"Minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment."

A Csábítunk és Védünk mesterien vonultatja fel az összes rohadt road movie-s vígjáték klisét, ami csak létezik a Földön: érthetjük ezt a karakterek, a cselekmény és a megvalósítás szempontjából is, hisz Anne Fletcher gyakorlatilag az első perctől az utolsóig biztonsági játékot játszik, ennek ellenére viszont eléri azt, ami csak igazán keveseknek sikerül: a katyvasz alapfelállásból egy szórakoztató, összességében több, mint egy átlagos comedy-t csinál. A stáblista után két perccel persze már arra sem emlékszel, hogy mi történt negyedórával ezelőtt, de legalább amíg nézed és nem foglalkozol semmi mással, egy üdítő, szórakoztató filmet kapsz.

Ha jobban belegondolok, biztosra veszem, hogy sokkal több negatív dolog jut eszembe a filmről, sem mint pozitív, egy eddig érthetetlen okból kifolyólag viszont mégsem tudok haragudni rá. A rövid játékidő egyértelműen elősegíti, hogy ne nevezhessük vállalhatatlannak, pedig gyakran olyan érzésem van, mintha Fletcher csak ezt akarta volna.

Abban is teljesen biztos vagyok, hogy a filmben feltűnő jelenetek nagy részét már legalább kétszer láttuk máshol. Persze az eredetiség már ott elhagyták a készítők, amikor az első “minden szabályt be akarok tartani és nem állhatsz az utamba” poént elsütötték Witherspoon-nal.

Az egyik fő karakterünk, a vagány, latin-amerikai szépség, Daniella Riva, akit ki más is játszhatna, mint a 2009 óta a Modern családnak köszönhetően világsztárrá vált Sofía Vergara, akit több szempontból is újra tudnak hasznosítani: egyrészt a marketing, mert ki a franc nem lenne kíváncsi a melleire, másrészt pedig a szokásos temperamentumú nyelvezete, ami mindössze egyszer sikerül igazán jól. (Nem nehéz kitalálni, hogy a buszos jelenetre gondolok.)

Hogy ki a másik? Pontosan az előbb felsorolt jelzőknek az ellentéte. Cooper, azaz Reese Witherspoon egy begyepesedett, a szabályoknak és néhai apjának megfelelni vágyó, borzasztóan idegesítő nőszemély, akinek az első fél órában egyetlen olyan mondata sincs, ami ne lenne kicsit is hivatalos vagy egyszerűen csak normális.

És ha ezek ketten összeállnak? Hát, ez lesz belőle.. A kémiáról nem igazán tudok beszélni, hisz úgy gondolom, ennyire különböző észjárású és gondolkodású ember, akiknél ráadásul még fegyver is van, kizárt, hogy nem ölik meg egymást előbb-utóbb, Witherspoon és Vergara viszont, mint színészek, érezhetően jól egymásra hangolódtak.

A karakterek tehát már a gyökerektől kezdve elcseszettek voltak, de nem csak róluk van szó, hanem mindenkiről, aki kicsit is több időt tölt el a kamerák előtt. A két, rendőrnek álcázott “főgonosz” annyira szánalmas, hogy az nem igaz, főleg az egyiknek a tetoválása, ami alapján jön rá Cooper, hogy ők is beépített emberek. Most komolyan, egy köztiszteletben álló, amúgy lefizetett rendőr biztosan magára tetováltatná a pénzelő bandája jelképét?

Ez és még legalább tíz ehhez hasonló logikai baki fordul elő, legnagyobb megdöbbenésemre viszont mégsem tudom igazán gyűlölni, bármennyire is szeretném. Ha valaki maximum három bejegyzést olvasott el itt a blogon, tudja, hogy a legkisebb hibákat is képes vagyok nagyító alá venni és mérgelődni rajta, a Csábítunk és Védünk esetében viszont képtelen vagyok bármelyik negatívumra is haragudni. Pedig nem mondanám se ötletesnek, se izgalmasnak, egyszerűen csak ez az a film, amit leülsz, megnézed, elropogtatsz alatta egy pattogatott kukoricát vagy bármilyen finomságot, ami csak a kezedbe kerülsz, és próbálod élvezni.

Persze azokat is teljes mértékben megértem, akik gyűlölik, bár néhány kritikát elolvasva úgy gondolom, sokkal inkább a mostanában túl sokat használt alapszituációval volt problémájuk, hisz ha a Csábítunk és Védünk egy ruhaanyag lenne mondjuk a H&M-ben, minden bizonnyal a hátulján levő címke a 100% klisére figyelmeztetne. Kreatív perceinket olvasták

Összességében sok minden el van rontva a filmben, én viszont a sok probléma és szemet szúró hiba ellenére is teljesen jól elvoltam vele, csupán annyi a fontos, hogy kis mértékben sem szabad komolyan venni. A road-movie-s hangulat persze kicsit feldobta és egy meglepően szórakoztató kilencven percet kapunk, viszont még egyszer el kell mondanom: minden lehetséges módon kapcsold ki az agyad, mielőtt megnézed. Nekem könnyedén ment.

Értékelés: 10/6

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

" Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi."

Sok mindent elárul a Szállító nem tudom mennyire hivatalos negyedik részéről, ha azt mondom, az előző három simán kenterbe veri, bármiféle erőlködés nélkül. Pörgessük kicsit vissza az idő kerekét és gondolkodjunk el, milyen is volt anno a trilógia Jason Statham főszereplésével: borzalmas! Nos, alapvetően az elsőt nem tartom annyira rossznak, egyszer meg lehet nézni, a folytatások persze tettek róla, hogy az amúgy is instabil lábakon álló cselekményt száz százalékosan tönkre tegyék. Az érzésem az Örökség esetében viszont az, hogy Luc Besson, a sorozat atyja, aki itt forgatókönyvíróként és producerként működött közre, szépen lassanként összegyűjtötte volna a legnagyobb baromságokat, amik csak elhangoztak a korábbi Szállítókban, és beillesztette volna ebbe az agyament, szánalmas, erőltetett izébe. Kicsit én szégyellem magam, hogy ilyen 2015-ben elkészülhet.

De pontosítanék: inkább azért szégyellem magam, mert annyi tehetséges, ígéretes fiatal író van a Földön, a legtöbbjük pedig talán sohasem dolgozhat igazi, kézzel fogható filmen, de egy ilyen elképesztően förmedvény szkriptre viszont pénzt adnak és még mozikba is kerül. Itt már nincs Frank Martin, nincsen rendezés vagy dialógus: 96 percnyi, klisékben gazdag, filmnek koránt sem nevezhető szánalom- és nyáltenger, amire jelen pillanatban is folyamatosan csak keresem a szavakat, amikkel illethetném, viszont csak annyi jut az eszembe, hogy EZT SOHA NE NÉZD MEG!

És ezt komolyan mondom, közben pedig sajnálkozok, egyrészt, hogy mennyi pénzt és időt pazaroltam erre, másrészt pedig az a fájdalmas kérdést teszem fel magamban minden egyes pillanatban, hogy Luc Besson hogy a fenébe juthatott idáig. A korai Besson olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint A nagy kékség, a Metró vagy a Nikita, a késői viszont csak ismételgette önmagát, teljesen sikertelenül.

Az Örökség minden egyes klisés elemet felmutat, amit csak elvár tőle az ember. Az akciójelenetek kivételével akár egy B-filmben, vagy egy Asylum remekműben is könnyen megállná a helyét. Ehhez hozzájárul Ed Skrein színészi játéka, amire jobb, ha nem is mondok semmit, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a 2016-os, remélhetőleg az “egész világot megváltó” Deadpool filmben is szerepelni fog. Ezen kívül leművelt valamit néhány Trónok harca részében is.

Az arcmimikája olyan, mint a pávián segge és fogalmam sincs, miért hoztam fel ezt a példát, csupán annyit tudok, hogy borzasztóan ideges vagyok: ebbe a filmbe néhány akciójelenetet leszámítva semmi jó nincsen és annyira fájdalmas, hogy mindez már a huszadik percben tudatosult bennem, hogy leginkább sírva fakadnék most rögtön.

Frank Martin karakterét pedig tényleg a sárba tiporták, bár többi folytatást tekintve így sem volt nehéz. Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi.

De az is szégyellheti magát, aki a casting során úgy gondolta, hogy ő megfelelő lesz, mint Frank Martin. Bármennyire is lehet szidni az előzőeket, Jason Statham azért felépített egy izomagyú, vagány, kemény fenegyereket, akibe bármikor bárkit helyre tesz. Úgy igazán. Ha azt mondja valaki, hogy Frank Martin, akkor ezekre a jelzőkre gondolok, de ha meglátom Skrein-t és az ő fapofáját minden egyes pillanatban, az élettől is elmegy a kedvem. Néhány szereplő elmormol néhány viccesnek szánt, amúgy rohadtul nem vicces monológot néhány különböző helyszínen. Nagyjából ennyiből áll a Szállító negyedik része, ezért a bővebb szinopszisra nem is térnék ki.

Még akkor sem tudod értékelni, ha reális elvárással ülsz be a moziba. A reális alatt azt értem, hogy semmilyen öngyilkossági kísérlet ne jusson eszembe a film megnézése alatt. Hát ez sem sikerült, de van egy olyan érzésem, a filmszínház előre tudta, hogy nem a jobbik fajta alkotás lesz és minden szúrós tárgyat eltüntetett. :(

Mindössze 95 perc a játékideje és mégis iszonyúan hosszúnak tűnik. A vége felé már kifejezetten feszengtem a székben, pedig tudtommal nem Gaspar Noé rendezte. Ha már a rendezésnél tartunk, az a Camille Delamarre készítette a művet, aki a Veszélyzónát is csinálta Paul Walkerrel a főszerepben. Mindenféle jót kívánok Delamarre úrnak innen is, de minimum azt, hogy hasaljon legalább akkorát, mint anno Pitof a Macskanővel.

Az Örökség már az elejétől kezdve halva született. Fájdalmasan világít rá arra a tényre, amit eddig is tudtunk: a filmesek nagy része nem ijed meg a nézők vagy a kritikusok haragjától és ha sok a pénz, a lelküket/nevüket is odaadják néhány ehhez hasonló szennyhez. Főleg akkor persze, ha Luc Besson neve is feltűnik a stáblistán.

Összefoglalva, mert ez a film legalább hétszáz szóval többet kapott, mint amennyit érdemel, borzasztóan rossz. Ha nekem nem hiszel, a 4,8-as IMDb pont azért magáért beszél. Ha sikerül egyben, sírás, hasgörcs vagy roham nélkül végignézned, akkor boldog és erős ember vagy,  ha pedig bármelyik ezek közül bekövetkezik, egyszerű, földi halandó. Ha van olyan film, amire egy forintot sem adnék, az mindenképpen a Transporter 4.

Értékelés: 10/2

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Elsősorban Jonah Hill és James Franco sokat ígérő alakítása miatt vártam nagyon az Igaz történet című 2015-ös drámát, mivel előbbi egyáltalán nem érdemli meg, hogy összekössék a nevét néhány semmitmondó, káromkodásban, bulizásban és szexben megállást nem ismerő filmmel, utóbbi alkotásainak minőségei pedig szépen szólva is eléggé hullámzó tendenciát mutatnak. Kettejük párosára lehetne azt mondani, hogy különleges, viszont mégis jól működik. A filmmel ellentétben. A True Story beáll a sorba és a tipikus, sokat markol, de keveset fog hibába esik, ami leginkább az utolsó 35-40 percben jön elő igazán.

Jonah Hill, Seth Rogen, James Franco és néha Judd Apatow is befigyel: manapság ők szolgáltatják a vígjátékokat szigorúan 18 éven felülieknek, néhányan szerepelnek is a 2013-as Itt a vége című filmben, ahol James Franco tart egy házibulit haverjainak, a világvége azonban közbeszól. Mindannyian sokkal többet tudnak, mint amit először ki lehet nézni belőlük, bár Franco azért a drámaibb mozgóképekben is előszeretettel mutatkozik. A nagy kérdés tehát az volt, vajon működik-e kettejük között a kémia és egyáltalán, Hill mennyire tud majd megbirkózni ezzel a szereppel.

Legnagyobb meglepetésemre egyikkel sem volt probléma, a baj forrása teljesen máshonnan jött. A történet szerint, mely már a címéből is utal rá, hogy ez mind-mind megtörtént, Michael Finkel újságíróról szól, akit nemrég küldtek el a New York Times-tól, mivel egyik cikkében nem teljesen az igazat írta le. Akkor kerül kapcsolatba Christopher Longo-val, amikor megtudja, hogy gyakran az ő nevén mutatkozott be. Egy furcsa, baráti(??) kapcsolat alakul ki a két ember között és sokáig az is kérdéses, hogy Longo, aki a vád szerint megölte a családját, vajon tényleg bűnös-e.

Kezdjük a karaktereknél. Nem tudom, hogy a való életben Michael Finkel milyen érzésekkel ült le Christopher Longo-val szemben, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy, ahogy a filmbeli Michael. Egyszerűen nem értem, hogy tud valaki egy gyilkossal beszélgetni, aki nem elég, hogy a vád szerint kegyetlenül megölte a lányát és a feleségét, még Finkel nevén is mutatkozott be másoknak. Már az elején teljesen kötetlenül, barátságosan beszélgetnek, ez pedig roppantul idegesítő.

Aztán a True Story mindent elkövet annak érdekében, hogy egy okosan felépített, misztikumokkal teli gyöngyszemként emlékezzünk vissza rá a későbbiekben. Több tízperces jelenetek, hosszú snittek és dialógusok, fájdalmas tekintetek. Egy igazi művészfilmként próbálja beadni magát, pedig csak egy unalmas, lassú és borzasztóan erőltetett dráma.

Az sem véletlen, hogy elég kis költségvetésből és kevés helyszínen játszódik a film. Rupert Goold direktornak ez az első egész estés mozija, csak néhány minisorozaton munkálkodott eddig. Sajnos meg is érződik a folyamatos bizonytalanság és a biztonsági játék, ami nem is lenne baj, csak ne érződne annyira, hogy igazából el akart szakadni a szokásos életrajzi filmek vonulatától, viszont mégsem mert valami különlegeset, mást letenni az asztalra.

Kisebb mellékszerepekben feltűnik Ethan ez a pasi játszott már főszerepet? Suplee, de itt van a Pókerarcokból is ismert Gretchen Mol, akinek tényleg csak annyi cselekmény jutott, hogy sírnia kell és fogni a szerettei kezét. Felicity Jones pedig, aki a Mindenség elméletével emelkedett fel számomra a nagyok közé, Finkel barátnőjét játssza, aki a végén jól be is olvas ennek a furcsa barátnak.

Az a baj ezzel a filmmel, hogy tulajdonképpen semmi nem történik benne. Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Jonah Hill, James Franco és Felicity Jones borzasztóan jól színészkedik, mind együtt, mind külön, és ha másra nem is jó ez a film, legalább bizonyítja, hogy nem szabad beskatulyázni az embereket és egy szinte csak vígjátékokból ismert pacák is ugyanúgy megállja a helyét bociszemű újságíróként, mint sörvedelő gimnazistaként.

Értékelés: 10/4

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Általában két hatalmas nagy baromság közepette lehet fellelni az igazán vicces momentumokat, de tényleg nagyítóval kell keresni, hisz a felszínen csak kliséhalmazt és száz összezárt, ásítozó embert lehet találni egy sötét teremben."

Griswoldék balszerencséje a vakációkban bizony továbbra is folytatódik, a családfő Clark-ot viszont váltja fia, az Ed Helms által alakított Rusty, de csak a név változik, a “talpraesettség” nem. Alapjába véve egyáltalán nem vagyok nagy rajongója a sorozat régi darabjainak, persze megmosolygok egy-egy klasszikus jeleneten, de ez minden. Sőt, szerintem több, rossznak vélt darabot ki is hagytam. Nagy elvárásaim nem voltak, hisz csak így lehet kicsit is szórakozni rajta, bár kicsit kínosnak tartom, hogy egy olyan filmsorozatról beszélek, mely már 1997-ben is erőltetettnek számított. Igen, a Vegasi vakációra gondolok. Chevy Chase feledhetetlen arcjátéka persze okozott maradandó nyomokat nálam is, az már más kérdés, hogy a Griswold család feje ezúttal idegesítőbb, mint valaha.

Ed Helms olyan a Másnaposokban, mint Jason Bateman a Förtelmes főnökökben: sokkal inkább az okosabban gondolkodó, általában higgadt figurát hozza, akit néha azért rendesen ki lehet hozni a sodrából. Nos, valahol itt is ez a helyzet, Rusty pilótaként dolgozik egy ismeretlen légitársaságnál. Egy nap elhatározza, mint anno apja, hogy útra kelnek a családdal együtt egy óriási vakáció erejéig.

Hol is kezdjem a problémákat? Mondjuk a karaktereknél. Rusty hasonlít apjához, ugyanakkor mégsem. Kicsit sem vicces, hogy mindenre, a legidegesítőbb dolgokra is békésen reagál, ugyanakkor a régi Griswold, Chase-nek pont ez volt a bája. Idegesítő, hogy minden pillanatban Helms “ragyogó” fogait kell néznem minden egyes jelenetben, de hát mégis csak egy fogorvosról beszélünk. (Trollok, trollok mindenütt..)

Továbbá mindkettő gyerek karakterét sikerült a lehető legrosszabbul megírni: a kisebb egy igazi nagyképű, a bátyját porig alázó kölök, aki legalább százszor beoltja tesóját, amiből kb. csak három igazán vicces, a nagyobb pedig egy igazi lúzer, aki a játékidő kilencven százalékában tényleg megérdemli, hogy ezt csinálják vele.

A Vakációt az a Jonathan M. Goldstein írta és rendezte, aki többek között a már említett Förtelmes főnökök 1-2, a Derült égből fasírt 2 és a Fantasztikus Burt Wonderstone szkriptjét is jegyzi. Mint látjátok, az úriember eddig egyetlen nagyjátékfilmet sem rendezett és talán lehet, hogy a Vakáció is túl nagy falat volt neki.

De nem csak ezen a hasal el a film, kifejezetten akarja, hogy egy-egy jobb jelenet, poén után teljesen eltűnjön az arcunkról a mosoly és felváltsa azt valami furcsa, kicsit sem kellemes érzés. Van itt rasszizmus, szexizmus és minden negatív dolog, aminek “izmus” van a végén, de ezzel még nem is lenne probléma, ha nem százszor, hozzáteszem, sokkal jobban előadott poénokkal operálni folyton folyvást. Néhány viccesnek szánt résznél már az én pofámról égett a bőr, hogy mennyi pénzt tudnak még lehúzni egy másik bőrről.

Rusty egy igazi seggfej. De nem a vicces értelemben. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ami poén Chevy Chase-nél, az unalom és humortalanság Ed Helms-nél. Ez pedig nem (teljesen) az ő hibája, mivel nagy részben a rendezésen és a forgatókönyvön bukik el a dolog.

Viszont nem bukott volna el, ha el sem készül. És most nem azt mondom, hogy vállalhatatlanul rossz lenne, csak teljesen felesleges és sok helyen idegesítő.

Rengeteg mindent elmond egy vígjátékról, ha egyes jelenetek közepette a néző kezd feszengeni és nem a készítők: persze ki tudja, lehet, hogy az általam elnevezett Josh Trank-utóérzés érvényesül, aki a Fantasztikus Négyes “remek” kritikája után hevesen kifakadt a Twitteren, hogy ez bizony nem az a film, amit ő leforgatott.

Amikor Chevy Chase volt a vásznon, mivel igen, ő is megjelenik, sokkal boldogabban és felszabadultabban ültem és próbáltam bármiféle nevető hatást is kinyögni magamból, azért jobbára sikerült. Ez is bizonyítja, hogy belőle egy van és az a hatás, ami anno volt a Vakáció filmekben, az már egyáltalán nem fog átjönni a XXI. században.

Na, akkor gyorsan a pozitívumok. A Vakáció, amikor nem próbál görcsösen vicces lenni, lásd a film eleji képeket, akkor meglepően jól működik. Ez persze nem sok perc erejéig tart, általában két hatalmas nagy baromság közepette lehet fellelni az igazán vicces momentumokat, de tényleg nagyítóval kell keresni, hisz a felszínen csak kliséhalmazt és száz összezárt, ásítozó embert lehet találni egy sötét teremben.

A befejezés teljesen korrekt volt egy kellemes happy-enddel és humoros összecsapással, ha a film többi része is ilyen önfeledt és kidolgozott lenne, akkor talán nem éreznéd, hogy elpazaroltál másfél órát az életedből.

Már a castingnál is húztam a szám szélét, pedig rengeteg jó színész tűnik fel, akik vagy nem kaptak annyi időt, amennyi járt volna nekik, vagy egyszerűen csak tartogatják az erejüket későbbre. A gond Rusty karakterével, hogy egyáltalán nem így képzeled el őt. Annyival megoldották az egészet, hogy az ügyetlenségét megemelték egy jó nagy adaggal, de bármi pluszt vagy érdekes, kicsit is szerethető dolgot nem adtak mellé. Képzeld el úgy, mint bármelyik két kilónál nehezebb LEGÓ palotát írásos instrukció nélkül.

Néha vicces, néha megmosolyogtató és gyakran kínos: a Vakáció annyi, amit az előzetesben is látni lehetett belőle, se több, se kevesebb. Ed Helms mutatja a fogait és mosolyog, a gyerekektől a falra mész, vigaszom viszont, hogy rövid és két pillanat alatt el lehet felejteni. Kivéve azt a film végi bizonyos képkockát..

Értékelés: 10/5 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Mélyütés sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni."

Pozitív és negatív értelemben lehet felfogni a Mélyütés című filmet: ha utóbbi akarok lenni, azt mondanám, a Southpaw tulajdonképpen az összes létező, boksszal kapcsolatos klisét felvonultatja, ennek ellenére viszont mégsem vállalhatatlan. Ha negatívan vonom le a következtetéseket, szimplán csak annyit mondok, hogy klisés. Jake Gyllenhaal, (Fogságban, Éjjeli féreg) aki a film kedvéért magára pakolt annyi izmot, amit még nézni is elképesztő, remekül játszik és szó szerint a hátán viszi el az egészet Froest Whitakerrel karöltve, ennek ellenére viszont ő sem tudja megmenteni két órányi tömény unalomtól.

Persze az is magára vessen, aki van annyira elvetemült, hogy 2015-ben egy olyan filmet készít, amiben a boksz viszi a főszerepet. Ez a téma már tíz éve is sokszor közhelyesnek számított, nem hogy mostanában, főleg ha a casting még saját magát is kiparodizálja és beteszi az egyik szerepbe 50 Cent-et, aki nagyon-nagyon remélem, hogy 50 centnél tényleg nem kapott többet az alakításáért.

A Mélyütés egyébként tényleg elkövet minden olyan momentumot, ami miatt kicsit sem fog néhány óránál tovább megmaradni az emberek memóriájában a cselekmény. A történet Billy Hope bokszolóról szól, aki felesége halála után nem találja a helyét a világban és kislányát is elveszik tőle.

Rengetegszer láttunk már egy híres sportoló összeomlását, legtöbbször családi tragédia vagy egy piszkos üzlet miatt, esetünkben előbbi érvényesül. Azok a jelenetek, melyek Billy harcáról szólnak a lánya visszaszerzéséért, sokkal jobban megérintik az embert és tud szurkolni értük, sem mint valami rég lecsengett, azért elengedhetetlenül fontos rap szám alatt bevonuló két félmeztelen izomkolosszusnak, ezen jelentek nagy részét viszont elég hamar elvarrták.

Úgy gondolom, akármennyire is nagy mértékben a boksz van kihangsúlyozva, talán sokkal jobbat tett volna neki, ha ezt az egészet hagyják a fenébe és a családra, a feleség elvesztése utáni felépülésre koncentrálnak. Ha már a családnál tartunk: a kislány meglepően érett viselkedése egy pozitív visszajelzés volt számomra, hogy ha még eldugott helyen élnek is, azért megtalálhatók jó gyerekszínészek is Hollywood környékén. Az említett viselkedést egyébként mind a karakterre, mind az őt alakító Oona Laurencre értem.

A legszomorúbb talán az, hogy tényleg csak minimális elvárásaim voltak, szóval még azzal sem lehet magyarázni a középszerűségét, hogy a megváltást vártam tőle. Sőt, ha jobban belegondolok, a két húzónév, nevezetesen Whitaker és Gyllenhaal nélkül ez a film teljes káosz lenne.

Ahhoz, hogy klisés boksz filmet csináljunk, nézd meg a Mélyütést vagy ha nincs annyi időd, elég, ha betartod ezeket a lépéseket:

1. Ne törődj azzal, hogy a filmben látott események 70%-a a való életben valószínűleg sosem történhetne meg.

2. Minél unalmasabban szenvedjen főhősünk szerette elvesztése után, hogy még véletlenül se váltson ki semmilyen együttérzést belőlünk.

3. Ha van elég pénzed, keress néhány jó színészt, csak legyen már benne valami jó dolog is.

4. De nehogy túl sok jó színész legyen egy helyen, szóval egy kisebb mellékszerep erejéig szerepeltesd 50 Cent-et is. Csak a biztonság kedvéért.

5. A földön fekvő, teljesen véres és félig ájult főhősünk rögtön szúrja ki a nagy tömegből a feleségét és vessen rá egy kellemes, szerelmes pillantást.

6. Főhősünknek minél kevesebb testőre legyen és fontos, hogy ne tegyenek semmit.

Amin igazán elcsúszott Gyllenhaal drámája, az a rendezés. Legtöbbünknek nem mond semmit az a név, hogy Antoine Fuqua és valószínűleg ezek az emberek is járnak jobban. Neki “köszönhetjük” a Támadás a Fehér Ház ellen és A Védelmező című filmeket is, de ha tovább keresgélünk a filmográfiájában, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen semmi köze a dráma műfajához és ez az első próbálkozása. Eddig legtöbbször akció vagy krimifilmekben örvendeztette meg a közönséget és ez kis mennyiségben a Mélyütésben is észrevehető: sokszor sötét, letargiás képekkel operál és néhány párbeszéd is sokkal inkább hasonlít egy drogdíler, sem mint egy bokszoló/ex-bokszoló/menedzser szavaira.

A Mélyütés összefoglalva sajnos semmi újat, semmi eredetit nem tud felmutatni, ami kicsit is emlékezetes maradna és visszatekinthetnénk rá néhány év múlva is, sőt, kifejezetten mindent megtesz annak érdekében, hogy a bokszos klisék összes létező fajtáját fel tudja mutatni, Gyllenhaal és Whitaker viszont profizmusokkal megmentik a filmet a teljes unalomtól.

Értékelés: 10/5

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével."

Az első gondolatom az volt a sztori hallatán, hogy Margot Robbie olyan jó nő, hogy világvégekor is sikerül felszednie két pasit. A Z, mint Zakariás egy nagyon furcsa, lassú folyású sci-fi romantikus dráma mindössze három ember főszereplésével. Azok viszont igazi kincsek. Margot Robbie 2013-ban robbant nagyot, ugyan a Wall Street farkasa előtt szerepelt már a Pan Am című sorozatban és az About Time-ban is, a legtöbb ember viszont mégis Martin Scorsese eszeveszetten lendületes filmjéből ismeri. Chiwetel Ejiofor már ‘13 előtt is kétségtelenül ismert volt, ám a nagy áttörést mégis a 12 év rabszolgaság hozta meg számára. Chris Pine-ról pedig nem is kell mondani semmit, tinilányod/tiniismerősöd már biztosan eleget áradozott a kék szemeiről.

A Z, mint Zakariás szereposztása tehát több, mint parádés, egyedül a rendező, Craig Zobel nevében kételkedtem kicsit, sajnos nem alaptalanul. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha maga a direktor sem tudná, hogy mit akar kihozni a cselekményből és hogy egyáltalán mi lesz a következő jelenet. A befejezés is kissé erre a bizonytalanságra utal, ennek ellenére viszont mégis érdekfeszítő és különleges a Z, mint Zakariás, előbbi pedig különösen nagy dicséret egy olyan filmnek, ahol tényleg három ember (és egy kutya) tűnik csak fel. Abban tehát minden bizonnyal sikerrel járt Zobel, hogy nem voltak üresjáratai és az unalmasabb részek is hamar véget értek.

A történet főszereplője Ann, aki sokáig teljesen egyedül él, miután egy bizonyos katasztrófa, amiről tulajdonképpen semmit sem tudunk meg, az embereket teljesen kitörli a Föld színéről és csak néhányan élik túl. Ann nyugalmas mindennapjait megzavarja egy férfi, Loomis, akivel különleges kapcsolatba kerül, majd egy másik, Caleb, aki pedig az amúgy sem túl kellemes helyzetet teljesen felborítja.

A film az 1974-ben kiadott Z, mint Zakariás filmváltozata, Robert C. O’Brien tollából. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek az úriembernek köszönhetjük, hogy nem New York-ban játszódik, emberekkel, teljesen átlagosan. Nem kétlem, hogy néhány stúdió rögtön az előbb említett módon forgattatta volna le romkom formájában, Zobel viszont szerencsére semmit nem változtatott az alapfelálláson és pont ettől olyan különleges.

De most térjünk át, mi is ennek a megvalósításnak a hátulütője. Először is tényleg nem tudunk meg semmit a világról, a film teljesen természetesnek veszi, hogy mindössze három ismert túlélője van a Földnek, gyakran pedig azért nem működnek jelenetek, mert nem a cselekményre figyelsz, hanem az őket körülvevő furcsa helyszínekre, amire semmi választ nem kapsz.

A film forgatókönyvírója Nissar Modi, akinek eddig egyetlen szkript fűződik a nevéhez, bár legszívesebben azt is letagadná: a 2013-as Breaking at the Edge az IMDb-n 4,1 pontot kapott, most már viszont érteni lehet, hogy miért is érezni bizonytalanságot. Nem csoda, hogy Modi egyes egymaga nem bírt el egy ekkora filmmel és nem tudta megfelelő módon adaptálni a regényt.

A Z, mint Zakariás-nak viszont még egy nagy hibája van, ami legfőképpen a rossz dramaturgiának köszönhető. Kezdjük ott, hogy a második férfi, azaz Pine karakterének a feltűnése kb. a film közepén történik meg, azaz addig még lényeges probléma sincs, amiről beszélni lehetne és a szerelmi háromszög is csak “kétszög”. Mire eljutunk odáig, hogy akkor itt most mindenki féltékeny mindenkire, vége is az amúgy meglepően csekély, 95 perces játékidőnek. Ha úgy nézzük tehát, a film sokkal több jelenetet szentel Ann+Loomis életének, sem mint az Ann+Loomis+Caleb háromszögnek.

A Z for Zachariah tehát egy teljesen korrekt, tisztességes iparosmunka, mely leginkább a rendezésnek és a forgatókönyvnek köszönhetően nem fog maradandó mozgókép lenni a 2015-ös filmévben, ennek ellenére egy érdekes, egyedi film három igazán nagy tehetség főszereplésével.

Értékelés: 10/7

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

"Én azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!"

Bevallom őszintén, semmit nem tudtam a Cop Car című thriller-ről, a stáblistából is csak Kevin Bacon neve volt ismerős, bár gyanítom, ha ő nem lett volna, még ekkora marketinget sem kap a film. (Vagy el sem készül.) Legnagyobb szerencsénkre viszont itt van ő, de nem csak neki köszönhető, hogy a Cop Car egy átlagon felüli alkotás lett: manapság már olyan ritka a csavaros történet, az okos, higgadt rendezés és a kiváló színészi alakítások egy filmben, mint Kojak haja, ráadásul úgy, hogy tényleg fogalmam sem volt, mire számítsak.

Azt máris el kell mondanom, hogy egyáltalán nem látszik az elsőfilmes Jon Watts-on, hogy még tapasztalatlan lenne, vagy bizonytalan, mivel erről szó sincs: azt persze érezni, hogy a szerény költségvetés miatt kevesebb szereplőt és kevesebb helyszínt használtak, viszont minden rosszban van valami jó. Így viszont kaptunk egy hangulatos, feszültséggel teli, kilencven percet, jó hosszú snittekkel, kevés dialógussal és klisével.

Minden tekintetben érdekes film a Cop Car. A történet szerint a címszereplő (haha, igen, a rendőrautóról beszélek) elhagyatottan áll az erdő közepén. Két arra járó gyerek játszani kezd vele, valamint amikor az ajtót is nyitva találják, beugranak és elindulnak vele. A tulajdonos seriff viszont egy testet rejteget a kocsiban, így minden erejével azon van, hogy visszaszerezze azt és hogy a foglya nehogy elmeneküljön.

Baromi egyszerű történet baromi csavarosan előadva, de mégis egy negatívummal kell kezdenem. A legnagyobb hangsúlyt a seriff mellett a két gyerek kapja, akik egy véletlen folytán megtalálják az elhagyott kocsit. Nem hazudok, ha azt mondom, a két karakter egyszerűen annyira rosszul van megírva, hogy egy-két jelenetet kivéve egyejolen értelmes cselekedetük sincsen. Az már más kérdés, hogy egy autót meg kisebb nagyobb hibákkal simán képesek elvezetni.

Biztosan szembesültél már azzal néhány filmben, amikor a gyerekektől tudtál volna a legjobban a falra mászni? Nos, itt is ez a helyzet, két ilyen kiállhatatlan, inkoherens, értelmetlenül viselkedő kölyköt még nem láttam. És most nem feltétlen a színészekre kell gondolni, sokkal inkább magukra a karakterekre. 10-12 éves gyerekekről beszélünk, de nincs annyi lélekjelenlétük sok esetben, hogy felfogják, nagy bajban vannak vagy hogy egy rendőrautó ellopása azért több, mint egy egyszerű kis csíny.

Szóval velük sok esetben problémába ütköztem, ennek ellenére viszont mégis szurkoltam nekik, mivel mégis ők az egyetlen ártatlan szereplők, hisz az őket körülvevő emberek szinte mindegyikük rosszindulatú, vagy bántani akarja őket.

Gondoljunk csak Kretzer vagy a fogoly viselkedésére: elsőre mindketten azt ígérik, hogy bízhatnak benne a lurkók és nem fogja bántani őket, ennek később mégis megtörténik a fordítottja, ha csak szóbeli értelemben is.

Érdekes dolog, hogy a filmből egyáltalán nem derül ki, vajon miért is akarta megölni a seriff azt a férfit, az viszont már sokkal inkább nyilvánvalóbb, hogy mindketten, ha más-más értelemben is, de rosszak. A Cop Car tehát sok esetben nem válaszolja meg a feltett kérdéseket, ahogy a vége is egy nagy cliffhanger-rel zárul, bár elég egyértelmű, hogy a végére azért minden jóra fog fordulni.

A Cop Car-nak tehát vannak hibái és tagadhatatlan, sőt, azt sem kétlem, hogy maximum egy-két hét és elfelejtem, egyszeri megnézésre viszont teljesen kiváló és szórakoztató, néhol nagyon izgalmas darab, bár semmi több egy tisztességes iparosmunkánál. Mindenesetre azt mondom, örülhet az a rendező, aki egy ilyen filmmel indítja a karrierjét!

Értékelés: 10/7

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.