"A pénzeteket inkább a Star Wars hetedik felvonására gyűjtögessétek!"

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy mind Magyarországon, mind az Egyesült Államokban alaposan megbukott A tenger szívében, legalábbis is a 100 milliós büdzsé mellett a 11 milliós hétvégi bevétel nem túl kecsegtető tény a stúdiónak. Vajon mi volt a gond? Talán Chris Hemsworth neve (még) nem elég ahhoz, hogy eladjon egy egész filmet? Vagy a nézők nem kíváncsiak egy újabb Moby Dick történetre? Ki tudja, annyi viszont biztos, hogy alaposan rászolgált Ron Howard alkotása a sikertelenségre.

Bűn az, ha valaki csakis a látvány és az esztelen CGI-orgiáért készít filmet? Szerintem igen, és attól függetlenül, hogy nem tudom a pontos indokot, amiért Howard leforgatta ezt a filmet, nem hiszem, hogy a pazar effekteken kívül bármi mással is foglalkozott volna-e egy kicsit.

Pedig ha belegondolunk, egy egész jó kis filmet lehetett volna összeállítani: az ötlet, miszerint a Moby Dick későbbi írója, Herman Melville ellátogat az Essex egyetlen túlélőjéhez egy kis pénzzel és azzal a céllal, hogy regényt ír a tragédiából, egész jó. Tulajdonképpen a két különböző időben futó cselekmény sem ártott volna, a Marshall Herskovitz által készített forgatókönyv azonban mintha csak azon versenyezne, mikor tudja hamarabb lerontani egy-egy teljesen érdektelen jelenettel az addig felépített feszültséget.

De tényleg! Amikor már kezded azt érezni, hogy ezek az emberek nem viccből zárták össze magukat annyi napra és hamarosan egy nem túl ígéretes vihar következik és egyre ingerültebb mindenki, visszavágunk Melville és a cetvadászat idején még fiatal Thomas Nickerson-hoz, akik néhány teljesen felszínes és semmitmondó mondat után újra háttérbe kerülnek, majd mire visszatérünk a viharhoz, már hűlt helye bárminemű feszültségnek.

A tenger szívében szólhatott volna a kitartásról, belemehetett volna a szereplők lelkébe, de így, hogy gyakorlatilag egyetlen ember (Thomas Nickerson) meséli el az egészet (nem narrációval, nyugi), a keretek sokkal szűkösebbek voltak. A film nem éreztethette a lelki őrlődést mondjuk Chase-ben, hiszen Nickerson-nak fogalma sem volt róla, hogy Chase min megy keresztül.

Talán jobb lett volna, ha ezt a mesélős-írós szálat teljesen elfelejtik és csakis a lényegre koncentrálnak, a két időben futó cselekménnyel azonban csak annyit értek el, hogy a film főszereplője, Owen Chase nagyjából annyira lesz karakteres, mint Barkhad Abdi a Phillips kapitányban.

A lélek hiányzott ebből az egészből. Elhiszem, hogy Chris Hemsworth nem keveset küzdött azért, hogy jó, vagy éppen rossz kondiban legyen az alkotás kedvéért, de a leadott kilóktól sajnos nem lesz egy Matthew McConaughey, a nevétől pedig még nem adják el az egész filmet.

Annyit azonban meg kell említeni, hogy a film első fele sokkal rosszabb, mint a második. A néhány jól megkomponált akciójeleneten kívül semmi mást nem tud felmutatni A tenger szívében első órája, attól kezdve azonban, hogy a legénység elhagyja a hajót, sokkal izgalmasabbá válik minden.

Ott végre látunk valódi problémákat, valódi gondokat, és nem egyszerűen csak néhány szakállas pasast térképpel a kezükben, akik csak tengődnek a tengeren. Micsoda szép mondat!

De akármennyire is lényegesen jobbnak éreztem az utolsó hatvan percet, mint az előtte levőt, nem tudom neki elfelejteni, hogy sokkal hosszabb a kelleténél, a karakterek egysíkúak és érdektelenek, ahogy a cselekmény is, összefoglalva: A tenger szívében egy nyugodtan kihagyható alkotás, a pénzeteket inkább a Star Wars hetedik felvonására gyűjtögessétek!

Értékelés: 10/5

 

Megosztás a facebookon

"Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?"

Annyi minden jót hallottam már Martin McDonagh 2008-as filmjéről, a borzalmas magyar címet kapott Erőszakikról, hogy szégyelltem magam, mivel eddig nem kerítettem sort a megtekintésére és Hála Istennek nem kellett csalódnom: Az In Bruges, hívjuk inkább így, a parádés szereposztásával és a kiváló alakításokkal, a lehengerlő hangulatával, a különös, játszadozó fényképezéssel és a hol végtelenül nyugodt, hol végtelenül temperamentumos zenéjével az elmúlt egy évtized egyik legüdébb filmélményében lehet részünk, amin sírunk is meg nevetünk is, nem utolsó sorban pedig remekül szórakozunk.

Martin McDonagh? 2008 előtt alig volt ismerős valakinek ez a név filmes berkekben, aztán úgy berobbant a filmművészetbe, mint csak nagyon kevesek és azt se felejtsük el, hogy ‘12-ben szintén készített egy kritikailag elismert alkotást, A hét mesterlövész és a Si-cu címmel. Szerintem a fordítók valami miatt nagyon megorroltak a rendezőre és úgy próbálják elkerülni, hogy valaki még csak bele is gondoljon abba, hogy meg kellene nézni ezt a filmet, hogy idegesítő és teljesen értelmetlen magyar címeket adnak.

Szerencsére azonban sokan tudják, hogy nem a címből, főleg nem a magyar címből kell megítélni egy mozgóképet, így az Erőszakik is ahhoz képest nagy rajongótáborra tett szert kis hazánkban.

A történet Brugge városában játszódik, ebben a kellemes, régi épületekkel és nevezetességekkel tarkított mesevilágban, ami egy kis időre a vér és a pisztolyok otthonává válik: milyen érdekes, pont akkor, amikor Ray és Ken beteszi a lábát. Ők egyébként profi bérgyilkosok és főnökükkel abban egyeznek meg, hogy amíg nem kapnak telefonhívást tőle, ne csináljanak semmit. A semmicsinálás persze nehéz, a dolgok azonban még rosszabbra fordulnak, amikor megkapják a hívást.

Az In Bruges ténylegesen egy mese, amit hülye ember az, aki komolyan vesz. Száz percnyi tömény, megállás nélküli fekete komédia, melyben, hivatalos adatok szerint minden percre jut több mint egy káromkodás és ahol ennél több fura karaktert nem tudtak volna összeszedni. Törpék, örömlányok, szerelmek és placcsanás! Végre egy placcsanás!

 

SPOILER!:

 

Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor Ken megteszi azt, amire sokunk számított a torony tetején, a leérkezése pillanatában placcsan egy hatalmasat. Ez eddig, legalábbis azok közül a filmek közül, amiket én láttam, ez még sosem történt meg, egyszerűen csak szállt egyet az illető és elegánsan földet ért. Az pedig már csak hab a tortán, hogy Ken a fél testét elveszíti az esés folyamán.

 

SPOILER VÉGE!:

 

McDonagh ügyesen adagolja a humort és a drámát, minden fájdalmas pillanatra jut egy vidám, ez az egyveleg pedig egy hamisítatlan, igazi hangulatot teremt a filmnek, amit már csak tetőz a sok gyönyörű látnivaló Brugge városában. Az Erőszakik első húsz perce semmi másból nem áll, csak ebből és mégsem válik unalmassá, ez pedig csak McDonagh kiváló rendezésének és forgatókönyvének köszönhető. Olyan több percig tartó és humoros, a fő cselekményhez ugyan nem tartozó párbeszédeket képes írni, hogy olyanokra talán csak a jó öreg Tarantino képes. Ha negatívumot akarnánk keresni, amit amúgy egy ilyen filmben nem akarunk keresni, talán csak a törpés jeleneteket tudnám megemlíteni, ami kissé unalmasabb volt a többitől, de sok rész persze olyan magasra tette a mércét a többinek, hogy nem csoda, ha egyesek nem tudták azt a színvonalat hozni.

Még most is a fülembe cseng az a kellemes muzsika, ami a film legelején fogad és a szinte vérfagyasztó, már-már thriller filmekre hajazó zene, ami a végén van, így ha nem lenne elég a színészek elképesztő feszültséggel teli játéka, amit nehezen hiszek, akkor ez még rátesz egy lapáttal.

Nem érted, hogy lehet egy ilyen szép tájhoz ilyen piszkos szájú karaktereket írni? Én sem, de az In Bruges az a film, amiben bármi megtörténhet és meg is történik. Csak dőlj hátra, élvezd, nevess, sírj, utána pedig gondolkozz. Gondolkozz, a fekete vagy a fehér törpék győznének egy háború során?

Értékelés: 10/9

 

 

Megosztás a facebookon

"A Kálvária egyik pozitívuma, hogy rendkívül jól bontakoztatja ki Brendan Gleeson karakterét, az egész film körülette forog, és így jól meg is ismerjük. Amikor megfenyegetik, esze ágában sincs félni, sőt, ő maga megy a tetthelyre, amitől egy nagyon bátor, ámde kiismerhetetlen személy lesz a néző szemében."

Miután jól kiveséztük a Kétely című Phillip Seymour Hoffman darabot, ami nekem nem nyerte el a tetszésemet, most megpróbálkoztam egy viszonylag új filmmel, a Kálváriával. A kritikák tök jók voltak róla, Brendan Gleeson szerintem egy fantasztikus színész, a téma azonban megint egy pap körül forog. Félreértés ne essék, nincsenek előítéleteim a vallások vagy az egyház előtt, de egyszerűen túl unalmasra sikerednek az ilyen témájú művészfilmek.
És ebbe a hibába esik a Kálvária is.
Egyszerűen nem tudja fenntartani a néző érdekődését, és brutálisan nevetséges jelenetekkel próbálja morbiddá tenni magát, hogy egyfajta botrányfilmként emlékezzenek vissza rá. (Egy példa: amikor a pasi lehugyozza a festményt. Láttunk már ettől durvábbat is, de egyszerűen nem tudtam hova tenni..)

Az ír és angol koprodukcióban készült Kálváriában a sztori szerint egy vezeklő elmondja James atyának, hogy meg fogja ölni. Az atya nem követett el semmit, de ezt a vezeklő is pontosan tudja: azért öli meg, mert kiskorában egy pap megerőszakolta, és úgymond Gleeson karakterén "vezeti le a feszültséget".

Továbbá James atya lánya is a kisvárosba érkezik, aki nemrég próbált meg öngyilkos lenni. Első ránézésre egy érdekfeszítő dráma és egy izgalmas kriminek írhatnám le, de sajnos az a nagy igazság, hogy a film mindkettőben megbukott.

A krimi szál, ha van egyáltalán ilyen, totálisan nagy káosz, az egyetlen kérdőjel az, hogy végül is ki akar az atya életére törni. Biztos bennem van a hiba, de a fanyar humorát se értettem meg, amiről több kritika is elalélt, a Kálvária tehát összességében egy iszonyúan felejtős darab, ami a forgatókönyvnek, a cselekménybontásnak, és az átgondolatlan jeleneteknek köszönhető.

James atya lánya, Fiona ismét egy teljesen jellemtelen karakter. Minden szereplőnek megvan a saját problémája, amivel szembe kell néznie: a gyilkosnak James atyával, James atyának a gyilkossal, emellett pedig a papnak rendben kell tartania a város lakóinak problémáit, hiszen ő az egyetlen, akinek bátran el mernek mondani mindent. És a férfi szemében minden ember, akivel beszélget, egy potenciális gyilkos.

A Kálvária egyik pozitívuma, hogy rendkívül jól bontakoztatja ki Brendan Gleeson karakterét, az egész film körülette forog, és így jól meg is ismerjük. Amikor megfenyegetik, esze ágában sincs félni, sőt, ő maga megy a tetthelyre, amitől egy nagyon bátor, ámde kiismerhetetlen személy lesz a néző szemében.

Első meglátásra mondhatnánk azt is, hogy ő maga megy a vesztébe. De ha esetlegesen minket fenyegetnének meg, nem mondom, hogy én is úgy cselekednék, mint az atya, de erős kételyek merülnének fel bennem, már csak a gyilkos kilétét illetően is.

Értékelés: 10/5

Megosztás a facebookon