Kritika: The Stanford Prison Experiment (2015)

"Egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban."

Nem sok alkalommal dolgozták fel eddig a Stanfordi börtönkísérlet igaz és megrázó történetét, amikor is Philip Zimbardo 1971 augusztusában hat napra a külvilágtól teljesen elzártan, a Stanford egyetem alagsorából kialakított börtönt épített, azt pedig megtöltötte lelkes fiatalokkal, akik pénz ellenében vállalták, hogy őrök vagy foglyok lesznek.

Ebből a nagyon érdekes alaphelyzetből, ami temérdek feszültséget és erkölcsi kérdést vet fel, indult el a The Stanford Prison Experiment rendezője, Kyle Patrick Alvarez. A kis költségvetésű, nagy hányadosában egy helyszínen játszódó film pedig szinte mindent ki is hoz, amit ez a téma rejt magában: látunk nagyon kemény, bármiféle sallangtól vagy manírtól mentes jeleneteket, amik úgy, hogy a néző és az őrök/foglyok is tudják, ez csak egy teszt, még erősebben hat.

Egy igazi börtönben játszódó filmben kit érdekel, ha egy ellenálló rabot finoman szólva elnáspángolnak jó keményen? Senkit. De így, hogy csak egy pénzérme döntött arról, ki lesz az őr és ki a fogoly, egészen megdöbbentő hatást ér el. Nincs különbség a bebörtönözöttek és az irányítók között, sőt, ha néhány méterrel távolabb vannak, teljesen egyenrangú személyek.

Legalább annyira rémisztő látni, hogy a valódi életükben teljesen normális életet élő emberek már-már a legkegyetlenebb szadista állatokat idéző módon kínozzák a rácson túl levőket, mint azt, hogy maga Zimbardo ebben sokáig semmi kivetnivalót nem lát.

Persze nyilvánvaló, hogy az első nap nem szakítható meg egy ilyen nagy projekt, ami amúgy tényleg nagyon érdekes eredményekkel szolgált, de úgy gondolom, egyetlen ilyen siker sem ér meg ennyi ember szenvedését.

A film végén egy nagyon érdekes dolgot mond az egyik legkegyetlenebb őr: megkérdezi a már „kiszabadult rabtól”, hogy az ő helyében mit csinált volna. Akármennyire is azt hangoztatja, ő nem lett volna ennyire őrült, én nem hiszek neki. A Stanfordi börtönkísérlet csak egy példa a sok közül, ami bebizonyítja, hogy a hatalom teljesen megrészegíti az embereket.

Nem azzal a bizonyos személlyel van a legnagyobb baj, aki ezeket műveli, hanem magával a hatalom pszichológiájával, ami teljesen kifordítja és átváltoztatja őket.

Még egy nagyon elgondolkodtató jelenet, amikor Zimbardo, akit Billy Crudup alakít, megszakítja a kísérletet a film egyik utolsó szegmensében, pontosan az egyik kínzás közepette. Amikor belépett és közölte, hogy a tesztnek annyi, hirtelen mindenki ugyanaz a védtelen, hétköznapi ember lett, a 3401-es fogolyból pedig Gavin Lee.

A színészekről csak annyit, hogy Crudup, Tye Sheridan és Ezra Miller nevén kívül nem nagyon találkoztam ismerőssel, de pont emiatt is volt nagyon hatásos az alakításuk. Tényleg elképesztően jól csupaszította le mindenki a karakterét, teljesen úgy tűnt, hogy nem színészkedtek, hanem ők is megélték a szituációt, ennél pedig nincs is fontosabb egy alakításnál.

Egy valakin azonban még felkaptam a fejem, az pedig Thomas Mann, aki az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni című filmben is az egyik főszereplőt alakította. Itt jóval kisebb szerepet kapott, az első órában még nincs is szerepe, de jó volt látni, hogy egyre jobban futtatják, mert egyébként baromira megérdemli.

Vannak azonban gyermekbetegségei a filmnek, ami leginkább a rendező tapasztalatlanságának tudható be. Gondolok itt például arra a nem elhanyagolható dologra, hogy a teret egyáltalán nem sikerült jól ábrázolnia. Az a klausztrofób élmény, amit az igazi szereplők biztosan átéltek, annak a kis szikráját sem láthatjuk, valamint azt sem értettem, hogy olyan ziccereket hagytak ki a karaktereket, amik csak arra engedtek feltételezni, hogy ezek nem is akarnak innen elmenni.

Ez persze nem igaz, de elég furcsa volt, hogy pont a családi látogatásnál nem kért segítséget valaki. Nyilván volt egy kis előzetes elbeszélés, mit mondhatnak és mit nem, de hogy mindenki azt hazudta, nem is rossz itt az élet és ráadásul pont azoknak, akik tudnának is ez ellen tenni valamit, számomra teljesen nonszensz volt.

Összefoglalva nem egy remekművel, de egy nagyon izgalmas, helyenként kiborító, nem utolsó sorban pedig rettentően elgondolkodtató filmet kapunk, ami tisztán, klisétől mentesen mutatta be, mi is történt pontosan abban az alagsorban. Úgy gondolom, Alvarez további munkáira érdemes lesz odafigyelni.

Értékelés: 10/8

Cím: The Stanford Prison Experiment
Rendező: Kyle Patrick Alvarez
Forgatókönyvíró: Tim Talbott
Vágó: Kyle Patrick Alvarez
Operatőr: Jas Shelton
Szereplők: Billy Crudup, Ezra Miller, Tye Sheridan, Thomas Mann, Nicholas Braun, Moises Arias, Michael Angarano, Johnny Simmons, James Wolk, Olivia Thirlby, Gaius Charles

Kritika: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (Me and Earl and the Dying Girl, 2015)

"Egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is."

Erre most nem álltam készen. De tényleg. Mégis ki gondolta volna, hogy az eddig csak sorozatokat készítő Alfonso Gomez-Rejon három fiatal színésszel és egy íróból lett forgatókönyvíróval az év egyik legszívhezszólóbb, legkegyetlenebb drámáját teszi le az asztalra? Régóta nem tudott egy film ennyire játszani az érzelmeimmel: gyakorlatilag olyan voltam, mint egy terhes nő, csak éppen nem a pikáns ételeket váltogattam percenként, hanem az érzéseimet.

A haldokló lány történetét már rengetegen filmre vitték, de így még sosem. A Sundance-en is diadalmaskodó Én, Earl és a csaj aki meg fog halni végre nem arról szól, hogy csak pozitívan kell tekinteni a dolgokra és másnap úgy kelsz fel az ágyadból, hogy az összes létező bajod, problémád eltűnt. Persze jó lenne ebbe hinni, de sajnos nem így van. A tömény valóságot kapjuk kőkeményen az arcunkba, (csak úgy mint Gaspar Noé Love-jába a tudjátokmit).

Azt se tudom hol kezdjem, annyi pozitívum van. Elsősorban fontos megemlíteni, hogy az Én, Earl, és a csaj.. 2015 legkülönlegesebb filmje volt.

Igen tudom, hogy ilyenkor mellészoktuk tenni az „egyik” jelzőt, de én mégsem teszem ezt. Kijelenthetem, hogy számomra nincs még egy olyan mozgókép tavalyról, amely ennyire jól kerülte ki a sztori kliséit.

Még egy dolgot le kell szögeznünk, amit Greg, a főhősünk is hamar a néző tudomására ad: ez nem egy romantikus történet. Nem látsz csókolózó szerelmespárt a kórteremben, se máshol. Ha erre vagy kíváncsi, ott a szintén nagy sikerű Csillagainkban a hiba.

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni egy nagy kincs birtokában van, ugyanis a fő szál mégiscsak az, hogy mi lesz a beteg lánnyal és ezeket a nehéz időket hogyan élik meg a barátaival együtt, de emellett ugyanolyan érdekes és egyenrangú rész volt például az, amikor az elején Greg az antiszociális mivoltját taglalja, vagy amikor hirtelen eltűnik a „láthatatlansága” és verekedésbe keveredik, de megemlíthetném Mr. McCarthyt is, az ultramenő tanárt, akire ránézel és rögtön ki akarod deríteni, hogy melyik suliba tanít és hogy lehet oda bekerülni.

A filmben a betegség tényleg csak egy szimpla kiindulópont, mivel ahogy egyre haladunk beljebb a cselekményben, temérdek érdekes, vicces, szomorú, megdöbbentő vagy abszurd jelenet követi egymást, amik az esetek többségében egyformán jók a fő szállal.

Rájöttem, hogy Gomez-Rejon alkotása pont olyan, mint főhőse, Greg: elképesztően különc, a szó jó értelmében. A film egyáltalán nem követi a kitaposott útvonalat, mer új vizekre evezni egy látszólag olyan témában, ahol már nem lehet, azt pedig, hogy Hugh Jackman pontosan mit is keresett a filmben (mert hogy keresett), nem mondom meg, tessék szépen megnézni!

Thomas Mann, R.J. Cyler és Olivia Cooke egyszerűen lehengerlőek. Nem viccelek, amennyire álomszerű a megvalósítás vizuálisan, annyira élethűek a fiatal színészek alakításai. Mint látom, Thomas Mann karrierje felívelőben van, a Barely Lethal, a Welcome to Me és a szóban forgó filmünk után még a The Stanford Prison Experimentben is szerepet kapott, aminek kifejezetten örülök.

Amit viszont kicsit hiányoltam, az az Earl és Rachel közötti kapcsolat bemutatásának szinte teljes mellőzése. Amikor Greggel megismerkedik, szinte lépésről lépésre látjuk, hogy mindkettejüknek mennyire kínos eleinte ez a kötelező lógás, viszont később, ahogy egyre jobban megismerik egymást, barátokká válnak. Ellenben miután Greg bemutatja Earlt a lánynak, semmi ismerkedés, semmi kedves szó, a következő jelenetben pedig már ugyanolyan jó haverok, akárcsak Greggel.

A két srác nagy filmrajongó (még egy plusz pont), és szabadidejükben forgatnak is. Eredeti ötletek hiányában azonban a régi nagy klasszikusokat idézik fel, a címüket pedig néhány betűvel megváltoztatják. Így lett például a Clockwork Orangeból Suckwork Orange. Nem nagy dolgok ezek, de mégis eredetivé és borzasztó viccessé teszi, ami egy kis időre is, te elfelejteti, hogy mennyire is egy szomorú alkotást látsz. A Rachelnek szánt film megnézése szerintem az év egyik legmeghatóbb jelenetei között van.

Összefoglalva Gomez-Rejon művének vannak kisebb hibái és egy-két karakternek sem kellett volna akkora teret engedni, mint amekkorát kaptak, de ezektől eltekintve egy páratlan élményt tud nyújtani ez a nem mindennapi dramedy, melyben ugyanolyan jól működik egymás mellett a dráma és a humor is. Ezek után nagy kíváncsisággal várom a rendező úr következő munkáját, mely a The Current War címet viseli, a főszerepekben pedig Benedict Cumberbatch és Jake Gyllenhaal látható.

Értékelés: 10/9

Cím: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Rendező: Alfonso Gomez-Rejon
Forgatókönyvíró: Jesse Andrews
Zene: Brian Eno
Operatőr: Chung-hoon Chung
Szereplők: Thomas Mann, RJ Cyler, Olivia Cooke, Jon Bernthal, Nick Offerman, Molly Shannon, Matt Bennett, Connie Britton