"A Serena nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia.

A Serena a legjobb példa rá, hogy egy olyan profi, általában remekműveket alkotó rendező, ebben az esetben Susanne Bier is tud hatalmasat hibázni. Fogalmam sincs, hogy ez a film miért is készült el. Nem azért, mert vállalhatatlanul rossz lenne, egyszerűen csak teljesen érdektelenül és unalmasan mutat be két olyan embert, akik nem elég, hogy legalább ötször az agyamra mentek a játékidő alatt, még az együttérzés legkisebb formáját sem tudtam tanúsítani irántuk egy-egy drámai szituációban.

A Serena struktúráját nagyjából hat szóban összetudnám foglalni: egy ilyen, leginkább meglepetésekre és váratlan, jónak gondolt fordulatokra épített filmben nincs is rosszabb, amikor a néző már maga is tudja, mi fog következni. No nincsenek Poirot-i magasságok és senki sem teszi fel a „De vajon ki tette?” kérdést, de tény, hogy Bier és csapata, talán ötletek hiányában, rettentően kiszámítható cselekményt építettek fel.

Bár némiképp elérte a célját. Legalábbis elég nagy meglepetés ért, hogy Serena és George a megismerkedésük után tíz másodperccel későbbi vágásban már elválaszthatatlanul szeretik egymást. Hogy s mint alakult a kapcsolatuk és George mivel is bűvölte el a hölgyet, fogalmunk sincs. Nem azzal van a baj, hogy hirtelen történt, hanem semmi átvezetés vagy nyomaték nem volt, hogy ez a két ember tényleg szimpatikus egymásnak, kivéve azt a jelenetet, amikor EGYSZER egymásra mosolyogtak.

A Serena alapvetően érdekes kérdéseket próbál felvetni, mondjuk ez sem az alkotók érdeme, mivel Ron Rash bestselleréből készült.

És itt van a kaka a palacsintában: azok a fontos és izgalmas kérdések vagy dilemmák nem jönnek át a vásznon, amit a könyv teljes mértékben átad. Lehet, hogy a regény ismerete is rontott az értékelésemen, de nem tudok eltekinteni, hogy ég és föld a kettő.

George Pemberton egy híres faipari vállalkozást üzemeltet a világa háta mögött, az addigi élet azonban felborul, amikor megérkezik felesége, Serena. A talpraesett, rideg nő mindent a kezébe vesz, az irányításmániája viszont nem tetszik George társának, aki azzal fenyegetőzik, beszámol a város seriffjének Pemberton nem túl tiszta üzleteiről.

Akármennyire is próbál a két főszereplő, Jennifer Lawrence és Bradley Cooper menteni a menthetetlent, attól, hogy a karakterek rosszak, az alakítások sem tudnak igazán kiemelkedni. Hogy tovább folytassam a szereplők iránti ellenszenvem kifejezését, ha egy listát kellene csinálni a legutálatosabb szerelmespárokról, Serena és George biztosan az élmezőnyben végezne.

A nőnek egy határozott elképzelése van arról, mit akar elérni az életben, a férfi ezzel szemben megvezethetőbb, mint némelyik magyar nyugdíjas.

A Serena főkonfliktusa lehet az, hogy egy kapcsolatban az „erősebbik nem”, ebben az esetben a női hogyan formálja át a saját céljai érdekében a másikat, de ehelyett a film belevisz terhességet, gyilkosságot, kétes üzleteket és minden olyan szánalmas dologgal próbálja leplezni azt, mennyire is unalmas és ötlettelen.

Erről jut eszembe: azt valaki tudja, George mégis milyen illegális dolgot csinál? Próbáltam nagyon figyelni, de képtelen voltam rájönni, mi is lehet abban a féltve őrzött jegyzetfüzetben.

Mint már említettem, hibái ellenére mégsem tudom azt mondani, hogy a nézhetetlen kategóriába tartozna. Tipikusan az a film, ami minden részében ugyanazt a silány minőséget hozza. Se nem kiugróan rossz, de távolról sem nevezhető jónak.

Továbbá azért sem tudok igazán haragudni az amúgy általam nagyon is kedvelt Susanne Bier munkájára, mert tényleg minden összeesküdött az ellen, hogy a Serena ne készülhessen el. Az elején például egyáltalán nem ez volt a felállás, a címszereplő Angelina Jolie, a rendező pedig Darren Aronofsky lett volna.

De felesleges bele menni, mi lett volna ha.. A helyzet az, hogy itt van ez a film, ami nem kínál mást, mint száz perc tömény unalmat és az izgalom teljes mellőzését. A Lawrence-Cooper páros kémiája erőtlenebb, mint bármikor máskor, Susanne Bier-nek pedig lehet, hogy újra az otthonában kellene alkotnia. 

Értékelés: 10/4

Megosztás a facebookon

"Eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!"

Valószínűleg mindenkinek még a lélegzete is elállt, amikor a Mission: Impossible ötödik részének előzetesét nézte és később utána olvasott annak, hogy Tom Cruise tényleg megcsinálta a nyitójelenetbeli repülős agymenést és csak egy biztosító kötél volt rajta. Félelmetes ez a pasas. Igazából nem is akarom tudni, hány órát edzett a szerep kedvéért és hányszor sérült meg a forgatás során, hisz én már a számoktól is teljesen lefáradnék. Neki viszont teljesen mindegy, hogy a harmadik, a negyedik vagy az ötödik X-et tölti be, ugyanolyan fáradhatatlan és profi, és egy filmkedvelőnek, mint speciel nekem, ez a legfontosabb és nem a szcientológiával kapcsolatos hülyeségei. A Titkos nemzet persze nem váltja meg a világot, de az M:I filmek között egy igazán tetszetős darab, Christopher McQuarrie pedig tökéletes választás volt a rendező szerepére.

Számomra nagyon kellemes meglepetés volt még néhány éve a Jack Reacher, amiben az említett McQuarrie-Cruise páros alkotott maradandót, de ha nem is innen lenne ismerős az úriember neve, ő írta a Közönséges bűnözők című klasszikust és a Holnap határát is. Az tehát egyértelmű, hogy a duó nagyon összeszokott és az akciófilmek királyai, ezt pedig Hála Istennek kamatoztatni tudja Ethan Hunt ötödik küldetésében is.

Nem akarok túlságosan nagy kitérőt tenni a régi Mission: Impossible alkotásokra, maradjunk annyiban, hogy az első és a második láttam csak és egyik sem tudott maradandó lenni, a J.J. Abrams-es és a Brad Bird-ös verziót sajnos még nem láttam. De ennek ellenére is teljesen követhető és érdekfeszítő volt az ötödik felvonás, amelyben sokak szomorúságára egyszer sem kerül sor a romantikára Hunt és egy hölgy között, sőt, a segítője valamilyen szempontból az ellensége is volt.

Tehát a szokásos szerelmeskedés elmarad, ami valamilyen szempontból szerencsés, más szempontból meg kissé furcsa, az viszont mindenképpen pozitívum, hogy így minden másodperc és pillanat az akcióra összpontosult: pontosabban az elképesztően ötletes akciókra.

Az is meglepő volt, hogy ennek ellenére egyáltalán nem éreztem soknak vagy túlzónak, mint rengeteg Marvel film esetében, amikor a szemem is kiugrik a helyéből, okosan és ügyesen építettek fel minden egyes jobb horgot és a humort is csak akkor vették elő, amikor szükség volt rá.

A történet szerint az IMF-et, vagyis a Nemzetköi Valutaalapot Impossible Mission Force-t feloszlatják, mindenki szeretett titkosügynöke, Ethan Hunt pedig csapat nélkül marad: de nem segítők nélkül! A Szindikátus hálózat ellen harcol, akik egy teljesen új világot akarnak felépíteni, ezt pedig terrortámadásokkal érik el. Hunt és hűséges segítői, vagyis Benji, William, Luther és a titokzatos hölgy, aki félig a rossz oldalon minden maguktól telhetőt megtesznek, hogy ez ne forduljon elő: azaz mindent, ami eddig egyelő volt a lehetetlennel.

Tetszett, hogy több szerepet adtak a humort szolgáltató karakternek, vagyis Benji-nek, akit Simon Pegg játszik, de egyáltalán nem kellett körülnézni a moziban és megállapítani azt, hogy mindenki röhög egy akciófilm alatt, hisz maximum egy kínos egymásra nézés vagy egy kirohanás miatt mosolyodott el az ember, tehát megnyugtatom azokat akik eddig féltek és azt gondolták, hogy Amy Schumer-szerű Stand-up-ot nyomnak majd a szereplők.

A film előtt néhány nappal már kijött Joe Kraemer eszeveszett zenéjének egyik eszeveszett jó száma, annyi viszont biztos, hogy a filmet se élveztem volna annyira, ha nincs ez a kiváló szerző, mint Kramer. (A motoros üldözésre meg pont azért nem tudtam odafigyelni, mert azon gondolkoztam, hogy a Moroccan Pursuit-ot egy darabig még biztos hallgatni fogom otthon.)

De akkor beszéljünk egy kicsit a szinkronról. Mindannyian elképedve és szomorúan hallottuk, amikor Rékasi Károly, Tom Cruise állandó magyar hangja és a Barátok közt Bartha Zsolt-ja motorbalesetet szenvedett. Akkor az sem volt biztos, hogy színpadra tud-e még valaha állni, a dolgok azonban hamar jobbra fordultak szerencsére, a színész most otthon lábadozik. Emiatt pedig Cruise szinkronját sem tudta elvállalni, a beugró végül Széles Tamás lett. És jól működik. Leginkább talán azért, mert Szélesnek annyira karakteres és kellemes hangja van, hogy őt bármelyik aktorhoz bátran be lehet tenni, személy szerint én el is felejtettem, hogy csere volt, csak a huszadik perc környékén jöttem rá, hogy ez bizony nem a megszokott hang.

Így tehát ezzel sem lehet a probléma. Akkor mi is a baj? Ne felejtsük el, hogy a Mission: Impossible mindig is egy popcornmozi volt és semmi több. Nekem viszont a rengeteg csavar és pálfordulás miatt úgy jött le ez az egész, mintha a készítők azt akarták volna, hogy gondolkodjon is a néző két őrületes akciójelenet között, sőt, már-már több hangsúlyt fektettek a sztorira, mint némelyik dráma, pedig szerintem mindenki megelégedett volna az előző részek bevált receptjeivel: verekedés, autós üldözés, verekedés, szerelem és happy end.

És a szkeptikus karakter sem hiányozhat, hogy kerek egész legyen a film, jelen esetben Alec Baldwin, aki az elején még az IMF megszüntetéséért harcol és hevesen tagadja a Szindikátus létezését, a végén pedig már a visszaállítását szeretné. Baldwin egyébként meglepően erőtlenül játszik, csak egy fokkal rosszabb, mint Ving Rhames, aki szerintem sokkal inkább azért van itt, hogy nehogy már hiányozzon egy bandatag, sem mint hogy lényeges cselekménye legyen a történetben.

Az ötödik résznek tehát vannak hibái. De kit érdekel? Még mindig eszméletlenül pörgős, szórakoztató, izgalmas, a McQuarrie-Cruise felállás pedig sokadjára is jól működik. Reméljük, hogy még több ehhez hasonló minőségű filmmel fognak megajándékozni bennünket, már csak a karaktereket kéne egy kicsit rendbe szedni!

Értékelés: 10/7

 

 

Megosztás a facebookon