"Azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet."

Lars von Trier sosem arról volt híres, hogy a rendezői vízióit háttérbe szorítaná csak azért, hogy a néző ne érezze magát annyira rosszul. A Melankólia esetében azonban mégis erősen érezni egy kis visszafogottságot, mely az Antikrisztus húsbavágósága után kifejezetten jó eső volt, főleg akkor, ha egyfajta nem hagyományos folytatásként értelmezzük a Kirsten Dunst és Charlotte Rampling főszereplésével készült haláltusát a világgal.

Amikor egy filmes egy igazán komoly történetet szeretne elmesélni, akkor két út áll előtte: vagy humoros köntösben teszi mindezt a „kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” elv szerint, és inkább a háttérben, csendben megbújva beszél igazi problémákról, vagy egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a nagyérdemű, akinek a film készül, milyen módon fogja befogadni az alkotását.

Előbbire példa sok más rendezővel együtt Woody Allen, utóbbira pedig kézenfekvő, hogy a dán botrányhős, aki pont a Melankólia Cannes-i sajtótájékoztatóján mondott „enyhén” félreérthető médiahack után lett kegyvesztett.

Az említett mérsékelt, kicsit hallgatag stílus azonban von Trier rendezése alatt még így is egy kemény jobbhorogként hat, mely biztosan nyomot fog hagyni a lelkeden a megtekintés utáni néhány napon keresztül.

A történet egyszerre ötvözi az emberi és a világi katasztrófákat. Épp akkor kezd minden rosszra fordulni, amikor az egyik főszereplő, Justine és Michael összeházasodik. A rengeteg kibírhatatlan családtag és rokon között hamar elindul először csak a szurkálódás, majd a dolgok egyszerre teljesen felborulnak, ráadásul egy Melankólia nevű kisbolygó is a Föld felé tart, mely könnyen a végét jelentheti mindennek.

A világvége és a halál ilyen közeli bemutatása két tényezőnek köszönhető: elsősorban Justine depressziójának, másrészt pedig a Justine és testvére, Claire közötti borzasztó ellentétnek, melyek egészen a végkifejletig semmit nem változnak.

Rengeteg olyan jelenet van a filmben, amik többet mondanak egy csomó felesleges szónál. Az ismerőseim, akikkel alaposan átbeszéltem a Melankóliát, leginkább Justine borzalmas viselkedését emelték ki, ami számomra viszont egyáltalán nem volt rosszabb egy átlagos beteg ember viselkedésénél.

Az elképesztően érzékenyen játszó Kirsten Dunst arcára van írva, hogy depressziója mellett miket kellett átélnie, amikor például egy rövid levelet maga után hagyva inkább mégis úgy dönt az apja, hogy hazamegy az esküvőről. Vagy amikor olyan csúnyán lehordja a mindenféle közösségi eseményt utáló anyja, Gaby.

Nyilvánvaló, hogy senkire sem számíthat igazán, kivéve talán nővérére, akivel viszont rengetegszer van összetűzése a jellemük teljes különbsége miatt. Azt pontosan ismerhetjük, milyen rossz, amikor egy egészséges ember egyedül van, és csak képzelni tudjuk akkor, ha egy olyasvalakivel történik, aki néhány pillanatában lábra se bír állni a betegségétől.

A depressziónak, mint betegségnek a tökéletes mivoltát írta le a Claire férje, John és Justine közötti rövid párbeszéd, mely nagyjából így hangzott:

- Piszkosul boldognak kellene lenned.

- Igen, annak kellene…

A Melankólia szereplői pedig csendben, hangosan, nevetve, sírva, szomorúan, boldogan, magabiztosan és bizonytalanul várják a bolygót, Lars von Trier viszont már az első percekben teljesen egyértelművé teszi a végkimenetelt. Talán ettől még nehezebb is nézni a karakterek lelki őrlődését.

Látszólag két különböző történetszálról van szó, amikor a Justine/Claire testvérpár viszonyáról és a kisbolygó közeledéséről beszélünk, de a végén egy gyönyörű jelenettel ez az egész összeáll egy torokszorító, ugyanakkor szívbemarkoló filmélménnyé, amit sokáig raktározni fog az ember.

Egy Lars von Trier film mindig hálás feladat egy színésznek, a Melankólia pedig igazi sztárparádét vonultat fel, úgy mint Kirsten Dunst, Charlotte Gainsbourg, Kiefer Sutherland, Alexander Skarsgard, Stellan Skarsgard, John Hurt és Charlotte Rampling. Félelmetes ennyi ilyen kiváló színészt együtt látni.

Azonban a túlságosan színpadias, modoros stílus és a néhol teljesen összefüggéstelenül viselkedő karakterek nem írhatóak a film pozitív részei közé. Számomra teljesen érthetetlen volt, hogy Justine és Michael hogyan inthettek ilyen hamar búcsút egymásnak, ahogy Gaby viselkedése és a mindennel szembeni utálatának okai is kaphattak volna egy-két jelenetet. Érthetetlen, hogy miért nem éltek ezekkel a jó lehetőségekkel.

Összefoglalva viszont a Melankólia van olyan fontos és sokatmondó alkotás, aminek kétszer ennyi hibája is lehetne, akkor sem érdekelne. Hiszen azt a filmet, ami egyszerre tud ilyen visszafogottsággal is ennyire mély és erőteljes érzelmeket felvonultatni olyan témákkal kapcsolatban, mint a halál, a depressziós és a világvége, azt csak dicsérni lehet.

Értékelés: 8/10

Megosztás a facebookon

"Kigondoltak egy rengeteg lehetőséggel teli történetet, de azt nem úgy írták meg, nem úgy vitték filmre, hogy az tényleg érdekfeszítő legyen. Legalábbis számomra. Nem baj, hogy lassú, nem (nagy) baj, hogy néhol leül, de azt már nem tudom megbocsátani neki, hogy a befejezést tulajdonképpen elintézik egy „mostantól újrakezdünk mindent” mondattal."

A 45 év baromira sok érdekes, helyenként jobb, ha megválaszolatlan kérdést feszeget és elképesztő mennyiségű emberi érzelmet, érzést ad át a nézőnek. Egy katartikus, letaglózó élmény…. is lehetett volna, ha Andrew Haigh nem gondolja azt, hogy elég, ha minimalista módon, bármiféle próbálkozással a néző érdeklődésének fenntartása érdekében egyszerűen csak elénk teszi a filmet: tessék, itt egy történet, egy forgatókönyv, színészek, és nincs is másra szükség.

Szoktam mondani egyes szókimondó alkotások esetében, hogy nincs benne körítés, a 45 évnél pedig vicces módon pont ezt hiányoltam. Haigh úgy tett ezzel a filmmel, mintha egy egyszerű alma lenne. Az alma (jórészt) finom részét megesszük, a csutkát pedig otthagyjuk. Haigh otthagyta, és ebből lett a 45 év, hiszen pont azokat a részeket hagyta ki, amik igazán szívtépőek lettek volna.

Egyáltalán nem mondanám rossz filmnek, már azért a rengeteg morális és erkölcsi kérdés miatt sem, amit annyiszor, kimondatlanul is, de körbejárunk a film során. Igen, valóban elgondolkodtató, valóban meggyötri egy kicsit a lelket, de rettentően egyénfüggő, hogy ki hogyan reagál erre a nyugodt hangvételű, lassú folyású filmre.

A nézők és a kritikusok egyöntetűen remeknek titulálták, én egyszerűen a jó jelzőt tudnám adni neki. Kezdjük ott, hogy a játékidő 93 perc, én viszont, ha büszke vagyok rá, ha nem, nem tudtam egyben végignézni. Az ok, hogy egyszerűen nem kötött le.

A műfaj dráma és drámát kaptam. Hol itt a bibi? Az, hogy a forgatókönyv semmit nem tesz meg azért, hogy ez egy érdekes mű legyen. Pedig az alaptörténet nagyon is izgalmas és rengeteg potenciált rejt magában.

A hamarosan 45. évfordulójukat ünneplő pár, Kate és Geoff egy levelet kapnak, amely teljesen kizökkenti őket addigi, nyugodt mederben folyó életükből. A levél szerint annak a nőnek találták meg nemrég a holttestét, aki Geoff barátnője volt cirka ötven éve.

Kimondatlan érzelmek és fájdalmak. A férfi úgy gyászolt, hogy igazából nem gyászolt. Valószínűleg találkozott Kate-tel, talán szerette is, de nem vagyok benne biztos, hogy ő volt a nagy Ő, akivel az egész életét akarta leélni. Talán annak az űrnek a betöltésére volt jó, amit az a bizonyos barátnő hagyott maga után. Ebbe belegondolni pedig.. rettentő érzés.

Idegesítő, hogy ez a két ember egyáltalán nem osztja meg egymással az érzéseit, és ezáltal a nézővel se. Gyakran csendben ülnek, olvasnak, esetleg teljesen jelentéktelen dolgokról beszélnek egy kicsit, szóval a film hagy időt arra, hogy átgondoljuk az addig történteket.

Na de az egész játékidőn keresztül? Ez azért kicsit sok. Határozottan viszont a pozitív dolgok közé tartoznak a színészek, különösen Charlotte Rampling, aki teljesen megérdemelten kapott jelölést az Akadémiától, ha esélye nem is sok van.

Rampling és a páros férfi tagja, Tom Courtenay arcjátéka, mimikája kissé segít abban, hogy eligazodjunk ebben az igazán nagy érzelmi pókhálóban, mindketten remekül hozzák már csak a lélegzetvételükkel is a karaktert és minden pillanatban érezni, hogy mennyire is átszellemültek, mennyire is egy igazi házaspárként viselkednek, ahol a tűz már csak parázslik, de hát 45 év után kevés tűz van, ami tényleg lobog.

Összefoglalva: Haigh és David Constantine biztonsági játékot játszott. Kigondoltak egy rengeteg lehetőséggel teli történetet, de azt nem úgy írták meg, nem úgy vitték filmre, hogy az tényleg érdekfeszítő legyen. Legalábbis számomra. Nem baj, hogy lassú, nem (nagy) baj, hogy néhol leül, de azt már nem tudom megbocsátani neki, hogy a befejezést tulajdonképpen elintézik egy „mostantól újrakezdünk mindent” mondattal.

Viszont az érdemeit sem vitathatom, remek alakításokat, szép képeket és igazán fontos kérdéseket feszegető jelenetek köszönhetünk a 45 évnek.

Értékelés: 10/6

 

Megosztás a facebookon