"A Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Javában tart ugyan a James Bond maratonom, ami bizony azt jelenti, hogy a legrégebbi és ezáltal a legamatőrebb technikával és látványvilággal megalkotott alkotásokat is végig kell néznem, de mivel kisebb-nagyobb szüneteket tartottam a franchise során, főleg a Moore-éra alatt, úgy döntöttem, én bizony nem várhatok és mihamarább látnom kell a 007-es legújabb akcióját, a Sam Mendes (Skyfall, Amerikai szépség) rendezte Spectre - A fantom visszatér-t.

Ezernyi oka vannak annak, amiért az emberek utálják a régi Bond-filmeket, ennek ellenére én, már csak a rettentően jó hangulatuk miatt is, egyikre sem tudnám azt mondani, hogy borzalmas. Persze a gyengébb akciókért nem kell túlságosan nagyot ugornunk az időben (Quantum csendje), de azért ha nagyon akarunk, és én nagyon akarok, ezekben is találok legalább annyi pozitívumot, hogy ne utáljam szívből. A múlt héten megjelent, szép szóval is borzasztóan kiábrándító kritikák után elhatároztam, hogy nem mérem sem a Skyfall-hoz, sem a többi jól sikerült Bond-filmhez, és önálló darabként kezelem.

Hálát adok Istennek, na meg magamnak, hogy így tettem. Igen, ez a film nem egy Skyfall, Sam Mendes-nek volt már jobb filmje is, Daniel Craig volt már jobb formában is, de összességében egy baromi jó 140 percet éltem át az utóbbi órákban, melyben gyakorlatilag az összes kihagyhatatlan Bond esszencia benne van, ami miatt érdemes megnézni.

Látványos akciójelenetek, csodálatos fényképezés, menő kütyük ideges M és egy remek vonatos bunyó. A vonat egyébként mindig szerencsét hoz főhősünknek, gondoljunk csak bele, az Oroszországból szeretettel és a A kém, aki szeretett engem esetében is rögtön megkapja 007-es ügynökünk az adott lányt, de csak a gonosz csicskásának elagyabugyálása után. Szerencsés egy ember..

De tulajdonképpen meg is érdemli. Oké, Craig arcvonásairól lerí, hogy a negyedik X végét tapossa lassan, de úgy gondolom, vele sem volt kifejezetten nagy gond, menőség tekintetében legalábbis hozza a Casino Royale óta elvárt színvonalat.

Megbizonyosodtam róla, hogy egy bitang erős, okos, lehengerlő Bond-filmet csinálni elsőre jó dolog, de könnyen lehet, a következő próbálkozás, mely már kicsivel is, de lejjebb adja a színvonalat, mégsem tűnik királyságnak. Ez van a Skyfall/Spectre esetében is, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy ha lehet, arra a két és majdnem fél órára felejtsd el az előzményeket és koncentrálj csak erre az alkotásra.

Történetünk Mexikóban kezdődik, ahol Bond, egy nagyon titkos akció keretében (annyira titkos, hogy senki más nem tud róla) végrehajtja M utolsó akaratát. Ez azonban egy lavinát indít el, járunk Ausztriában, Olaszországban, és a híres-neves főgonosz, a macskabarát-egyszemű párosítással megáldott Blofeld is hamar a képbe kerül. Bumm!

Na de milyen az új M, azaz Ralph Fiennes? Hát borzasztóan semmilyen. Tudom, rég volt, elmúlt, de nekem örök kedvenc Bernard Lee marad és az ő öt-tíz perces megjelenései, aztán követi az ugyanolyan jó kiállású, határozott Judi Dench, Fiennes pedig az eddigi megjelenései alapján csak egy tesze-tosza, teljesen átlagos karakter, mely csak arra való, hogy egészen addig akadályozza főhősünket, amíg rá nem jön, hogy tulajdonképpen nem is neki volt igaza.

Emellett pedig a filmtörténelem legnagyobb robbanása is a Spectre és Sam Mendes kivitelező stábjának köszönhető, érdemes megnézni az alábbi videót, főleg a legvégén, amikor egymás nyakába ugorva örülnek, hogy a több tíz kilós robbanószert végül mégsem a semmiért használták fel:

Meglepetten konstatáltam, hogy a Spectre bátran mer utalni más Bond-filmekre, még a 2006-os Casino Royale-ban megjelent Le Chiffre is szóba kerül, ami azért a széria többi részeire nem igazán volt jellemző.

Hopp, a zene! Ki is felejtettem, pedig ha valami negatívumot akarunk keresni, akkor leginkább abban találhatjuk meg. Fogalmam sincs, hogy bárki, aki a Spectre főcímzenéjén dolgozott, hogy gondolhatta komolyan, hogy ez a dal megállja majd a helyét. Azért a Skyfall ebben is az egekbe repítette az elvárásokat, de még ezt leszámítva is csak három percnyi nyávogást és szenvedést hallottam.

A főgonosz, Blofeld/Obenhauser azon gonoszok közé tartozik, akik az irányítást helyezték a középpontba és nem maguk akarják megölni a folyton folyvást mindent tönkretevő 007-es.  A Christoph Waltz által alakított Obenhausernek inkább csak a szája és az egója nagy.

A lányokat sem hagyhatjuk ki, a hivatalos felsorolásban Léa Seydoux és Monica Belucci neve látható, bár utóbbival nem igazán értek egyet. Az 51 éves, bár legalább egy tízest simán letagadható Beluccinak a játékidőből nagyjából hét-nyolc perc jut, amíg elcsavarja Bond fejét és figyelmezteti, hogy meg fog halni, ha arra a bizonyos helyre megy, de nagyjából ennyi a szerepe az egészben.

Foglaljuk össze: a Spectre kiváló szórakozás tud lenni akkor, ha átadod magad a csajok, a kocsik, a különböző ultramenő technikai cuccok és az ugyanolyan cool Bond varázsának, mely egyáltalán nem a legjobb a szériából, de számomra egyáltalán nem csalódás, sőt!

Értékelés: 10/8

"Se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk."

Hát igen. Semmi jóra ne számítson az, aki önszántából, teljesen egyedül ráveszi magát, hogy megnézze Adam Sandler legújabb filmjét, a Pixelt. Nagyjából nyolcvan százalékban hibáztatom meg, és a maradék húszban a film készítőit. Hogy miért furcsa ez? Csak szerintem kínos, hogy a néző önmagát okolja, és nem a filmet, amiért az bődületesen rossz? Annak ellenére, hogy tudtam, mi fog rám várni az elkövetkezendő száz percben, elképesztően szégyellem magam, hogy az időmet erre az unalomtengerre pazaroltam, ahelyett, hogy mondjuk egy IMDb Top 250-ből szemezgettem volna.

Egy nagy beismerő vallomást teszek: én szeretem Adam Sandler filmjeit! Nyugi, ez nem igaz, ilyen szavakat ember nem mondott még ki bűntudat nélkül, de komolyra fordítva a szót, tényleg el kell mondanom valamit: kíváncsi voltam rá. Nem, nem elvárásaim voltak, csak minimális szinten érdekelt a sztori, hisz mégis csak gyerekkorunk méltán szeretett játékai fognak visszaköszönni a képernyőn. Az persze már más tészta, hogy a Sandler/James duó adja hozza az alapot, ami eddig még sosem jelentett bármi jót.

Chris Columbus, akit leginkább családi, könnyed alkotásaiból ismerni, legtöbbször hozza azt a minőséget, amit elvárunk tőle, nagyon úgy tűnik azonban, hogy a Pixelbe még az ő bicskája is beletört. Ez amúgy nem túl meglepő, ha Sandler a főszereplő, a rendkívül tehetséges Tom McCarthy is kegyetlenül elbukott a Cipőbővülő című, eléggé lapos filmjével. De visszatérve Columbusra, többek között rendezett két Harry Potter filmet, de az ő nevéhez fűződik a Home Alone széria is, ezért bíztam benne, hogy a Grown Ups-féle istentelenül rossz, még Sandler filmográfiájában is botrányosan sz*r-kategóriát el fogjuk kerülni.

Elkerültük, se altesti poén, se meztelenség, cserébe viszont nevetni se fogunk. Jó, persze olyanoknak, akik Sandler filmjein szocializálódtak, elég lesz az a húszpercenként egyetlen jó poén, ami tényleg nagyot üt, másoknak viszont egy végeláthatatlanul unalmas és gyenge eresztés, ami csak egy fokkal nevezhető jobbnak, mint a Blended.

Nem nagyon akarok kitérni a történetre, hisz harmat egyszerű, dióhéjban annyi, hogy a ‘80-as évek videojátékai egy félreérthető üzenetet magukra vesznek és hadjáratot indítanak a világ ellen. Az egykori nagy Tetris és PacMan bajnokok pedig visszatérnek, hogy legyőzzék kedvenc játékait a Föld megmentése érdekében.

Annyi helyen leírtam már, hogy mennyire is gyűlölöm ezt a pasit, és bármennyire is szeretném, ezúttal nem fogom újra lekörmölni. Elég, ha azt az mondom, eleget szenvedett már a nép, hagyja abba végre a filmkészítést. A bevallása szerint a Blended sem készült volna el, ha nincs a kalandvágyó kedve és az ötlete, ha már itt ez a szép táj és mindig is el akartam utazni, miért is ne lehetne pluszba kijönni a végén?

Az egész Pixels egyébként egy azonos nevű, néhány évvel korábbi rövidfilm alapján készült, és szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, sokkal több örömömet leltem abban a néhány percben, az pedig pláne kiborít, hogy az alkotás ugyan majdnem száz millió dollárba került, a látványvilág felszínes és átlagos: pontosabban csak kockákból áll.

Most mondjam azt, hogy a Pixel egy jó film Sandlerhez képest? Talán, bár a Cipőbűvölőt még mindig szívesebben nézem a maga melódramatikus hangulata miatt, és az az igazság, kezd elegem lenni abból, hogy Sandler még csak komolyabb erőfeszítéseket sem tesz, hogy feljöjjön abból a bűzölgő, fekáliával teli szennyvízcsatornából, amiben nagyjából már húsz éve benne van.

De miért is tenné? Ez a helyzet nagyjából vetekszik a korrupt politikusok helyzetével: szidjuk őket, hogy zsebre teszik a pénzt, pedig ha mi lennénk az ő helyükbe, valószínűleg nem döntenénk másképp. Tisztelet a kivételnek, persze. Láthatóan Sandler is jól elvan azzal, hogy filmeket csinál a haverjaival, jól szórakozik, és még pénzt is kap érte. A minőség meg.. Kit érdekel?

Ja, és még valami nagyon-nagyon fontos dolgot nem is mondtam. Kevin James az elnök!!! Amúgy kiráz a hideg, amikor egyes emberek felkiáltójelekkel próbálnak drámai hatást kelteni, de ezt most egyenesen kiált ezért. Mégis milyen vígjáték ez? Columbusnak szerintem volt egy rém egyszerű, és ha jobban belegondolunk, nem is rossz ötlete: mivel a Pixel egy vígjáték, azon belül is az esztelen kategóriába tartozik, így nem kell foglalkozniuk bármivel is, ami kicsit is élethűbbé tenné. Így a néző lesz a hülye, amiért kifogásolja, hogy egy sárga pólós alak jár-kel a Fehér Házban és sörözik az elnökkel, amíg kint az emberek tüntetnek ellene.

Na jó, a Pixel már így is sokkal kevesebb karaktert érdemel, mint amennyit én neki szenteltem, összefoglalásként annyi, hogy nem egy eget verően rossz alkotással van dolgunk, de unalmas, elképesztőn buta és mégsem felejthetjük el, hogy itt van Sandler, szóval a legjóindulatúbban is azt kell mondanom, az átlagos jelző is túlzó lenne rá.

Értékelés: 10/4

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Bíborhegy egy elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató film."

A kritikák elég megosztók voltak Guillermo del Toro új filmjével, a Bíborheggyel kapcsolatban, a lelkesedésem azonban ennek ellenére sem hagyott alább és kíváncsian vártam, hogy mit tud kihozni egy rém egyszerű, ugyanakkor a brutálisan szép látvány és díszletek miatt roppant érdekessé váló történetből. Azt kell mondanom, minden lehetséges elvárásomat teljesítette, egyáltalán nem lehet okom panaszra, sőt.

Egyértelmű, hogy a film teljes mértékben azért fog megmaradni az emberekben még hosszabb ideig is, mert nem elsősorban arra ment ki, hogy a néző a film első percében összecsinálja magát a székében, a kidolgozottság, a gyönyörű képek és a szépen lassan, ugyanakkor mégis érdekfeszítően építkező alapsztori pedig rendkívül ritkává váltak az évek során, főleg amikor a found footage-k korát éljük.

Így tehát a Bíborhegy úgy tud eredeti lenni, hogy igazából mégsem az, hisz ha azt nézzük, minden olyan elem megvan benne, amit már valószínűleg ezerszer láttunk más filmekben: kísértet, kastély, titokzatos testvérpár, én viszont már úgy ki voltam éhezve egy épkézláb, jól kinéző kosztümös-szellemes horrorra, hogy számomra meglepően üdén és frissen hatott.

Történetünk Edith Cushing-ról szól, a feltörekvő írónőről, akinek nem elég, hogy meghal az apja, régen elhunyt édesanyját is látja szellemként. Úgy dönt, egy nemrég megismert férfival és annak testvérével indul útnak. A célállomás egy kastély. Szellemek és titokzatos misztikumok vannak abban a kastélyban, melyet Edith az elég nyilvánvaló óva intés ellenére sem tud megkerülni: “Óvakodj a Bíborhegytől!”.

A hó piros, a kastély sötét, a kandalló pedig mindig ég. Nagyjából így lehetne összefoglalni a Bíborhegyet, de azért ne felejtsük ki a bravúrosan jól játszó színészeket is, név szerint Mia Wasikowska-át, aki a naiv, szerelmes Edithet alakítja, aztán itt van Tom Hiddleston, aki a Thor filmekhez hasonlóan itt is (legtöbbször) egy elég negatív karaktert játszik, Jessica Chastain, a testvérpár másik tagja pedig annyira furcsa és sok helyen félelmetes, hogy elsőre kétségbe vontam: biztos, hogy ezt a szerethető, legtöbbször pozitív szerepeket kapó színésznőnek kellene eljátszania? Aztán megláttam az első jelenetben, és minden kétségem eltűnt.

A casting tehát, szinte tökéletes. A felvezetéssel adódtak kisebb-nagyobb problémák, ami akármennyire is jól volt felépítve, sok helyen mégis kissé unalmasnak hatott, ám az apa halála után a film egy teljesen más irányt vett: otthagyta az addig megismert környezetet és a jelenetek 90-95 százaléka csakis a kastélyban játszódott tovább. Három szereplő, három különböző karakter abban a rohadtul nagy házban: na, végre a néző tényleg elkezdhet félni!

Nem éppen. Akármennyire is vannak olyan részek, amikor tudod, hogy jönni fog valami és összeszorított ajkakkal várod a kísértet újbóli megjelenését, a Bíborhegy egyszerűen nem elég félelmetes ahhoz, hogy borzongj is rajta. Ez persze sokszor a brutálisan bénán és teljesen jellegtelenül kinéző szellemeknek is köszönhető, amik nem tudom, hogyan sikerültek ilyenekre, de sokkal inkább azzal nézetném egy életen át, aki ilyet kitalált. Ha ettől az elég bizarr ténytől eltekintünk, hogy minden másra figyelj, csak magukra a kísértetekre ne, a film felétől kezdve szinte egyszer sem tudtam levenni róla a szemem.

Nagyban köszönhető ez a szinte kifejezhetetlenül szép helyszíneknek, díszleteknek, ami egyértelműen Oscar-t ér, valamint, mivel mégis csak egy gótikus-romantikus-horrorfilmről beszélünk, a hangulat és a feszültség is gyakran a tetőfokára hág. A direktor úr, del Toro, azok után, hogy a Hellboy 3-at még mindig nem tudta elkészíteni, megajándékozott minket egy ízig-vérig látványos, a színekkel bátran játszadozni merő, érdekes filmmel, melynek sokkal több mondanivalója van egy egyszerű kísértetsztorinál.

Számomra a főszerepben nem Edith, hanem Thomas és Lucille áll, a testvérpár, és azon belül is utóbbi irányítását és a testvére ellen elkövetett lelki gyötrelmeket mutatja be a film. Vajon Thomas miért lett olyan, amilyen? Látszólag ő a férfi, ő viseli a nadrágot, a látszat azonban csal és minden egyes tettet és cselekményt más ember határoz meg az életében. (Gondolhatunk Lucille-ra, de akár Edith apjára is.)

Összefoglalva del Toro hozza a szokásos szintjét és remek látni, hogy néhány mostanában elkészült filmje után, mely szép szóval is hagyott némi kívánnivalót maga után, össze tudott hozni egy ilyen elegáns, a színekkel bátran játszadozni merő, emellett pedig gyönyörű képeket szolgáltató filmet.

Értékelés: 10/8

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni."

Eli Roth, a Motel filmek rendezője egy hosszabb kihagyás után 2015-ben két új filmjével is berobbant a mozikba, pontosabban a Knock Knock és a Green Inferno közül utóbbi már két évvel ezelőtt elkészült, de végül csak most láthatta először a publikum. Sem a nézők, sem a kritikusok nem rajongtak egyikért sem, bevételük is csekély volt, pedig Roth mindent megtett azért, hogy becserkéssze a jó nőket nagyvásznon látni kívánó kanos férfiakat, hiszen mindkettőbe betette főszerepre(!) a bájos és elképesztően dögös feleségét, Lorenza Izzo-t.

De tudjátok mit, nem elég egy dögös nő, igaz? Legyen kettő! De mi lesz, ha a moziba járók nem is ismerik a nevüket? Valami sztár kéne még ide.. Keanu Reeves ráér? A John Wick úgyis túlságosan jól sikerült, biztos már epekedve várja, hogy szerepeljen valami szarba.

Körübelül így történhetett a casting, ennek ellenére viszont mégis érdekelt a film, ami leginkább a meglepően érdekesre sikeredett előzetesnek köszönhető, na meg a rajongásomnak a pszichopata karakterek, filmek iránt.

Mielőtt belekezdenénk a tortúrába, fontos leszögezni, hogy ez egyáltalán nem egy horror, legalábbis annyi köze van a horror műfajhoz, mint mondjuk a Micsoda nőnek a politikai drámához. Még a thriller is rengetegszer túlzó jelző, hisz az extrém hosszú felvezetés (nagyjából negyven perc) alatt gyakorlatilag semmi izgalmas nem történik. Sokszor abszurd, legalábbis én annak nevezem a két elmebeteg nő rajzát szerencsétlen szobrokon, de ha jobban belegondolunk, szinte egyetlen műfaj sem illik rá teljesen.

Másik dolog, hogy az alapsztorinak annyi valóságalapja van, mint amekkora esélye, hogy egy pár hónapos baba megérti, miért Star Wars IV-nek hívják az első részt, de essünk túl rajta, a negatív dolgoknak úgy se lesz még vége egy darabig.

Kellemes, boldog családként élik mindennapjaikat Webberék, a hétvégére a feleség azonban kiruccan egy kicsit, az építész Evan pedig egyedül marad néhány napra. Az egyik este csöngetnek hozzá, két ismeretlen nő az: eltévedtek, csuromvizesek és nagyon fáznak. A többit tessék kitalálni.

A film tanulsága egyébként az, hogy a gázóra leolvasón kívül is vannak más emberek, akiknek nem kéne ajtót nyitni. De komolyan, ez a film annyira súlytalan és meggondolatlan, hogy szavakkal ki sem lehet fejezni.

Néhány jelenetben már téged, a nézőt idegesíti a legjobban, hogy ezek a lányok egyszerűen mindent tönkretesznek és mindenen röhögnek, amit csak meglátnak. Roth ezzel valószínűleg a pszichopata-métert akarta jócskán felemelni, ellenben viszont csak egy vontatott, legtöbbször idegesítő és unalmas filmet látunk két jó nővel és egy tehetséges színésszel.

Egyetlen erőssége talán az atmoszféra, hisz néhány másodpercen kívül tényleg az egész cselekmény a házban játszódik és a nagyon érdekes, már-már misztikusnak és teljesen kiismerhetetlennek tűnő házban tényleg elég para lehet bújócskát játszani, aminek tétje a halál, vagy az élet.

Tudjátok, mi a nagy baj? Az, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy annyi lélekjelenléte nincs ennek a Webbernek, hogy időben felismerje a helyzetet és ne tudjon megbirkózni két nővel. Érthetetlen az egész.

A helyet az, hogy minden percén érezni ennek a filmnek, hogy nagyon beteg akart lenni. Az egyik jelenetben például villával szúrnak le valakit, a másikban az egyik nő Evan saját lányának ruháit veszi fel és úgy szerelmeskedik vele, valami miatt azonban mégsem működik ez az egész.

Nem elég megkapó, nem elég megrendítő, semmi olyan elem nincs benne, ami miatt érdekessé válna, így az első óra után, mivel akkor kezdődik az igazi cselekmény, már az se érdekelne, ha Evanról kiderülne, hogy igazából ő a két lány, csak testet cseréltek és most az elméjével irányítja a dolgokat. Na jó, talán ez kicsit feldobná..

Ennek ellenére mégsem lett olyan rossz a Knock Knock, legfőképpen azért, mert Reeves a lehető legtöbbet hozza ki belőle. A befejező jelenet például egyszerre lett hátborzongatóan morbid és nevetséges, ugyanakkor kiakasztó, botrányos is, és ha az egész film olyan polgárpukkasztó lett volna, máris jobban értékelném.

Ami még igazán hangulatossá teszi, az a már említett erős atmoszféra és a kevés szereplő. Az IMDb adatai szerint mindössze kilenc színész játszott, ebből is az egyik a Uber Driver, akinek gyakorlatilag nemhogy a hangját, de az arcát se látjuk meg.

A Knock Knock összefoglalva nem egy rossz film, nincsenek benne eget verő, borzalmas jelenetek, mivel ugyanazt a lapos, közepes színvonalat hozza az elejétől a végéig. Az érdeklődés teljes hiánya a nagy hibája az alkotásnak, már csak abban reménykedek, hogy a Green Inferno egy fokkal jobb szórakozást tud majd nyújtani.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam."

Nem kétséges, hogy Denis Villeneuve neve kevesebb mint fél tucat film alapján egyet jelent a minőségivel. A 2013-as Fogságban az év egyik legjobb alkotása, azon belül is személyes kedvencem, és utánanézve műveinek, leginkább az tetszik benne, hogy bármilyen klisés történetet eredetivé tud tenni néhány elképesztően hatásos jelenet, zene és operatőri munka által. A Sicario minden bizonnyal rajta volt a “legvárósabb filmek” listámban, a rengeteg pozitív visszajelzés pedig csak még biztosabbá tett, hogy Villeneuve ugyanolyan jó filmet tett le az asztalra, akár csak korábban.

A helyzet az, hogy a legnagyobb sajnálatomra mégsem tudtam azt mondani, hogy ugyanolyan maradandó élményeket és lelki sebeket okozott volna, mint mondjuk a Fogságban. A dolog persze nem az összehasonlításra megy ki, hisz a kettő között ég és föld a különbség, sokkal inkább azt kerestem a Sicarióban, hogy mennyire tud belemenni a lelkembe, mennyire tudja átjárni és a testemet és mennyire jó film ahhoz, hogy több évvel később is megemlíthessük majd egy kellemes meglepetés során, mint Villeneuve egyik legjobb filmje. Szerintem semennyire.

De vajon miért nem gyakorolt rám nagy hatást? Elsőre fogalmam sincs. Gondoljunk csak bele, már az ötödik percben annyi megrázó és hányingerkeltő képsorokat kapunk, hogy csak fogjuk a fejünket, mi lesz itt még, a brutális és pattanásig feszült jelenetek azonban nem érnek véget: sőt, szinte nincs olyan pillanat, amikor ne gondolnád azt, hozzáteszem jogosan, hogy itt valaki, akár a barátja, lepuffanthatja az egyik főszereplőt, annyira misztikusak és kiismerhetetlenek karaktereink.

Akkor meg mi a fene a baj? Talán ott lehet a hiba, hogy nem tudta fenntartani az érdeklődésemet. Az alapsztoriból, mexikói drogkartell, meg minden, rengeteg lehet kihozni, csak a rendezőn és a forgatókönyvön múlik, hogy átugrunk-e “itt senkiben sem bízhatsz” stílusú kliséhalmazzá vagy eredeti, érdekes, ízig-vérig piszkos bűnügyi alkotássá.

A megnyugtató hír, hogy Villeneuve az első perctől a végéig az utóbbit hozza, kivéve azt a bizonyos “érdekes” jelzőt, mert az valahol a hetvenedik perc környékén teljesen eltűnik és egészen a záró jelenetig vissza sem jön. Pedig az első órára tényleg nem lehet panasz, remekül vezetik fel a történetet, a karaktereket, ugyanakkor a második felében már fogalmam sem volt a legtöbb megemlített szereplőről, hogy ki a fene és hogy kerül be a sztoriba, pedig, már csak tiszteletből is a direktor iránt, semmi másra nem figyeltem a film közben.

A történet egy FBI-ügynökről, Kate Macer-ről szól, aki az egyik akciója során falba rejtett halottakat talál a Diaz klán házában. Nem sokkal később megbízzák egy szigorúan titkos akcióra, mely klán lebuktatását és elfogását tűzte ki célul. Nem sokkal később egy olyan közegben találja magát, ahol sehol nem lehet biztonságban és ahol kicsit sem tisztelik a törvényt.

A színészek egyszerűen letaglózóak. Emily Blunt majdnem száz százalékban megbirkózott a feladattal, Josh Brolin, akit lassan kötelező minden új filmbe betenni, szintén fantasztikus, Benicío Del Toro pedig már sokadjára hozza a lappangó pszichopata, aki már a tekintetével és puszta lélegzetvételével ölni képes, de ennek ellenére mindig jól áll neki.

A filmet egyébként abban az Új-mexikói Albuquerque-ben forgatták, ahol többek között a Breaking Bad, magyarul Totál Szívás és a Better Call Saul is játszódik. Már azon sem csodálkoznék, ha egy kis cameóban megjelent volna mondjuk Saul, mint az egyik drogkereskedő ügyvédje.

Összefoglalva a Sicario egyáltalán nem egy rossz film, sőt, a legjobb 15-be biztos benne van, amit idén láttam eddig, de viszont mégis csak azt kell mondanom, hogy sokkal-sokkal többet vártam tőle és Villeneuve korábbi alkotásait elnézve nem hinném, hogy hiba lenne magas elvárásokkal nézni a filmjeit. Minimum egy Fogságban hatást vártam tőle, sajnos csak minimális csalódást kaptam.

Értékelés: 10/7,5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Molnár Szilárd filmje tehát, akármennyire is tele van hibákkal, egy szórakoztató alkotás. A gép például meglepően jól néz ki, sok más, nagyobb költségvetésű sci-fi-ben is megállná a helyét. A forgatókönyv minden tekintetben kiemelkedik, a karakterek fejlődnek és az alapötlet is sok érdekességet, izgalmat rejt magában."

Mi sem lehetne nagyobb öröm egy filmszerető embernek, amikor látja, hogy egy csapat hobbifilmes, akik eddig csak rajongói voltak a filmeknek, nem pedig készítői, belevágnak egy igazán nagy, 80 perces alkotás elkészítésébe gyakorlatilag nulla költségvetés és tapasztalat mellett. Ez bizony nem csak dicséretreméltó, de a többi ember számára is egy nagyon motiváló dolog. A R.E.M. minden egyes percéről, pillanatáról lerí, hogy a lelkesedés hatalmas volt, ennek ellenére azért ezer helyen bele lehetne kötni. De minek?

A helyzet az, hogy Molnár Szilárd (Lisztes) művére nem lehet rá haragudni, és ha jobban belegondolok, nem is kell a részemről, hisz a maga módján tökéletes szórakozást tudott nyújtani. Ki is emelném először a legnagyobb pozitívumát, az irdatlanul vicces és belevaló szövegeket, amik általában Joe, az egyik főszereplő szájából hangzanak el. Nagyon nagy szerencse, hogy a R.E.M. kicsit sem veszi magát komolyan, és a filmről írt kritikákban megemlített “utolsó 20 percet” sem tartom annyira rossznak, hisz tulajdonképpen mégis egy komoly témával bíró alkotásról van szó, amit jó ötlet volt, hogy nem happy-enddel vagy a szokásos maszlaggal zártak le.

A történet szerint Joe épp a drogelvonóról jött ki, amikor összefut Márkkal, az új szomszédjával, aki bemutat neki egy nagyon különös, titokzatos gépet, mely segítségével mások álmaiban lehet járni. A két férfi azonban egyre több bűncselekményt követ el gépük használatával..

Akkor most térjünk át a színészekre, azaz a film gyenge pontjára. Sajnos azt kell mondjam, Pavlics Tamás, Márk alakítóján borzasztóan érezni, hogy nem hivatásos színész, (egyébként a Cinestar kritikusa), Orbán Gergelyt, vagyis Joe-t pedig a már említett király szövegei mentették meg. Itt sajnos rengeteget veszít a film az élvezhetőségéből.

A másik dolog, ami szúrta a szemem, az az operatőri munka és a beállítások. Gyakran olyan érzésem támadt, hogy kijelöltek a kamerának egy pontot, ahol mindkét szereplő látszik és ennyi is. Persze tudom, (vagyis nem tudom, honnan is tudnám?) hogy nagyon nehéz még erre is figyelni, de ez nagyon idegesített.

Kifejezetten tetszett, hogy ha jól emlékszem, a negyvenedik perc környékén lépünk csak be az első álomba, vagyis akkor látjuk mi, nézők először igaziból. Már tűkön ülve vártam és nem is kellett csalódnom, a játszótéri jelenet például a film egyik legkiválóbb pontja volt.

Molnár Szilárd filmje tehát, akármennyire is tele van hibákkal, egy szórakoztató alkotás. A gép például meglepően jól néz ki, sok más, nagyobb költségvetésű sci-fi-ben is megállná a helyét. A forgatókönyv minden tekintetben kiemelkedik, a karakterek fejlődnek és az alapötlet is sok érdekességet, izgalmat rejt magában, amit ugyan a kis budget-nek “hála” nem sikerült úgy kibontakoztatni, mint ahogy az (gondolom én) Szilárd agyában volt, de még így sem lehet okunk panaszra.

Vannak benne üresjáratok, mint például Márk szexfüggősége, ami véleményem szerint teljesen felesleges volt és még a játékidőben is csak maximum egy percet volt téma, így nem éreztem szükségét, ahogy a két pornónak sem, csak mert legyen benne csöcs. Másik negatívum, hogy még abból se mutattak szinte semmit.. :(

Összefoglalva tehát sok helyen bele lehetne kötni, de hülyeség, hisz szórakoztató volt és a kellemes játékidő is gondoskodik róla, hogy ne omoljon össze a világ, ha esetleg nem tetszett neked. Egyszóval csak gratulálni a tudok a fiúknak, nulla költségvetésből valami jót csinálni manapság elképesztően nehéz dolog.

Ja, és egy hatalmas plusz pont az Inception poszterért.

Cím: R.E.M.

Rendezte: Molnár Szilárd

Forgatókönyv: Molnár Szilárd

Zene: Elekes Gergő

Vágó: Gál Sándor

Szereplők: Orbán Gergely, Pavlics Tamás

"Ez a film pont olyan, mint egy kiadós nátha: már az elején érzed, hogy ebből nagyobb baj lesz, de még nem veszed komolyan és reménykedsz benne, hogy érthet még meglepetés. Kicsivel később persze már tudod, hogy ez nem az a fajta, ami elmúlik, és ami a legfontosabb: mindkettő olyan fájdalmakat tud okozni, hogy azt csak gyógyszerekkel lehet csillapítani."

Nem tudom, hogy A pláza ásza Vegasban megtekintése után még valaha is képes leszek nevetni egy vígjátékon, hisz minden áldott pillanatban Kevin James taszító arcára és jellemére, a pénzhajhász stúdióra és stábra, na meg Paul Blart tekintetére fogok gondolni, melyek folyamatosan csak azt kiabálják: “vedd meg a jegyet, vedd meg a jegyet!”. Annak ellenére tud undorító lenni mind a 94 hosszú-hosszú perce, hogy disznóviccek nincsenek is benne. Igen, ezen én is alaposan meglepődtem, főleg úgy, hogy James nagy barátja az erre szakosodott poénok “királya”, Adam Sandler. Nyugi, nincs cameo. Annyi minden idegesít ebben a filmben, hogy valószínűleg egy könyv terjedelme sem lenne elég eme hibák kibontására, de azért megpróbálom dióhéjban összefoglalni, mennyire is utálom 2015 (és talán az évtized) legrosszabb vígjátékát.

Persze az se normális, aki az egészen elképesztő negatív kritikák után bármennyi pénzt is kiad ezért a vállalhatatlan mocsokért, sőt, ha még ez sem lenne elég, egyenesen azoknak az embereknek kellene hálát mondania a készítőknek, akik vették a drága idejüket és elejétől a végéig kibírták hányás és mindenféle egészségügyi probléma nélkül. Ez a film pont olyan, mint egy kiadós nátha: már az elején érzed, hogy ebből nagyobb baj lesz, de még nem veszed komolyan és reménykedsz benne, hogy érthet még meglepetés. Kicsivel később persze már tudod, hogy ez nem az a fajta, ami elmúlik, és ami a legfontosabb: mindkettő olyan fájdalmakat tud okozni, hogy azt csak gyógyszerekkel lehet csillapítani.

A történet szerint, melyet a treatment írója valószínűleg egy félig kifújt papír zsebkendőre írt, Blart a pláza megmentése után meghívást kap a Biztonsági Őrök Expójára, ahova a lányát is elviszi, egy műkincstolvaj azonban alaposan keresztbe tesz az önfeledt nézelődésnek és kikapcsolódásnak.

Szánalom. Legszívesebben csak ezzel az egy szóval tölteném ki az egész bejegyzést, mert ez az, amit annyira erősen érzek a film iránt. Elképesztő, hogy ez a szenny 2015-ben egyáltalán elkészülhet. A 4,4-es IMDb pont, mellyel sok jobban kinézőbb B-film magasabb helyezést ér el, mint Blart legutóbbi kalandja, sok mindent elmond magáról. Már az első rész is tömegpusztító fegyverként hatott az emberiségre, Kevin James viszont azt hiszem, most ért fel a csúcsra.

“Amúgy James a való életben biztos vicces, ez csak egy karakter és ő nem szólhat bele semmibe..” Hát de. Sandler öribarija nem csak ezt a borzasztóan idegesítő karaktert, hanem magát a szkriptet is ő írta. Nem hazudok, ha azt mondom, kétszer mosolyodtam el az egész film alatt. Azért tudom ennyire, mert direkt számoltam, az eredmény pedig megdöbbentő: rengeteg a viccnek szánt benyögés, mondat vagy tett és egy elképesztően hosszú matematikai számolás után minden negyvenhetedik percben vicces egy vicc.

Persze ez relatív dolog, ha életben nem láttál még olyan vígjátékot, melyben abból csinálnak poént, hogy a molett főszereplő elesik és többek között felrúgja egy ló, akkor minden bizonnyal tetszeni fog.

Az alkotók mintha direkt kerülték volna, hogy bármiféle olyan elemet tegyenek a filmjükbe, amitől kicsit is szórakoztatóvá válik. Tipikusan az az alkotás, ami baromira humorosnak gondolja magát, a szomorú igazság viszont az, hogy ennyire rossz és klisés filmet az utóbbi évtizedekben nagyon ritkán találunk, ami nem azt jelenti, hogy Hollywood csupa jóval ajándékoz minket, csak azt, hogy a Pláza ásza Vegasban valami elképesztően gagyi.

Főgonosznak kiválasztották az egyetlen tényleg félelmetes arcszerkezetű férfit, aki csak feltűnt a casting során, (nem, nem Ron Perlman az), készítettek valami mondvacsinált indokot, hogy Kevin James futkározhasson egy kiürített hotelben kalóriaégetés céljából és már kész is van a “nyár vígjátéka”.

Andy Fickman-t, aki munkáiból ítélve elég nagy összhangban lehet az előző Blart film rendezőjével, Steve Carr-rel, leginkább szintén ehhez hasonló családi vígjátékokból ismerhetjük, például a Gyerekjátékból, mely a plakát alapján komplett hülyét csinál Dwayne Johnson-ból, de hozzá fűződik a Már megint te? is. Hasonló színvonal mindegyik.

A pláza ásza Vegasban tehát visszatért és kegyetlenebb, mint valaha. Paul Blart mindig is értette, hogyan lehet az emberek IQ-ját mindössze száz perc leforgása alatt drasztikusan lecsökkenteni, így van ez a folytatással is, melynek egyes jelenetei fájdalmasabb hatást tudnak adni, mint bármelyik működő pisztoly, így a végére a készítők nevében bocsánatot szeretnék kérni ezért a mértéktelen szánalomtengerért, magamat pedig legszívesebben kitüntetném, hogy a kritika megírása közben egyetlen káromkodást sem használtam, azaz minden olyan jelzőt, ami a legpontosabban ráillik Kevin James legújabb agymenésére.

Értékelés: 10/1

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.