"Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopta tőlük a show-t."

Shane Black nemigen tud hibázni, a karriergyilkos szuperhősfilmek világában a Vasember harmadik részével is tisztességesen helytállt, de sejtettük, hogy visszatér szeretett műfajához, amit pályafutása első állomásánál ízlelt meg. Annyi különbséggel, hogy az ötvenen túli Black már nem elégedik meg csak az írói kredittel, így a Rendes fickók feliratkozott Black rendezéseihez a Vasember 3 és a Durr, durr és csók után.

Az első előzetes láttán a The Nice Guys készítői egészen magasra tették a lécet: legtöbbünk két kedvenc színésze egy tökös akcióvígjátékban, ráadásul mindezt a ’70-es évekbe burkolva? Rossz nem lehet! És valóban nem is lett, ugyanakkor két óra remek szórakozáson kívül semmi pluszt nem tartalmaz magában. De kit érdekel, amikor minden percre jut egy olyan jelenet, ami egyébként is oltári vicces, de a Gosling/Crowe páros szájából hallani igazi élmény.

Aki egy kicsit is ismeri a rendezőt, pontosan tudja, hogy mire kell számítani. Nem a világmegváltó történetek jellemzik, ugyanakkor filmjeiben minden olyan dolog benne van, ami becsalogatja az embereket a moziszékbe. Más kérdés, hogy ez igazából nincs így, hiszen alkotásai csak nagyon ritkán sikeresek pénzügyileg.

Kettő, magát kiváló detektívnek gondoló magánnyomozó ténykedéseit követhetjük nyomon. Healy munkája nem tart tovább néhány maflásnál, March pedig amellett, hogy rettenetesen ügyetlen, teljesen semmirevaló, de kielégszik a piti ügyeivel, amiből éppencsak fenntartja magát. Egy véletlennek köszönhetően összefújja őket a szél és együtt kezdenek el nyomozni egy pornószínésznő és az ő felnőttfilmje után. Aki kicsit is kivette a részét a „művészi alkotásból”, meghal. De vajon kinek áll ez érdekében?

Maga a film lehengerlően szórakoztató. Mindenből annyi van, amennyi pont elég ahhoz, hogy megnevettesse és szórakoztassa a nézőt, de ne váljon idegesítővé. Nem lepődtem volna meg, ha a film March karakterével átesik a ló túloldalára, de jó volt látni, hogy a bénázásai tulajdonképpen elősegítették a nyomozást és nem csak úgy feleslegesen vannak, mint védjegy.

Ugyanakkor beszélhetek én ezernyi pozitívumról, Ryan Gosling és Rusell Crowe eszméletesen jó kémiáját semmi nem tudta überelni. Nincsenek szavak, hogy mennyire jól működnek együtt, sőt, nem lennék meglepődve, ha kis időn belül láthatnánk egy újabb közös filmet tőlük, ha nem is a folytatást.

Shane Black a Rendes fickókkal hozta tovább azon jó szokását, hogy remekül szinten tart olyan dolgokat, amiket más rendező teljesen összekavarna. Kapunk drámát, akciót, poénkodást és azért annyira jó ezeket látni a vásznon, mert egyig sincs túlzásba véve, ráadásul néhol teljesen kiegészítik egymást, ami hatalmas szó egy olyan film esetében, ami nem azért készült, hogy telesírd a százaz papírzsebkendőt.

A film helyenként földöntúli poénjai mellett azért a valóéletből is merít, a liftes jelenet például kifejezetten tetszett. Ilyenkor, amíg a felvonó el nem éri a célt, legtöbbször kínos csend uralkodik és mindig van legalább egy olyan ember, akinek ez nem tetszik. Csak általában a hülye időjárásról vagy politikáról kezdenek el beszélni, March pedig Hitler foghíjas heréjéről. Hitler egyébként visszatérő eleme a filmnek.

Sejteni lehetett, hogy a Rendes fickóknak sok manapság készült teljesen lélektelen vígjátékkal ellentétben lesz igazi stílusa. Ez már elég hamar, gyakorlatilag az első poszter vagy előzetes láttán érezhető volt. Szerencsére így is történt, az a ’70-es évekbeli neo noiros látványvilág, amit a néhány perces ízelítő és a képek mutattak, teljes mértékben átjött.

Összefoglalva Shane Black megint egy vagány, tökös akcióvígjátékokkal ajándékozott meg minket, ami súlytalanságából és „megnézed, elfelejted” jelleméből adódóan nem lesz klasszikus, de remekül mutat be egy olyan évtizedet, amiben nem éltem, de ebből ítélve akartam volna.

Repkednek a király egysorosak, durrannak a fegyverek, repülnek a kocsik és a jó nők, a Gosling/Crowe páros pedig fenomenális amellett, hogy a March lányát játszó Angourie Rice majdnem ellopja tőlük a show-t.

Értékelés: 10/7,5

Megosztás a facebookon

"Egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel."

Annak ellenére sem könnyű megemészteni A nagy dobást, hogy tele van humoros szövegekkel, beszólásokkal, pluszba pedig Selena Gomez és Margot Robbie próbálja elmagyarázni jóval közérthetőbb módon a tőzsdésekkel szemben, hogy s mint működik ez a business. De legyen akármennyi poén vagy vicces kikacsintás a néző felé, a The Big Short egy nagyon kegyetlen film, melyben nincs annyi drog, pia és szex, mint a Wall Street farkasában, ellenben viszont sokkal intenzívebb élményt nyújt.

Persze ez nyilvánvaló, hiszen McKay alkotása a 2008-as gazdasági világválságra van kihegyezve, sem mint Scorsese filmje, mely egy kisember, majd egy szép nagyra nőtt ember kalandos életét mutatja be. Szóval aki egy ahhoz hasonló könnyed filmre vágyik, ahol játékidő háromnegyedében brókerek tolják a cuccot minden nyílásukon keresztül, az nagyon meg fog lepődni.

Elsősorban viszont ne feledkezzünk meg arról, kicsoda is Adam McKay és mik fűződnek a nevéhez. Anchorman első és második része.. Taplógáz.. Tesó-Tusa.. Pancser Police.. A nagy dobás.. Akár egy olyan kérdést is feltehetnék, hogy melyik a kakukktojás? Mivel McKay Oscarra jelölt filmje baromira kilóg a többihez képest és ugyan érezhető, hogy némi komolyság mellett próbálták mosolyra fakasztani a nézőt, én egyszerűen nem tudtam önfeledten vigyorogni.

Szögezzük le, hogy a tőzsdéhez annyi érzékem van, mint a kéménysepréshez, így kicsit féltem, hogyha ténylegesen magyarázni is akarnak a dolgok állásáról és ha nem értem, buktam az egészet. Nos, nem értettem meg, ettől viszont A nagy dobás még kiválóan működött. Miért? Mert magával ragadott a cselekmény, a párbeszédek és a kissé furcsa, de izgalmas és meglepő vágás.

Az egész filmre illik amúgy a „meglepő” jelző. Gyakorlatilag minden szabályt felrúg, amit csak lehet, úgy harmincpercenként teljesen random idézeteket láthatunk hol egy bankárt, hol egy kocsmai beszélgetést megjelölve forrásként, de ugyanez igazi a fényképezésre is, ami viszont egy igen nagy negatívuma a filmnek.

Olyan volt, mintha az operatőrnek fogalma sem lenne, hogy a forgatókönyvben melyik karakter dialógusa következik és gyorsan felkapná a kamerát, amikor az megszólal és így menne a felvétel. Ha bármi jelentősége lenne, de a gond az, hogy egyáltalán nincs, ezért teljesen értetlenkedve állok ezelőtt, ami jócskán lerontotta az összképet.

A nagy dobással egyébként akkor sem jársz rosszul, ha nem tetszik, mivel nagyon gyorsan, a kezdő percekben kiderül, hogy a stílus, amit képvisel, számodra működik-e vagy sem, így ha esetlegesen nem jön be, akkor sem veszítesz többet az életedből nyolc percnél.

A színészekről még szó sem esett.. Oké, elég jó stábnak számít, ha itt van Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale és Marisa Tomei is, nem? Ha ebből McKay rosszat hoz össze, garantáltan meggondolnám, hogy legközelebb vakon bízok-e benne és a filmjeibe. Mert, ha még nem mondtam volna, a kedvenceim közt van az Anchorman.

A nagy dobást úgy kell elképzelni, hogy néhány ember egy olyan dologról beszél, amit senki nem hisz el nekik, a végén viszont megtörténik.

Több, mint két órán keresztül halljuk tőlük, mi lesz a következmény, mégis, amikor odakerül a sor, hogy bizony nekik lett igazuk, amit annyiszor hangoztattak, a néző ugyanolyan meglepődöttséggel bámul maga elé, pont mint azok, akiknek fogalmuk sem volt erről.

Nincs birtokomban Michael Lewis regénye, amiről adaptálták a filmet, de állítom, hogy régóta nem olvastam ennyire összetett és sokféle szálon futó forgatókönyvet. Nem csoda, hogy Oscarra jelölték, amit szerintem teljesen meg is érdemel, pluszba pedig McKay sem mehet el dicséret nélkül, aki ezt az egész kavalkádot vászonra tudta vinni……

…Az esetek nagy részében. Ezt feltétlen hozzá kell tenni, hiszen nem minden esetben működik ez a túlzott hiperaktivitás, kezdve ott, hogy néhol túl sok a jóból: tulajdonképpen A nagy dobás pozitívumai egyben a negatívumai is.

Kezdve a vicces megjelenésekkel, amik egy darabig tényleg jól működnek és meglepnek, de egy idő után már semmi hatást nem vált ki, mondhatni felesleges. Aztán az elképesztő mennyiségű információátadás is gyakran sok volt a számomra, a film már az elején annyira felvette a pörgős és lendületes irányvonalat, amit egészen a végéig meg is tartott, hogy néha idő se volt felfogni azt a rengeteg párbeszédet.

A másik problémám az volt, hogy A nagy dobásnak pont akkor lett vége, amikor minden összeomlott. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez mivel járt, de én mégis érdeklődéssel néztem volna még öt-tíz percig ennek a hatását és a főszereplők későbbi életét mondjuk néhány mondatos feliratok helyett.

Összefoglalva a The Big Short teljesen váratlanul, mondhatni hangtalanul kúszott be az Oscar-szezonba,  hozzátéve teljesen megérdemelten. Nem a legjobb a mezőnyből, de egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon