"Undorítóan jó."

Már a címe is sugallja, hogy itt bizony mindennemű épeszű gondolkodás és értelem egy pillanat alatt elillant, de az a legkisebb elvárás egy ilyen eszement szereplőgárdával operáló filmnél, hogy őrült legyen és bizarr. A Seth Rogen és Evan Goldberg által rendezett Itt a vége fricskát mutat az összes létező filmnek és színésznek, na meg persze a katasztrófa és poszt-apokaliptikus műfajnak, mindezt olyan nevek mellett, mint a már említett Rogen, James Franco, Jonah Hill vagy éppen Emma Watson, akiknek köszönhetően egy percre sem ül le a cselekmény.

De tényleg. Az itt a vége az elsőtől az utolsó percig pont olyan bizarr, sok helyen undorító, furcsa, abszurd, ugyanakkor mégis rohadtul vicces és a maga módján még izgalmas is. A történet szerint James Franco, aki önmagát alakítja mint minden más szereplő, házavató partit tart újdonsült lakhelyén. Elhív mindenkit, aki csak számít, de még az is eljön, aki kevésbé. A gond csak az, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog miatt közbeszól a világvége és egyúttal az önfeledt szórakozás is oda van. Egy csapat Hollywoodi sztár együtt próbálja túlélni a véget!

Valószínűleg nem ütött volna akkorát, ha a színészek egy más karaktert adnak elő és nem saját magukat, így viszont, az Itt a vége személyében garantált egy 110 perces, megállíthatatlanul robogó szórakozásbomba. Persze csak akkor, ha megbarátkozol a néhol igazán undorító, erőszakos jelenetekkel vagy dialógusokkal, és az is sokkal szórakoztatóbbá teszi a filmet, ha tisztában vagy a szereplők korábbi alkotásaival és érted az utalásokat. Mert bizony abból is rengeteg van.

A teljesség igénye nélkül, csak hogy tudd, mivel (vagy kikkel) állsz szembe, A This is the End a mellékszerepekben is borzasztóan erős: itt van Jason Segel, Michael Cera, Kevin Hart, Rihanna, Channing Tatum, Paul Rudd és Martin Starr is. A nagy részüket sajnos benyeli a lyuk vagy különböző okok miatt hamar elhaláloznak, de akkor is mind fullba nyomták a kretént, a jobbik értelemben.

Az effektekre sem lehet igazán panasz, ami azért is igazán fontos, hisz ki nevet egy olyan, esetünkben katasztrófafilmekre hajazó paródián, ha az maga is egy paródia a rosszul megkomponált CGI miatt? Szerencsére ezzel sincs gond, és a legnagyobb félelmem sem következett be, miszerint Seth Rogen túl Seth Rogen-es lenne.

Azokat is megnyugtatnám, akik esetleg azért nem merik megnézni az alkotást, mert a Judd Apatow-féle poénoktól/szerelmektől/romantikáktól félnek. Aggodalomra semmi ok, kőkemény kanos vicceket kapunk és a romantika is kimerül abban, hogy Emma Watson hat embert akar megölni egyszerre egy baltával.

Az üresjáratokat tehát remekül kikerüli, az egyetlen baj talán azzal van, hogy a legtöbb ember számára, legyen az bármelyik színész rajongója is, túl soknak érez néhány jelenetet. Azt mondanom sem kell, hogy egy ilyen felhozatal mellett az altesti poénok igazán nagy szerepet kapnak, a probléma viszont az, hogy egyes viccek és viccesnek szánt dolgok néha több percen keresztül is tartanak és akármennyire is tudom értékelni azt a rengeteg abszurditást és komolyságot, egyszerűen elveszíti a báját és csak annyit ér el vele, hogy feszengeni kezd a néző.

Ez viszont szerencsére a ritkább eset, legtöbbször tudják hogy hol a határ a ténylegesen komikus és a feleslegesen undorító jelenetek között, és ha Az itt a vége ugyan egy igazi rétegfilmnek mondható, abban a bizonyos rétegben viszont nem kétlem, hogy néhány éven belül kultfilmmé fogja kinőni magát. Hozzáteszem, megérdemelten.

Az a különösen jó benne, hogy bárhogyan működik. Akkor is, ha paródiát akarsz nézni és akkor is, ha önálló vígjátékot. Ügyesen megfürdik a fricskákban és az utalásokban, ugyanakkor mégsem erre megy ki teljesen a játék: Rogen és Goldberg filmje viccet csinál Hollywood-ból és a lehető legtöbb filmből, amit csak meg lehet említeni 110 perc alatt, és összességében is több, mint egy jó vígjáték, melyet nem tudok ajánlani mindenkinek, már csak a sok altesti poén miatt is, viszont a 18-35 korosztály nagyon fogja élvezni, ezt garantálhatom. Nem ad semmi többet, mind kicsivel kevesebb, mint két órás tömény, megállás nélküli szórakozást néhány hatalmas színész közreműködésével. Undorítóan jó.

Értékelés: 10/8

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon

"Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Elsősorban Jonah Hill és James Franco sokat ígérő alakítása miatt vártam nagyon az Igaz történet című 2015-ös drámát, mivel előbbi egyáltalán nem érdemli meg, hogy összekössék a nevét néhány semmitmondó, káromkodásban, bulizásban és szexben megállást nem ismerő filmmel, utóbbi alkotásainak minőségei pedig szépen szólva is eléggé hullámzó tendenciát mutatnak. Kettejük párosára lehetne azt mondani, hogy különleges, viszont mégis jól működik. A filmmel ellentétben. A True Story beáll a sorba és a tipikus, sokat markol, de keveset fog hibába esik, ami leginkább az utolsó 35-40 percben jön elő igazán.

Jonah Hill, Seth Rogen, James Franco és néha Judd Apatow is befigyel: manapság ők szolgáltatják a vígjátékokat szigorúan 18 éven felülieknek, néhányan szerepelnek is a 2013-as Itt a vége című filmben, ahol James Franco tart egy házibulit haverjainak, a világvége azonban közbeszól. Mindannyian sokkal többet tudnak, mint amit először ki lehet nézni belőlük, bár Franco azért a drámaibb mozgóképekben is előszeretettel mutatkozik. A nagy kérdés tehát az volt, vajon működik-e kettejük között a kémia és egyáltalán, Hill mennyire tud majd megbirkózni ezzel a szereppel.

Legnagyobb meglepetésemre egyikkel sem volt probléma, a baj forrása teljesen máshonnan jött. A történet szerint, mely már a címéből is utal rá, hogy ez mind-mind megtörtént, Michael Finkel újságíróról szól, akit nemrég küldtek el a New York Times-tól, mivel egyik cikkében nem teljesen az igazat írta le. Akkor kerül kapcsolatba Christopher Longo-val, amikor megtudja, hogy gyakran az ő nevén mutatkozott be. Egy furcsa, baráti(??) kapcsolat alakul ki a két ember között és sokáig az is kérdéses, hogy Longo, aki a vád szerint megölte a családját, vajon tényleg bűnös-e.

Kezdjük a karaktereknél. Nem tudom, hogy a való életben Michael Finkel milyen érzésekkel ült le Christopher Longo-val szemben, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy, ahogy a filmbeli Michael. Egyszerűen nem értem, hogy tud valaki egy gyilkossal beszélgetni, aki nem elég, hogy a vád szerint kegyetlenül megölte a lányát és a feleségét, még Finkel nevén is mutatkozott be másoknak. Már az elején teljesen kötetlenül, barátságosan beszélgetnek, ez pedig roppantul idegesítő.

Aztán a True Story mindent elkövet annak érdekében, hogy egy okosan felépített, misztikumokkal teli gyöngyszemként emlékezzünk vissza rá a későbbiekben. Több tízperces jelenetek, hosszú snittek és dialógusok, fájdalmas tekintetek. Egy igazi művészfilmként próbálja beadni magát, pedig csak egy unalmas, lassú és borzasztóan erőltetett dráma.

Az sem véletlen, hogy elég kis költségvetésből és kevés helyszínen játszódik a film. Rupert Goold direktornak ez az első egész estés mozija, csak néhány minisorozaton munkálkodott eddig. Sajnos meg is érződik a folyamatos bizonytalanság és a biztonsági játék, ami nem is lenne baj, csak ne érződne annyira, hogy igazából el akart szakadni a szokásos életrajzi filmek vonulatától, viszont mégsem mert valami különlegeset, mást letenni az asztalra.

Kisebb mellékszerepekben feltűnik Ethan ez a pasi játszott már főszerepet? Suplee, de itt van a Pókerarcokból is ismert Gretchen Mol, akinek tényleg csak annyi cselekmény jutott, hogy sírnia kell és fogni a szerettei kezét. Felicity Jones pedig, aki a Mindenség elméletével emelkedett fel számomra a nagyok közé, Finkel barátnőjét játssza, aki a végén jól be is olvas ennek a furcsa barátnak.

Az a baj ezzel a filmmel, hogy tulajdonképpen semmi nem történik benne. Járkálunk ide-oda tárgyalásokra, beszélgetésekre, átlapozunk néhány cikket és információt, de végső soron mégsem jut el sehova ez a sok felgyülemlett infó, az utolsó húsz percben pedig már megérkezünk oda, hogy nem is érdekel semmi ezzel kapcsolatban, csak legyen már vége.

Jonah Hill, James Franco és Felicity Jones borzasztóan jól színészkedik, mind együtt, mind külön, és ha másra nem is jó ez a film, legalább bizonyítja, hogy nem szabad beskatulyázni az embereket és egy szinte csak vígjátékokból ismert pacák is ugyanúgy megállja a helyét bociszemű újságíróként, mint sörvedelő gimnazistaként.

Értékelés: 10/4

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon

"Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát."

Elképesztő. Elképesztő, hogy egy olyan tehetséges és sikeres színész, mint James Franco, elvállal egy ilyen szutykot. Elképesztő, hogy egy olyan legenda, mint Robert Duvall, megír és megrendez egy ilyen szutykot. Hölgyeim és uraim, ez a Wild Horses! Minden évben készül egy film, amiben szerepel egy-két húzónév, de a kutya sem kíváncsi rá. Nagyon úgy tűnik, hogy én kifogtam 2015 egyik legrosszabb és legérthetetlenebb filmjét, már csak azért is, mert Duvall-tól egyáltalán nem ehhez vagyunk szokva. De nagyon úgy tűnik, hogy A Keresztapából is ismert színész csak a kamera előtt tud értékelhető munkát letenni az asztalra, sem mint mögötte, bár ez a tény a Wild Horses megnézése után szinte egyértelmű.

Van egy olyan érzésem, hogy a mester elfáradt és már csak azért készít mozgóképeket, mert ő Robert Duvall és bizonyítani akar az embereknek, hogy nem felejtették el és még mindig ott van a kamera körül. Ez a film viszont nemes egyszerűséggel a borzalom határát súrolja. Egyszerűen nincs egy konkrét cselekmény, vagy egy történet, ami kicsit is megértetné a néző fejében az inkoherensen váltakozó jelenetek sorozatát. De akkor mi volt jó a Mulholland Drive-ban? Mert Lynch alkotásának a báját adja a rejtély és a megmagyarázhatatlan misztikum, a Wild Horses viszont, nem akarok köntörfalazni, egy értékelhetetlen, összecsapott semmi, aminek az érthetetlensége már csak hab a tortán.

Tulajdonképpen mit akar nekünk elmesélni? Egy meleg fiú és egy apa drámai történetét? Vagy a Texas Rangerek munkáját? Vagy a családot és a családi összetartást? Mi a célja ennek a filmnek? Valószínűleg mindet, és ez is a nagy problémája.

A legidegesítőbb dologról viszont még nem is beszéltünk: a film kínosan törekszik felidézni a régi westernek hangulatát, mind zenében, mind cselekményben, valamiféle nyugati cowboy feelinget akart megteremteni egy 84 éves színésszel, aki menni alig tud, és egy női Texas Rangerrel, akiről jobb, ha még említést sem teszünk.

Duvall rendezte és írta is a filmet, szóval teljes mértékben az ő szüleménye a Wild Horses, de ha már megemlítettük az írást, le kell szögezni, hogy a forgatókönyv egy hét éves iskolás naplójának minőségével vetekszik és ezzel még nem mondtam semmi durvát, már csak a rendező úr iránta tiszteletem miatt is, de ami igaz, az igaz.

Elég abszurd és lehetetlen elmélet, de ha egyszer egy szobába kerülök Duvalllal és kérdezhetek tőle kettő dolgot, az egyik az lenne, ki tudna-e segíteni egy kis pénzzel, a másik pedig, hogy mi a fenéért csinálta meg ezt a 104 percnyi tömény unalmat és fejfájást. Talán csak azért, mert a mindössze 43 éves felesége, Luciana Pedraza, aki a Rangert alakítja, szerepet akart kapni valahol. (A Bérgyilkos tangóban is játszott, szintén Duvall rendezésében).

Nem tudom, ki hogy van vele, de Wild Hosers helyett én inkább csak Wild Loserseket láttam. A legenda filmográfiájában bőven van egy tucat kiváló alkotás, ezeket a mellényúlásokat pedig, amilyen hamar csak lehet, el kell felejteni, főleg az alakításokat, mert bármennyire is szerepel legalább négy nagy sztár a filmben, nem nyújtottak többet, mint bármelyik egymondatos statiszta. Lehet, hogy csak nekem fájt különösen ez a semmitmondó film, de az én listámban legalábbis garantáltan benne van 2015 legrosszabbjai között.

Értékelés: 10/1

 

Megosztás a facebookon