"A forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.

Strangerland. Őszintén megmondva, fogalmam sem volt róla, hogy milyen filmet nézek meg a következő mintegy száz percben, csupán annyit tudtam, hogy sem kritika, sem nézői szempontból nem lett túl sikeres a film,pedig sokan a nagy visszatéréséről beszéltek. Az előzetest elnézve egy szolid thriller-re számítottam néhány adag misztikummal és furcsasággal, legnagyobb szerencsémre pedig, mivel hogy nem vártam tőle túl sokat, teljesen meg voltam vele elégedve.

Nicole Kidman-től nem áll távol, hogy a hollywoodi berobbanása ellenére visszatérjen szeretett szülőföldjére, Ausztráliába. Mi sem jobb példa ennél a Baz Luhrmann féle Ausztrália, mely ugyanolyan fényűző és pompás,mint a direktor előző alkotásai, csupán minőségben adta kicsit lejjebb. Kidman az Idegenföldben újra visszatér erre a kietlen, veszélyes helyre, ami pontos mása Csillagkútnak: mindenki titkol valamit.

Az Idegenföld sztorija annyiból áll, hogy egy család egy kínos szexuális incidens miatt még az előző városukból elköltöztek. Próbálnak beilleszkedni, a furcsa emberek, furcsa helyek és a veszélyek sokasága azonban nem igazán hagyja, hogy a família boldogan éljen tovább. A Parker házaspár lánya és fia viszont hirtelen eltűnik, ezzel pedig kezdetét veszi az őrület.

Szögezzük le, hogy egyetlen pozitív, vagy olyan embert nem találsz, aki legalább egyszer már hibázott egy nagyot. Itt mindenki szemét, vagy eltitkol valamit. Már az elejétől fogva látszik, hogy a Parker család egyszerűen nem boldog, ez a kötelező költözés pedig csak még rosszabbá tette a viszonyokat. A gyerekek éjszaka az utcán és a sivatagban bolyonganak: csak mert.

Ez pedig még nem az egyetlen furcsa dolog a Strangerland kapcsán, ha viszont vevő vagy erre a különös, misztikumokkal teli világra, akkor könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem fogod nézhetetlennek titulálni a filmet. Mert nem az. Oké, elismerem, rengeteg üresjárat és már-már teljességgel érthetetlen, sőt, idegesítő cselekmények tűnnek fel a játékidő folyamán, viszont mégis bája van annak, hogy kicsit sem engedi közel magához a nézőt és csak a távolból próbáljuk összerakni ezt a rohadt érdekes és nehéz kirakóst.

Nézzük először a karaktereket: Joseph Fiennes, Ralph Fiennes testvére alakítja Kidman férjét, aki feleségével egyetemben talán az egyik legkiállhatatlanabb karakter: semmi nem jó neki, folyton ideges, félig-meddig pedig neki is köszönhető, hogy elkóricált a két gyerek. Aztán Catherine-ről sem lehet azt mondani, hogy az asszonyok mintapéldája. Ott akarja megcsalni a férjét, ahol csak tudja, az persze már más kérdés, hogy egyszer sem sikerül neki.

A rendőr, Hugo Weaving sem mindig törvényes eszközökhöz nyúl, emellett pedig szinte mindenkivel nagyon furcsán viselkedik. Érezni rajta, hogy valamit nagyon el akar titkolni. Szóval nem csoda, ha azt mondom, hogy a karakterek ölik meg teljesen a filmet.

Kidman és Weaving elviszik a hátukon a filmet, előbbi borzasztóan jól tud sírást imitálni, az Idegenföldben pedig ezt a képességét teljes mértékben kamatoztatni tudja. Továbbá az is egy hatalmas gond, annak ellenére, hogy szerencsére nekem hasonló élményem még sosem volt, biztosra veszem, hogy nem így viselkedik két szülő, amikor mindkettő gyerekük eltűnik. Persze mind a férj, mind a feleség oldaláról érezni a fájdalmat és a kétségbeesést, annyira mesterkélt és művészies akar lenni az egész, hogy a legkevésbé sem lehet komolyan venni. Valami érthetetlen okból kifolyólag viszont mégis sikerült feszültséget teremtenie csupán a két bivaly erős alakítással és a helyszínekkel. Az ember már-már maga is érzi a szereplők verejtékét, amint kinéznek az ablakon vagy kiteszik a lábukat az ajtón. Ezek mellé pedig társul még egy gyakran horrorisztikus elemekkel tarkított soundtrack, ami remekül kifejezi, mennyire is idegen mindenki számára ez az Idegenföld.

Kim Farrant rendezőnő, akinek egyébként ez az első nagyjátékfilmje, remekül eltalálta a hangulatot és a feszültséget is ügyesen adagolta, problémák azonban így is vannak: a színészek, a forgatókönyv, azon belül is néhány inkoherens történés, a cselekmény nyitva hagyása és az érzés, hogy talán maga a direktor sem tudja, mi lesz a következő jelenetben, csak rosszabbá tette ezt az amúgy is instabil lábakon álló művet, amit nem mondanék csalódásnak, hisz nagy elvárásaim sem voltak, viszont egy teljesen kihagyható darab, még Kidman filmográfiájában is.

Értékelés: 10/6

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

Az ajándékot minden bizonnyal a 2015-ös legjobbak között fogjuk emlegetni. Én pedig mi többet is kívánhatnék, hogy legalább még négy ilyen élményben legyen részem ez évben, és ha ez teljesülni fog, már nincs okom szidni a filmipart.

Nem semmi. Ez jutott először eszembe, amikor nagyjából lélegzet nélkül, mozdulatlanul ültem végig Joel Edgerton rendezését, Az ajándék-ot. A pazar kritikák alapján az elvárásom igen magas volt a filmmel szemben, de még ennek ellenére is egy óriási, a 2015-ös évben (talán) megismételhetetlen thriller-rel van dolgunk. Már a poszter is kellően ijesztő ahhoz, hogy felkészülj a következő 110 percre, amit a megnézésével fogsz tölteni: az Edgerton (A nagy Gatsby) által játszott Gordo nyújt feléd egy ajándékot, a tekinteténél már csak a fekete háttér és a találó tagline rémisztőbb.

Hát igen, nem minden ajándék kicsomagolása után érzed azt, hogy ezt meg kéne köszönni. Simon és Robyn boldog házasságban élnek, a babaprojekten dolgoznak és nemrég költöztek be újdonsült házukba. Egy régi ismerős, a férfi iskolai osztálytársa, Gordo tűnik fel, aki természetesen felforgatja ezt a nagy idillt. Gordo többször eljön hozzájuk vacsorára, ajándékokat küldözget, a házaspár viszont nem nézi jó szemmel a dolgot és levakarják. Ez azonban egy elképesztő mértékű lavinát indít el mindhármuk életében, melyben többet játszik közre a múlt, mint a valóság.

Oké, az alapötlet egyszerűbb már nem is lehetne, hisz a filmesek, főleg mostanában, előszeretettel állítanak be egy karaktert kedvesnek meg jószívűnek, a másik pillanatban pedig már kést szorít az emberek torkához és magából kikelve gyilkol az éjszakában. Ebből persze nem mindig sül ki olyan jó dolog, gondoljunk csak A szomszéd fiú csúnya lebőgésére. Egy jó kivitelezés, netán egy jó rendező viszont a legklisésebb történetet is befogadhatóvá, mi több, érdekessé tudja tenni, Joel Edgerton pedig, aki eddig színészként kereste a kenyerét, világhírű direktorokat megelőzve rendezte meg nekünk ezt a páratlanul izgalmas és különös világú thriller-t.

Nézzük meg a színészeket. Néha hülyén éreztem magam, amikor megnéztem egy-egy szánalmas vígjátékot Jason Bateman-től, majd eszembe jutott, hogy neki sokkal inkább a drámai, komolyabb szerepek állnának jól és akkor talán nem érezném, hogy mennyire is ki van semmizve Hollywood-ban. Edgerton szerencsére rájött, mekkora potenciál is van a Förtelmes főnökök sztárjában, Az ajándék-ban pedig egyszerűen brillírozik. Ritka az olyan film, ahol Bateman egy őrült, kezelhetetlen palit alakítana, mindig is “normális” szerepeket kapott és maximum a haverjai hülyék egy kicsit. Lásd: megint csak Förtelmes főnökök 1,2.

Ő tehát egy fantasztikus választás volt a főszerepre. Filmbeli felesége, Rebecca Hall legismertebb szerepe talán a Vicky Cristina Barcelona, ahol az egyik címszereplőt alakítja. Nem mellesleg pedig megint csak az kell mondanom, hogy jobbat nála nem is lehetett volna találni. Mindketten remekül tudnak kétségbeesetten nézni, erre a jó képességükre pedig elég sok szükség volt Az ajándék forgatásán.

Egy pszicho-thriller-rel, de néha-néha horrorba hajazó jelenetekkel van dolgunk, véleményem szerint pedig ez a kis kitekintés a horror műfaja felé okozta, hogy két év múlva nem fogjuk a “tökéletes” jelzőt használni, ha egy beszélgetésben megemlítik a filmet. Teljesen felesleges és szükségtelen az egész, csak egy furcsa keveréket adott a hangulatnak, a nem jobbik értelemben. Egy thriller, de sokkal inkább az ilyen fajta thriller is pont eléggé félelmetes tud lenni egy-egy pillanatban, ezért is nem értettem a jumpscare-ek használatát.

De hagyjuk is, hisz talán ez az egyetlen hiba, amit fel tudnék hozni. Miért is? Mert Az ajándék-ról már az első pillanatban lerí, hogy sokat dolgoztak mind a forgatókönyvön, mind a casting-on, és olyan okosan, precízen építik fel ezt a különös, borzasztóan sötét világot, hogy még az erősebb idegekkel rendelkező emberek is könnyen kibukhatnak rajta.

Edgerton óriásit robbant első rendezésével, persze erre előbb-utóbb számítana lehetett, mivel kettő nagyon is sikeres forgatókönyvvel ajándékozta már meg a világot, és gyakran producerként is részt vesz egyes filmek elkészítésében. Az ajándék borzasztóan csekély, öt millió dolláros költségvetésből készült, és ha nincs is sajnos olyan hívogató ereje, mint egyes hülye romantikus komédiáknak, egyértelmű volt, hogy pluszt hoz majd a stúdiónak. Ha nem is sokat.

Nem akarok általánosítani, de sajnálattal láttam, hogy 30-35 embernél több nem ült be a moziba, ahol én is láttam az alkotást, szóval nagyon úgy tűnik, nem számít Bateman neve, mert nagyon úgy tűnik, a könnyebb filmek szerelmeseit sem tudja becsalogatni a filmszínházakba.

Én viszont azt mondom, hogy aki minőségi filmet szeretne látni és gondolkodni is rajta, nem csak a nachos általi élvezetekben gyönyörködni, feltétlen nézze meg Edgerton első rendezését moziban, mivel a megfelelő hang és a feszültség érzése csak így jön át megfelelő módon. Hogy mihez tudnám a legjobban hasonlítani? Talán egy kis Holtodiglan-szerű motívumokat éreztem, lássuk is, miből áll ez össze:

1. Az idill házaspár (Minden tökéletesen megy, a házaspár boldog és látszólag nem létezik olyan probléma, ami kikezdhetné a kapcsolatukat. Persze csak látszólag.)

2. A váratlan fordulat/senki nem az, akinek látszik (Hopp, és akkor jön a váratlan fordulat, azon belül is egy óriási változás az addig szelídnek hitt karakterről. Ez esetünkben mind Gordó-ra, mind Simon-ra igaz.)

3. A szomorú világ (Mindkettő film képi világa sötét és letargiás: vagy talán csak a fájó igazságot mutatja?)

4. A vég (Nincs teljes lezárás, nem tudjuk meg, mi lesz velük majd holnap meg holnapután. Talán ezért is olyan különlegesek.)

KICSIT SPOILER:

Simon és Gordo között a legnagyobb kapocs, hogy mindketten hibát követtek el, azon pedig vitatkozhatánk, hogy melyikük nagyobbat. Mert bár első ránézésre úgy tűnik, hogy utóbbi követte el a rosszabb dolgot, de ha pedig abba gondolunk bele, hogy Simon meg egy egész életet tett tönkre egyetlen, ártatlannak szánt hazugsággal, máris kiegyenlítődik a mérleg.

KICSIT SPOILER VÉGE

Sokan furcsának találhatják a film befejezését. Én mindig is imádtam az olyan mozgóképeket, melyek nyitva hagyják a cselekményt vagy nem válaszolják meg teljes mértékben a kérdéseket, amire mindenki várt. Az ajándék esetében is így vagyunk.

MEGINT SPOILER:

Gordo nézi a kórházban szenvedő és síró Simon-t. Az arckijfezése viszont most sokkal másabb, azon belül is nem olyan félelmetes és gyűlölködő, mint korábban volt. Jó kérdés, megsajnálta-e a férfit és annyiban hagyja-e őrült agymenését. Ha engem kérdeztek, igen. Talán végre beletörődik a sorsába, ami kicsit sem igazságos, viszont ezen már semmivel nem tud változtatni.

MEGINT SPOILER VÉGE

Az ajándék tehát összefoglalva egy nagyon érdekes thriller egy amúgy közepes alaptörténettel, Edgerton viszont olyan ügyesen rendez meg minden egyes jelenetet, hogy filmjét minden bizonnyal a 2015-ös legjobbak között fogjuk emlegetni. Én pedig mi többet is kívánhatnék, hogy legalább még négy ilyen élményben legyen részem ez évben, és ha ez teljesülni fog, már nincs okom szidni a filmipart.

Értékelés: 10/9

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

"A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott."

Daniel Alfredson nem túl sok vizet zavaró akciódrámája 1983-ba vezet el minket, amikor is a híres üzletembert, Freddy Heineken-t elrabolják és hatalmas mértékű, 16 millió eurónak felérő holland forintot követelnek. Akkoriban hatalmas felhajtást kapott az ügy, ez az igaz történet pedig egy hatalmas lehetőség lett volna, hogy felrúgjanak minden “emberrablós-filmes” klisét és valami nagyon eredetit alkossanak, hisz a forgatókönyvet végső soron tényleg az élet írta. Ehelyett viszont Alfredson biztonsági játszmába kezd, kapunk némi akciót, idegesítő kétségbeesést, megőrülő foglyot és egy kis film végi kihagyhatatlan feliratos összefoglalást.

Más szóval aki bármi, a valós életre kicsit is hasonlító alkotást szeretne látni, az hagyja ki a Kidnapping Mr. Heineken-t. Nem fogom porig alázni, hisz nem érdemli meg és nem is húzta ki annyira a gyufát, csupán egy borzasztóan lassú folyamú dramaturgiával és erőltetett párbeszédekkel bíró középfilm, ami akármennyire is tele van nagy nevekkel és egy meglehetősen érdekes alapfelállással, a forgatókönyvvel és a rendezéssel mindent lerontania.

De ha jobban belegondolok, nincs is mit lerontani, hisz a film már az elején teljesen egysíkúan indul, a pozitívum csak annyi, hogy az amúgy sem nem biztos lábakon álló minőségből nem ront le látványosan, csupán ugyanott halad másfél órán keresztül.

Szögezzük le, hogy borzasztóan jó korrajzzal operál, minden egyes díszlet és falfreskó az akkori hangulatot és életet idézi fel, de ezek után sajnos gondolkodnom kell, mi volt olyan kiemelkedő pozitívum, ami még megemlítést érdemel. Nos, egyelőre nem tudok mondani, szóval folytassuk a rossz dolgokkal: már az első percekben idegesítő a film ostoba kamerarángatása, ami még nem is az akciójeleneteknél tűnik fel a leginkább, hanem a teljesen normális, rángatás nélkül is könnyen megmutatható cselekményeknél. Talán valamilyen dokufilm-szerű hangulatot próbáltak ezzel elérni, ha így van, akkor innen is üzenem, hogy nem sikerült, sőt, kifejezetten liftezett a gyomrom.

Aztán beszéljünk a nagy nevekről. A címszereplő megalkotója a páratlan Anthony Hopkins, aki nem meglepő módon minden szereplő közül a legjobban nyomta, viszont rettentő kevés szerepet kapott, amit nem is értettem, hisz ha egy emberrablással foglalkozó filmet szeretnék csinálni, az első dolgom az lenne, hogy normálisan bemutatom. Hisz ha ő nem lenne, akkor cselekmény sincs.

Alfredson viszont kedvesen visszautasított minden olyan létfontosságú elemet, ami talán többé tenné a filmjét egy közepestől, sőt, csak az öt tagú emberrabló bandára fektette a hangsúlyt, viszont ezt is túlzásnak mondanám, mivel azon belül is a vezető, Cor Van Hout kapta a reflektorfényt.

Azzal persze nincs baj, hogy a csapat és a fogoly különböző mértékben szerepelt, de akkor is furcsa és teljesen érthetetlen, hogy a film 70%-a Hout lelki világának és érzéseinek a bemutatása. De ha már Hout: Jim Sturgess alakítja, akit többek között ismerhetünk a 21 - Las Vegas ostroma, az Egy nap, és a Felhőatlasz című filmekből is. Rajta láttam, hogy ugyan nem is sikerült neki teljesen, de próbálkozott jól előadni a szerepét és nem ostobán ordítozni és várni a jelenet végét. Lásd: az összes többi négy bandatag.

Beleértem Sam Worthington-t is, aki erőtlenebbül már nem is színészkedhetett volna és ez főleg azért nagyon idegesítő, mert nem nagyon vagyunk hozzászokva ehhez. A gond az az egész filmmel, hogy nem látunk igazi problémát, drámát, csupán néhány ordítozó hapsit és egy lassan megőrülő foglyot, akik néha-néha azért próbálják a néző tudtára adni, hogy itt valami nagy baj van de a teljesen élettelen párbeszédek és a klisék lassan megölik azt a kevés jó pillanatot is.

A Kidnapping Mr. Heineken-t tehát nem fogod az év legrosszabbjai között látni, legalábbis nálam, de mindenképpen egy teljesen felejthető, igazi cselekménytől és profizmustól mentes akciódráma, ami azért nem bukott meg teljesen, mert rövid játékideje van és a Hopkins-Sturgess páros legalább próbálkozott előadni a szerepet. De ehhez is hozzá kell tenni, hogy csak próbálkozott.

Értékelés: 10/5

"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"

Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.

Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.

Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.

Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.

A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.

Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.

A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)

De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.

Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.

És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.

Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!

Értékelés: 10/7

"Tégy vele egy próbát, mert valakinek nagyon bejön ez a fajta humor és ha kellően rá tudsz hangolódni, akkor a te filmed, másként egy egyszernézős, teljesen felejthető, könnyed HBO alkotásként marad meg, amiből, egy ilyen jó alapötletből egy ténylegesen vicces negyven perc is lehetett volna."

"Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát."

Elképesztő. Elképesztő, hogy egy olyan tehetséges és sikeres színész, mint James Franco, elvállal egy ilyen szutykot. Elképesztő, hogy egy olyan legenda, mint Robert Duvall, megír és megrendez egy ilyen szutykot. Hölgyeim és uraim, ez a Wild Horses! Minden évben készül egy film, amiben szerepel egy-két húzónév, de a kutya sem kíváncsi rá. Nagyon úgy tűnik, hogy én kifogtam 2015 egyik legrosszabb és legérthetetlenebb filmjét, már csak azért is, mert Duvall-tól egyáltalán nem ehhez vagyunk szokva. De nagyon úgy tűnik, hogy A Keresztapából is ismert színész csak a kamera előtt tud értékelhető munkát letenni az asztalra, sem mint mögötte, bár ez a tény a Wild Horses megnézése után szinte egyértelmű.

Van egy olyan érzésem, hogy a mester elfáradt és már csak azért készít mozgóképeket, mert ő Robert Duvall és bizonyítani akar az embereknek, hogy nem felejtették el és még mindig ott van a kamera körül. Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát. De akkor mi volt jó a Mulholland Drive-ban? Mert Lynch alkotásának a báját adja a rejtély és a megmagyarázhatatlan misztikum, a Wild Horses viszont, nem akarok köntörfalazni, egy értékelhetetlen, összecsapott semmi, aminek az érthetetlensége már csak hab a tortán.

Tulajdonképpen mit akar nekünk elmesélni? Egy meleg fiú és egy apa drámai történetét? Vagy a Texas Rangerek munkáját? Vagy a családot és a családi összetartást? Mi a célja ennek a filmnek? Valószínűleg mindet, és ez is a nagy problémája.

A legidegesítőbb dologról viszont még nem is beszéltünk: a film kínosan törekszik felidézni a régi westernek hangulatát, mind zenében, mind cselekményben, valamiféle nyugati cowboy feelinget akart megteremteni egy 84 éves színésszel, aki menni alig tud, és egy női Texas Rangerrel, akiről jobb, ha még említést sem teszünk.

Duvall rendezte és írta is a filmet, szóval teljes mértékben az ő szüleménye a Wild Horses, de ha már megemlítettük az írást, le kell szögezni, hogy a forgatókönyv egy hét éves iskolás naplójának minőségével vetekszik és ezzel még nem mondtam semmi durvát, már csak a rendező úr iránta tiszteletem miatt is, de ami igaz, az igaz.

Elég abszurd és lehetetlen elmélet, de ha egyszer egy szobába kerülök Duvalllal és kérdezhetek tőle kettő dolgot, az egyik az lenne, ki tudna-e segíteni egy kis pénzzel, a másik pedig, hogy mi a fenéért csinálta meg ezt a 104 percnyi tömény unalmat és fejfájást. Talán csak azért, mert a mindössze 43 éves felesége, Luciana Pedraza, aki a Rangert alakítja, szerepet akart kapni valahol. (A Bérgyilkos tangóban is játszott, szintén Duvall rendezésében).

Nem tudom, ki hogy van vele, de Wild Hosers helyett én inkább csak Wild Loserseket láttam. A legenda filmográfiájában bőven van egy tucat kiváló alkotás, ezeket a mellényúlásokat pedig, amilyen hamar csak lehet, el kell felejteni, főleg az alakításokat, mert bármennyire is szerepel legalább négy nagy sztár a filmben, nem nyújtottak többet, mint bármelyik egymondatos statiszta. Lehet, hogy csak nekem fájt különösen ez a semmitmondó film, de az én listámban legalábbis garantáltan benne van 2015 legrosszabbjai között.

Értékelés: 10/1

"Mert mégis, akármennyire is klisés az, ha a pofánkba nyomnak egy félelmetes szellem arcát hosszas csend után, az ember csak megriad, bármennyire is jól tudja már, hogy itt bizony történni fog valami. Szóval ha azt nézzük, mennyire tudott félelemkeltő lenni, akkor valamilyen értelemben sikerrel járt."

Akasztófa. Általában bővebben utánanézek egy filmnek, amiről tudom, hogy néhány nap/óra múlva nem kevés pénzt fogok azért adni, hogy megnézzem egy nagy, sötét szobában néhány popcornzabáló szófosó telefonmániás tinivel. (Utóbbi nem mindig állandó jelenség, csak a tinihorroroknál általában). Ez esetben viszont nem érdekelt, hogy mind a nemzetközi, mind a magyar kritikák porig alázták, sőt, még előzetest sem láttam belőle, csak néhány TV spotot meg egy teaser-t. A found footage műfaj borzasztó eredeti volt a Blair Witch Project-ben, a Parajelenségek első részében, de évről évre annyi ehhez hasonló alkotást mutatnak be, hogy talán mindenkinek az lenne a legjobb, ha nem folytatnák, sokkal inkább nem erőltetnék ezt a műfajt, hisz láttunk már belőle eleget.

Ezen sorok hallatán biztosan megkérdeznéd, hogy tulajdonképpen akkor mi a jó Istennek néztem én meg az Akasztófát, mi több, miért is adtam rá pénzt. A válasz: fogalmam sincs. Talán már mozielvonási tüneteim voltak, vagy talán érdekelt, mennyi bőrt és egyben pénzt lehet még lehúzni a jól ismert, jól bevált ijesztgetési módszerekkel. Hát sokat.

Egy nagyon érdekes lista található a "Found footage" angol nyelvű Wikipédia oldalán, ahol listázták ezeket a filmeket. Már a '80-as években is készültek ilyen típusú horrorok, de mégis a Blair Witch Project-től kezdve lett igazán népszerű. Onnantól kezdve, elején szépen lassan, majd az évek múlásával már több tucattal záporoztak a nézők elé, hol jobb, hol rosszabb minőségben, az viszont egyértelmű, hogy kicsit is újat vagy eredetit már egyik sem tudott felmutatni igazán.

A mindössze százezer dolláros költségvetés egyet jelentett azzal, hogy az Akasztófa, ha bevételi szempontból is, de nagyon sikeres lesz. Teljesen mindegy, hogy a Minyonokkal és a Self/less-szel együtt volt a premiere, már egy millió dollár is bőven elég a sikerességhez. Persze ebből nem csak egy millió lett..

De hogy a filmről is beszéljünk: az Akasztófa nemes egyszerűséggel rossz, az egyetlen dolog, ami valóban megmenti a teljes leégéstől, az a kb. kétezer jumpscare, amire mégis azt kell mondanom, hogy működött. Nem, mégsem. A működött nem jó kifejezés, ugyanis azt is el kell mondanom, hogy a film 85 percében legalább 85-szor elnevettem magam, vagy egy kínos dialógus vagy egy sikítozó néző miatt, szóval inkább azt a szót használnám, hogy félelmetes.

Mert mégis, akármennyire is klisés az, ha a pofánkba nyomnak egy félelmetes szellem arcát hosszas csend után, az ember csak megriad, bármennyire is jól tudja már, hogy itt bizony történni fog valami. Szóval ha azt nézzük, mennyire tudott félelemkeltő lenni, akkor valamilyen értelemben sikerrel járt.

Nagyon érdekes története van az Akasztófa készítésének. Mint ismert, a filmet a Warner csak azután vette meg, hogy azt elkészítették, tehát ha jól tudom, a forgatáson ott sem voltak. Persze a vágásnál biztos beleszóltak egy-két dologba, de összességében mégis azt éreztem, jobb lett volna, ha a stúdió már a kezdetekkor támogatja a stábot és talán megóvta volna a nézőket 2015 egyik legkínosabb forgatókönyvétől.

Konkrétan olyan dialógusok vannak benne, hogy azt hittem, egy vígjátékot nézek, de leginkább akkor tudatosult bennem, hogy az Akasztófa rettentően középszerű, amikor rádöbbentem, a film előtti előzetesekben több izgalmat éreztem, mint a másfél órás játékidő bármelyik percében. Borzasztó közhelyes és klisés jelenetek megszámlálhatatlanul sok van a filmben, a legnagyobb szomorúságomra viszont mégsem alázhatom porig, úgy, mint más kritikai oldalak, mert mégis csak egy horroról van szó, aminek fő célja az, hogy félelmet keltsen a nézőben, ez pedig kb. 80%-ban sikerül is neki.

Viszont attól, hogy egy vígjátékban ezernyi poén van, értelme és forgatókönyvének minősége viszont súrolja a nullát, csak rossz szájízzel távozol a moziból. Egy dráma vagy egy thriller jó szkript vagy rendezés nélkül semmit nem ér. A komédiáknál és a horroroknál már kicsit másabb a helyzet, hisz az elvárás sincs túl magasan, legalábbis ami a mostani filmeket illeti, de mégis, ha megnézel egy filmet, legyen az bármilyen kategóriájú, mondjuk egy sci-fi, nem elég, hogy láss benne szépen kivitelezett űrhajókat és világot, ugye? Abban tehát megegyezhetünk, hogy egy épkézláb írás és rendezés nélkül lehet egy komédia bármennyire vicces, vagy egy horror bármennyire félelmetes, nem éri el a kívánt hatást..

Így van ez az Akasztófa esetében is. A másik fontos dolog, ami mellett nem mehetünk el, az a színészek. Nem tudom, hogy egyáltalán hivatásos aktorok voltak-e a filmben szereplők, de legszívesebben eltiltanám őket mindennemű további színjátszástól, annyira idegesítőek voltak. Két jó nő, két jó pasi, akik betörnek a saját gimijükbe, kijönni viszont már nem tudnak. Annyira ismerős a sztori..

Tudom, egy a tízezerhez az esélye, hogy found footage filmek újat mutatnak, de legalább a sztori ne lenne ennyire közhelyes, ha már az ijesztgetések 90%-át két tizenéves kamasz is megtudná csinálni egy házi kamerával, két dolláros videóvágó programmal és négy szereplővel. Sok félresikerült blockbuster rendelkezik óriási büdzsével, általában száz millió dollár fölött, de most mégis, én egy százezer dollárral bíró költségvetésnél kérdezem azt, hogy mi a franc került ezen a filmben ennyi pénzbe?

A szereplők füvet vettek a megmaradt pénzből vagy valaki nyert a lottón és mindenképp el akarta költeni a pénzét, vagy mi a fene volt? Nem hinném, hogy olyan túlságosan sok money-t követeltek volna a színészi berkekben névtelen aktorok, a stáb sem állhatott annyira sok emberből, de más tippem nincs az előbb említetteken kívül, ami ennyi pénzt igényelt volna..

A hab a tortán pedig az a teljesen értelmetlen apai szál a főszereplő, Reese részéről. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy ezt az amúgy is gyenge lábakon álló alaptörténetet még ilyen hülye ötletekkel rombolják le, amire nem lehet azt mondani, hogy csak az időt húzta, mert kb. két percet vett el a filmből, se azt, hogy bármi befolyása lenne az események folyamán. Egyszerűen csak borzasztóan közhelyes és teljesen felesleges, amin, már elnézést kérek, de csak a korosztály alsóbb rétege tud meglepődni. (Direkt használom a "meglepődni" szót, hiszen megijedni ezekben a pillanatokban már ők sem fognak).

Viszont emellett van egy borzasztóan klausztrofób érzése a filmnek a zárt terek miatt, ami ezerszer feszültséggel telibbé tudja tenni, mint mondjuk néhány jumpscare, ugyanakkor a befejezés is váratlan volt, legalábbis sejtettem, hogy nem lesz minden happy-end, az már azért a klisé-méterben is kicsapná a biztosítékot, de nem gondoltam, hogy egy ilyen ötlettelen film mellé egy ilyen ötletes utolsó perceket tudtak kreálni.

A helyzet az, hogy ha jobban belegondolok, az Akasztófa némiképp szórakoztatni tudott. Féltem is rajta. Nevettem is rajta. Travis Cluff és Chris Lofing filmje kimeríti a klisé szót 200%-ban, de tagadhatatlan, hogy legalább 10-15 jumpscare működik az Akasztófában, amin megijedsz, vagy legalábbis hátrahőkölsz a székedben, így egyáltalán nem nevezhető vállalhatatlannak, csak egyszerűen rossz, pedig az elvárásim is a béka segge alatt voltak..

Értékelés: 10/5

 Kövess a Twitteren is!