"Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről."

Régóta nem voltam már annyira izgatott egy film iránt, mint a Skeleton Twins esetében. Nem csak azért, mert Carig Johnson és Mark Heyman a 2014-es Sundance-i filmfesztivál keretein belül megnyerték a Legjobb amerikai forgatókönyv díját, hanem mert iszony jó szereplőgárdája van, elég csak annyit mondani, hogy Luke Wilson, Bill Hader, Kristen Wiig, vagy Ty Burrell. Legutolsónak még azt is sikerült elérnie, hogy ne úgy emlékezzek rá, mint a boldog családapa a Modern családból, ami azért igen nagy kihívás lehetett a színésznek, hiszen ebben a filmben egy teljesen más beállítottságú karaktert kellett eljátszania.

Hader és Wiig sem tartozik a túlsztárolt aktorok közé, lehet, pont ebben rejlik a bája a filmnek, Wilson pedig bebizonyította, nem csak a híres Ron Burgundy legendájának félkarú riportereként állja meg a helyét, és a drámaibb karaktereket is ugyanolyan profin adja elő.

Kevés olyan alkotás van a világon, amely az elejétől a végéig érdekfeszítő tud maradni, a Skeleton Twins-nek viszont ez sikerül. Egy pillanatra nem ül le a film, "pedig" hatalmas mellek és széttört kocsik sincsenek benne.

Egy ízig-vérig mélyre hatoló dráma, amely minden nézőt megérint, mégis, akinek testvére van, sokkal jobban át tudja látni a szereplők közt kialakult helyzetet.

A történet szerint Maggie és Milo testvérek, de már rengeteg ideje nem beszéltek egymással. Ugyanazon a napon próbálnak öngyilkosságot elkövetni, ami újra összehozza őket. Barátság, sírás, hazugság, megcsalás: minden megnehezíti őket abban, hogy újra normális életet éljenek, egy normális családban.

Borzasztó nehéz végignézni a Skeleton Twins-t, miközben minden pillanatában azt érzed, hogy a rendezőnek sikerült a világ összes szomorú karakterét egy filmbe összeraknia. Nem túlzok, ha azt mondom, a másfél órás játékidő alatt senki sem boldog igazán, még a mindig optimista és jó kedélyű Lance is beadja a derekát.

Egy ilyen fontos és tabutémát boncolgató filmnek viszont nem ártott volna, ha egy kicsit hosszabb, én speciel jónak tartottam volna, ha jobban kitérnek a két félresiklott életű ember gyerekkorára, mert ugyan vannak emlékfoszlányok, de semmit nem tudunk meg, miért ment odáig a kapcsolatuk, hogy tíz éve nem beszéltek egymással, és egy öngyilkosságnak kell újra összehoznia őket.

Ám nem csak a szomorú karakterekből van sok, hanem a rossz döntésekből. Iszonyat rossz látni, ahogy a szereplők sorra mennek bele életük legrosszabb döntéseibe, a néző pedig kintről figyeli az eseményeket, miközben ő maga is átgondolja az életét. Főleg akkor, ha van testvére, és főleg akkor, ha azzal nem túl rózsás a kapcsolatuk.

Már az első percekben is érezni a film szomorú és melankolikus hangulatát, mégis, a játékidő felénél annyira szép és megható jelenetekkel mutatják meg, hogy ennyi év után is bármikor újra lehet éleszteni egy rossz viszonyt, hogy szó szerint arcodra fagy a mosoly.

Régóta nem láttam ilyen jó karakterábrázolást, a szereplők mindenféle jellemét megismerjük, sőt, gyakran már azt is tudni fogjuk, mit fognak majd csinálni néhány perccel később. Továbbá szerintem Craig Johnson alkotásának csak jót tett, hogy "jelentéktelen" büdzséből, mindössze egy millió dollárból készült, ezzel is sokkal bensőségesebbé téve.

A legtöbb portálon comedy-drama műfaj van megadva, én kicsit több drámaibb vonalat éreztem benne, de megmosolyogtató jelenetekből is volt bőven, az egyik legmaradandóbb például, amikor Maggie és Milo hirtelen felindulásból elkezdenek táncolni. Semmi értelme nem volt, még csak jelentősége sem, mégis megható és ugyanakkor szép volt.

Azoknak teljesen tudom ajánlani, akik életük depressziótól mentes periódusát élik, mert egy nagyon erős és elgondolkodtató film a testvériségről és a szeretetről, a többiek viszont, akik nem szeretnének csupa tönkrement karaktert nézni másfél órán keresztül, vagy csak jó nagyokat szeretnének hahotázni, ne ezt a filmet válasszák.

Értékelés: 10/8

 

 

 

Megosztás a facebookon