworth-tól azért nem ilyen karaktereket szoktunk meg, de ahogy egyre inkább erőltetik, úgy veszti el minden abszurditását.
De ezerszer többször néztem volna Kevin agymenéseit mint a film főgonoszát, illetve főgonosznak csak nyomokban nevezhető szereplőjét, mert Rowan az egyik legrosszabban megírt karakter nemcsak a filmet, hanem az egész nyár termését nézve. Nyilván Louis karakterére próbáltak hajazni, de mivel semmit nem tudunk meg róla azon kívül, hogy furcsa dolgokat szokott mormolni idegen embereknek.
Összefoglalva a Szellemirtók egy olyan film, ami csak azért okozott akkora felbolydulást, mert Szellemirtóknak hívják. A mai társadalom egy része képtelen elfogadni, hogy semmit nem vesz el egy új film az eredetiből, ha mondjuk rosszul sikerül, ilyenről viszont ebben az esetben szó nincs.
De a valós helyzet az, hogy a két órás játékidő tele van jobbnál jobb poénokkal, remekül kinéző szörnyekkel és ami a legfontosabb, egy nem tahó Melissa McCarthy-val. Akkor meg mit akarunk még?
Értékelés: 10/7,5
"Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről."
Régóta nem voltam már annyira izgatott egy film iránt, mint a Skeleton Twins esetében. Nem csak azért, mert Carig Johnson és Mark Heyman a 2014-es Sundance-i filmfesztivál keretein belül megnyerték a Legjobb amerikai forgatókönyv díját, hanem mert iszony jó szereplőgárdája van, elég csak annyit mondani, hogy Luke Wilson, Bill Hader, Kristen Wiig, vagy Ty Burrell. Legutolsónak még azt is sikerült elérnie, hogy ne úgy emlékezzek rá, mint a boldog családapa a Modern családból, ami azért igen nagy kihívás lehetett a színésznek, hiszen ebben a filmben egy teljesen más beállítottságú karaktert kellett eljátszania.
Hader és Wiig sem tartozik a túlsztárolt aktorok közé, lehet, pont ebben rejlik a bája a filmnek, Wilson pedig bebizonyította, nem csak a híres Ron Burgundy legendájának félkarú riportereként állja meg a helyét, és a drámaibb karaktereket is ugyanolyan profin adja elő.
Kevés olyan alkotás van a világon, amely az elejétől a végéig érdekfeszítő tud maradni, a Skeleton Twins-nek viszont ez sikerül. Egy pillanatra nem ül le a film, "pedig" hatalmas mellek és széttört kocsik sincsenek benne.
Egy ízig-vérig mélyre hatoló dráma, amely minden nézőt megérint, mégis, akinek testvére van, sokkal jobban át tudja látni a szereplők közt kialakult helyzetet.
A történet szerint Maggie és Milo testvérek, de már rengeteg ideje nem beszéltek egymással. Ugyanazon a napon próbálnak öngyilkosságot elkövetni, ami újra összehozza őket. Barátság, sírás, hazugság, megcsalás: minden megnehezíti őket abban, hogy újra normális életet éljenek, egy normális családban.
Borzasztó nehéz végignézni a Skeleton Twins-t, miközben minden pillanatában azt érzed, hogy a rendezőnek sikerült a világ összes szomorú karakterét egy filmbe összeraknia. Nem túlzok, ha azt mondom, a másfél órás játékidő alatt senki sem boldog igazán, még a mindig optimista és jó kedélyű Lance is beadja a derekát.
Egy ilyen fontos és tabutémát boncolgató filmnek viszont nem ártott volna, ha egy kicsit hosszabb, én speciel jónak tartottam volna, ha jobban kitérnek a két félresiklott életű ember gyerekkorára, mert ugyan vannak emlékfoszlányok, de semmit nem tudunk meg, miért ment odáig a kapcsolatuk, hogy tíz éve nem beszéltek egymással, és egy öngyilkosságnak kell újra összehoznia őket.
Ám nem csak a szomorú karakterekből van sok, hanem a rossz döntésekből. Iszonyat rossz látni, ahogy a szereplők sorra mennek bele életük legrosszabb döntéseibe, a néző pedig kintről figyeli az eseményeket, miközben ő maga is átgondolja az életét. Főleg akkor, ha van testvére, és főleg akkor, ha azzal nem túl rózsás a kapcsolatuk.
Már az első percekben is érezni a film szomorú és melankolikus hangulatát, mégis, a játékidő felénél annyira szép és megható jelenetekkel mutatják meg, hogy ennyi év után is bármikor újra lehet éleszteni egy rossz viszonyt, hogy szó szerint arcodra fagy a mosoly.
Régóta nem láttam ilyen jó karakterábrázolást, a szereplők mindenféle jellemét megismerjük, sőt, gyakran már azt is tudni fogjuk, mit fognak majd csinálni néhány perccel később. Továbbá szerintem Craig Johnson alkotásának csak jót tett, hogy "jelentéktelen" büdzséből, mindössze egy millió dollárból készült, ezzel is sokkal bensőségesebbé téve.
A legtöbb portálon comedy-drama műfaj van megadva, én kicsit több drámaibb vonalat éreztem benne, de megmosolyogtató jelenetekből is volt bőven, az egyik legmaradandóbb például, amikor Maggie és Milo hirtelen felindulásból elkezdenek táncolni. Semmi értelme nem volt, még csak jelentősége sem, mégis megható és ugyanakkor szép volt.
Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről, a többiek viszont, akik nem szeretnének csupa tönkrement karaktert nézni másfél órán keresztül, vagy csak jó nagyokat szeretnének hahotázni, ne ezt a filmet válasszák.
Értékelés: 10/8
