"Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen a Négy szobát, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele."

Allison Anders, Alexandre Rockwell, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino. Ők azok négyen, akik arra vállalkoztak, hogy írnak és rendeznek egy-egy jelenetet a Négy szoba című alkotásba, majd ezeket egymás után összerakják és kész is a hamisítatlan szkeccsfilm. Mondjuk szkeccsnek szkeccs, jónak viszont már egyáltalán nem nevezhető, sőt.

Ha mondani kéne egy dolgot, ami miatt lehetetlen szórakoztató filmként tekinteni a Négy szobára, az egyértelműen az első két szegmens, „a Hiányzó kellék” és a „Fatális tévedések”. Persze Rodriguez és Tarantino rendezései mellett sehogy sem állják meg a helyüket, de önmagukban is észveszejtően vállalhatatlan perceket okoznak.

A két jelenet készítői a másik kettőével ellentétben azt gondolták, ha valami bizarr, vagy abszurd, az már rögtön egyet jelent a jóval. Eközben a végeredmény az lett, hogy eléggé vissza kell mennem az időbe, ha akarok kínosabb első félórát látni a filmművészetben a Négy szobánál.

Ekkor viszont még nem beszéltünk arról, hogy Ted, a főszereplő egy totális idióta. Pont az az ember egy kiállhatatlan barom, akivel próbálnál bármiféle szimpátiát érezni, hiszen a többi karakter annyira elvetemült, hogyha meglátnád ezeknek a fazonokat az utcán, nem csak a városból, de az országból is kiköltöznél.

Kezdve ott, hogy Ted mozgása a legrosszabb neurológiai betegségeket idézi. Nem tudom, ki volt, aki azt gondolta, hogy jó ötlet, ha a főszereplő egy normálisan mozogni képtelen szerencsétlen, de kívánom, hogy az nézze meg minden nap a filmet 0,25-ös lassításban.

A történet szilveszter napján játszódik, Ted pedig az első éjszakai szolgálatát tölti a Mon Signor nevű, jobb napokat is látott hotelben. Az első szobában egy csapatnyi boszorkány keres fontos örökítőanyagot, a 404-es szobában fegyvert fognak rá, miután egy férfi azt hiszi, hogy Teddel csalta meg a felesége, aztán a 309-esben két gyereket bíznak rá, akiknek feltétlen sincs tervbe véve, hogy egy helybe maradnak, az utolsó helyen pedig egy véres fogadást kötnek, amit természetesen főhősünknek kell megoldania.

A Négy szoba tehát lehetett volna egy fergeteges komédia olyan, tényleg irracionálisan vicces elemekkel megfűszerezve, ami például Martin Scorsese Lidérces órájában működött, de ehelyett sajnos nem elég, hogy a legtöbb szereplő idegesít, emellett az is szúrta a szemem, hogy a négy jelenet rendre teljesen más ritmusú volt.

(Ez persze hülyén hangzik, hiszen ez egy szkeccsfilm, amit több ember készít, de nem ártott volna mondjuk, ha nem négy, hanem csak egy operatőrt és vágót alkalmaznak.)

De beszéljünk a pozitívumokról: Rodriguez jelenete sem volt tökéletes, de elmondhatatlanul üdítő pillanatot éltem át, amikor a rész befejezésekor végre sikerült igazán nevetnem egy momentumon. Sajnos látszott rajta, hogy az egész erre az egy nagy poénra megy ki, de attól még jól esett.

De leginkább Tarantino az, aki megérezte ennek a filmnek az igazi stílusát. Szerencsére Ted sem artikulált annyira idegesítően, mint szokott, a sztori kellően őrült volt ahhoz, hogy érdekeljen, viszont mégsem vitte túlzásba az egészet. A mester egyébként hozta a formáját, csak abban a kis részben 193-szor hangzik el a „fuck” szó.

Egyébként van egy olyan érzésem, hogy senkit nem érdekelt a rendezők közül, kinek fog bejönni, amit csinálnak, egyszerűen inkább csak egy filmen akartak együtt dolgozni. Már amennyire együtt.

Rodriguez saját rövidfilmjének egyik jelenetét is becsempészte a Négy szobába, Tarantino pedig azt a magazint, amit John Travolta is olvasgatott a Ponyvaregényben. Még egy érdekesség, az igazi elképzelés Öt szoba lett volna, de Richard Linklater végül nem vett részt a filmben.

Összefoglalva a Négy szoba sajnos egy rettenetes szkeccsfilm. Odáig vagyok ezért a műfajért, imádom az őrült dolgokat, tehát szinte minden adott volt, hogy szeressem ezt is, de rengeteget tett azért, hogy ez ne így legyen. Tény, hogy Anders és Rockwell rontotta el teljesen, de valljuk be, Rodriguez és Tarantino is csak a profizmusok kis részét tették bele.

Azzal az egy Arany Málna díjával, amit Madonna kapott a legrosszabb alakításért, bőven megelégedhet a Négy szoba.

Értékelés: 10/3

Megosztás a facebookon

"Egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel."

Annak ellenére sem könnyű megemészteni A nagy dobást, hogy tele van humoros szövegekkel, beszólásokkal, pluszba pedig Selena Gomez és Margot Robbie próbálja elmagyarázni jóval közérthetőbb módon a tőzsdésekkel szemben, hogy s mint működik ez a business. De legyen akármennyi poén vagy vicces kikacsintás a néző felé, a The Big Short egy nagyon kegyetlen film, melyben nincs annyi drog, pia és szex, mint a Wall Street farkasában, ellenben viszont sokkal intenzívebb élményt nyújt.

Persze ez nyilvánvaló, hiszen McKay alkotása a 2008-as gazdasági világválságra van kihegyezve, sem mint Scorsese filmje, mely egy kisember, majd egy szép nagyra nőtt ember kalandos életét mutatja be. Szóval aki egy ahhoz hasonló könnyed filmre vágyik, ahol játékidő háromnegyedében brókerek tolják a cuccot minden nyílásukon keresztül, az nagyon meg fog lepődni.

Elsősorban viszont ne feledkezzünk meg arról, kicsoda is Adam McKay és mik fűződnek a nevéhez. Anchorman első és második része.. Taplógáz.. Tesó-Tusa.. Pancser Police.. A nagy dobás.. Akár egy olyan kérdést is feltehetnék, hogy melyik a kakukktojás? Mivel McKay Oscarra jelölt filmje baromira kilóg a többihez képest és ugyan érezhető, hogy némi komolyság mellett próbálták mosolyra fakasztani a nézőt, én egyszerűen nem tudtam önfeledten vigyorogni.

Szögezzük le, hogy a tőzsdéhez annyi érzékem van, mint a kéménysepréshez, így kicsit féltem, hogyha ténylegesen magyarázni is akarnak a dolgok állásáról és ha nem értem, buktam az egészet. Nos, nem értettem meg, ettől viszont A nagy dobás még kiválóan működött. Miért? Mert magával ragadott a cselekmény, a párbeszédek és a kissé furcsa, de izgalmas és meglepő vágás.

Az egész filmre illik amúgy a „meglepő” jelző. Gyakorlatilag minden szabályt felrúg, amit csak lehet, úgy harmincpercenként teljesen random idézeteket láthatunk hol egy bankárt, hol egy kocsmai beszélgetést megjelölve forrásként, de ugyanez igazi a fényképezésre is, ami viszont egy igen nagy negatívuma a filmnek.

Olyan volt, mintha az operatőrnek fogalma sem lenne, hogy a forgatókönyvben melyik karakter dialógusa következik és gyorsan felkapná a kamerát, amikor az megszólal és így menne a felvétel. Ha bármi jelentősége lenne, de a gond az, hogy egyáltalán nincs, ezért teljesen értetlenkedve állok ezelőtt, ami jócskán lerontotta az összképet.

A nagy dobással egyébként akkor sem jársz rosszul, ha nem tetszik, mivel nagyon gyorsan, a kezdő percekben kiderül, hogy a stílus, amit képvisel, számodra működik-e vagy sem, így ha esetlegesen nem jön be, akkor sem veszítesz többet az életedből nyolc percnél.

A színészekről még szó sem esett.. Oké, elég jó stábnak számít, ha itt van Ryan Gosling, Brad Pitt, Steve Carell, Christian Bale és Marisa Tomei is, nem? Ha ebből McKay rosszat hoz össze, garantáltan meggondolnám, hogy legközelebb vakon bízok-e benne és a filmjeibe. Mert, ha még nem mondtam volna, a kedvenceim közt van az Anchorman.

A nagy dobást úgy kell elképzelni, hogy néhány ember egy olyan dologról beszél, amit senki nem hisz el nekik, a végén viszont megtörténik.

Több, mint két órán keresztül halljuk tőlük, mi lesz a következmény, mégis, amikor odakerül a sor, hogy bizony nekik lett igazuk, amit annyiszor hangoztattak, a néző ugyanolyan meglepődöttséggel bámul maga elé, pont mint azok, akiknek fogalmuk sem volt erről.

Nincs birtokomban Michael Lewis regénye, amiről adaptálták a filmet, de állítom, hogy régóta nem olvastam ennyire összetett és sokféle szálon futó forgatókönyvet. Nem csoda, hogy Oscarra jelölték, amit szerintem teljesen meg is érdemel, pluszba pedig McKay sem mehet el dicséret nélkül, aki ezt az egész kavalkádot vászonra tudta vinni……

…Az esetek nagy részében. Ezt feltétlen hozzá kell tenni, hiszen nem minden esetben működik ez a túlzott hiperaktivitás, kezdve ott, hogy néhol túl sok a jóból: tulajdonképpen A nagy dobás pozitívumai egyben a negatívumai is.

Kezdve a vicces megjelenésekkel, amik egy darabig tényleg jól működnek és meglepnek, de egy idő után már semmi hatást nem vált ki, mondhatni felesleges. Aztán az elképesztő mennyiségű információátadás is gyakran sok volt a számomra, a film már az elején annyira felvette a pörgős és lendületes irányvonalat, amit egészen a végéig meg is tartott, hogy néha idő se volt felfogni azt a rengeteg párbeszédet.

A másik problémám az volt, hogy A nagy dobásnak pont akkor lett vége, amikor minden összeomlott. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez mivel járt, de én mégis érdeklődéssel néztem volna még öt-tíz percig ennek a hatását és a főszereplők későbbi életét mondjuk néhány mondatos feliratok helyett.

Összefoglalva a The Big Short teljesen váratlanul, mondhatni hangtalanul kúszott be az Oscar-szezonba,  hozzátéve teljesen megérdemelten. Nem a legjobb a mezőnyből, de egy nagy jelentőséggel bíró és fontos mű egy olyan rendezőtől, aki megmutatta, hogy nemcsak a komédiázáshoz ért Will Ferrell-lel.

Értékelés: 10/8

 

Megosztás a facebookon

" Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata."

Hugh Grant már megint fullba nyomja a kretént? - teszi fel a kérdést a filmszerető ember, nem alaptalanul, hiszen a botrányosan rosszul öregedő színészt manapság már csak B-kategóriás romkomokban találhatjuk meg, amik a kritikusoknál és a kasszáknál is megbukik. Marc Lawrence, a Hogyan írjunk szerelmet? rendezőjét szinte minden filmes portál összekeveri egy régebbi Marc Lawrence-szel, aki sajnos már nem él, de hogy mindenképpen tiszta vizet öntsünk a pohárba, az élő Marc Lawrence jegyzi a Hova lettek Morganék?-et, valamint a Zene és szöveg-et is.

A filmográfiájában nincs túl sok kiemelkedő darab, sőt, konkrétan egy se, de a The Rewrite egy hatalmas előrelépésnek számít a karrierjében: míg a 2009-es Hova lettek Morganék? egy unalmas, egyáltalán nem vicces giccsparádé, addig ez egy üde, kellemes száz perces szórakozás, ami semmi többet nem ad, mint amennyit adni szeretne.

Persze rengeteg idegesítő tényező van, ami leginkább Grant-hez köthető: azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akit már teljesen kiborít, hogy az ötven felett járó színésznek húsz éve egyetlen egy arckifejezése van, sőt, még a mozdulatai és a tekintete is teljesen ugyanolyan, mint szűk két évtizeddel ezelőtt.

A másik gond a rossz dramaturgia és a történetvezetés. Már a harmadik percben megtörténik a kiindulócselekmény, miszerint a jobb napokat is látott forgatókönyvíró, Keith Michaels annyira le van égve, hogy az ügynöke jobb híján egy egyetemi tanítói állást néz ki neki, Binghamtonban. (Csak úgy érdekességképpen, a film direktora, Lawrence is a binghamtoni egyetemen végzett.)

Na már most, miközben a film elején Michaels hallani sem akar arról, hogy ő tanítson, ehelyett megpróbál újra egy épkézláb forgatókönyvet írni. És mi történik ekkor? Elmegy az áram, erre főhősünk belemegy ügynöke ajánlatába. Most komolyan? Egy ilyen fontos döntésnél a legkisebb probléma után beadja a derekát? Roppant életszerű..

Úgy tűnik, Lawrence nagyon élvezi az utazós történeteket, ugyanis a Hogyan írjunk szerelmet? is némiképp hasonló a Morganék-hez, annyi különbséggel, hogy míg előbbi az éhen halás, utóbbi néhány gyilkos ellen küzd.

Michaels-t a film egy tipikus forgatókönyvírónak mutatja be: zsebre tett kéz, menő napszemüveg, borozgatás, miközben a szkriptesek nagy része pont ennek a fordítottja. Az külön tetszett, hogy a The Rewrite-nak van bátorsága ahhoz, hogy csipkelődjön, J.K. Rowling-nak és Jane Austen-nek is elég nagy görbe tükröt mutat.

Nem tekinthető romantikusnak, mint ahogy azt több helyen is feltüntették, hiszen egy csókot nem látni a vásznon, és a Holly Carpenter-rel való kapcsolata is megmarad a szavak szintjén, szóval ha van is benne a szerelem, nem túl szokványos romantikus film.

A színészek nagyon értik a dolgukat, Marisa Tomei-ről látszott, hogy nagyon beleélte magát a szerepbe, de meglepő módon J.K. Simmons-nak sem csak a maximalista, őrült szerep áll jól. (Whiplash)

Ez a másik kategóriára, a vígjátékra is igaz. Nem fogsz hangosan felnevetni, a vicceknek szánt dialógusok is csak megmosolyogtatnak, amiben közrejátszik az is, hogy a filmnek érezhetően van egy kis melankolikus hangulata.

A Hogyan írjunk szerelmet? tagadhatatlanul egy buta alkotás, de annyira szórakoztató, hogy le sem tudod venni róla a szemed, ami, ha tisztában vagy Marc Lawrence korábbi filmjeivel, hatalmas előrelépésnek számít, Hugh Grant pedig manapság inkább ismert botrányairól, sem mint híres szerepiről.

Értékelés: 10/6

 

 

 

Megosztás a facebookon