" Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi."

Sok mindent elárul a Szállító nem tudom mennyire hivatalos negyedik részéről, ha azt mondom, az előző három simán kenterbe veri, bármiféle erőlködés nélkül. Pörgessük kicsit vissza az idő kerekét és gondolkodjunk el, milyen is volt anno a trilógia Jason Statham főszereplésével: borzalmas! Nos, alapvetően az elsőt nem tartom annyira rossznak, egyszer meg lehet nézni, a folytatások persze tettek róla, hogy az amúgy is instabil lábakon álló cselekményt száz százalékosan tönkre tegyék. Az érzésem az Örökség esetében viszont az, hogy Luc Besson, a sorozat atyja, aki itt forgatókönyvíróként és producerként működött közre, szépen lassanként összegyűjtötte volna a legnagyobb baromságokat, amik csak elhangoztak a korábbi Szállítókban, és beillesztette volna ebbe az agyament, szánalmas, erőltetett izébe. Kicsit én szégyellem magam, hogy ilyen 2015-ben elkészülhet.

De pontosítanék: inkább azért szégyellem magam, mert annyi tehetséges, ígéretes fiatal író van a Földön, a legtöbbjük pedig talán sohasem dolgozhat igazi, kézzel fogható filmen, de egy ilyen elképesztően förmedvény szkriptre viszont pénzt adnak és még mozikba is kerül. Itt már nincs Frank Martin, nincsen rendezés vagy dialógus: 96 percnyi, klisékben gazdag, filmnek koránt sem nevezhető szánalom- és nyáltenger, amire jelen pillanatban is folyamatosan csak keresem a szavakat, amikkel illethetném, viszont csak annyi jut az eszembe, hogy EZT SOHA NE NÉZD MEG!

És ezt komolyan mondom, közben pedig sajnálkozok, egyrészt, hogy mennyi pénzt és időt pazaroltam erre, másrészt pedig az a fájdalmas kérdést teszem fel magamban minden egyes pillanatban, hogy Luc Besson hogy a fenébe juthatott idáig. A korai Besson olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint A nagy kékség, a Metró vagy a Nikita, a késői viszont csak ismételgette önmagát, teljesen sikertelenül.

Az Örökség minden egyes klisés elemet felmutat, amit csak elvár tőle az ember. Az akciójelenetek kivételével akár egy B-filmben, vagy egy Asylum remekműben is könnyen megállná a helyét. Ehhez hozzájárul Ed Skrein színészi játéka, amire jobb, ha nem is mondok semmit, csupán annyit jegyeznék meg, hogy a 2016-os, remélhetőleg az “egész világot megváltó” Deadpool filmben is szerepelni fog. Ezen kívül leművelt valamit néhány Trónok harca részében is.

Az arcmimikája olyan, mint a pávián segge és fogalmam sincs, miért hoztam fel ezt a példát, csupán annyit tudok, hogy borzasztóan ideges vagyok: ebbe a filmbe néhány akciójelenetet leszámítva semmi jó nincsen és annyira fájdalmas, hogy mindez már a huszadik percben tudatosult bennem, hogy leginkább sírva fakadnék most rögtön.

Frank Martin karakterét pedig tényleg a sárba tiporták, bár többi folytatást tekintve így sem volt nehéz. Még az sem elég, hogy nem tudsz másra koncentrálni, mint Ed Skrein, azaz a Szállító irdatlan ronda és elálló fogaira és csupán annyiban reménykedhetsz, hogy a főszerepért kapott fizetését majd a megjavíttatására költi.

De az is szégyellheti magát, aki a casting során úgy gondolta, hogy ő megfelelő lesz, mint Frank Martin. Bármennyire is lehet szidni az előzőeket, Jason Statham azért felépített egy izomagyú, vagány, kemény fenegyereket, akibe bármikor bárkit helyre tesz. Úgy igazán. Ha azt mondja valaki, hogy Frank Martin, akkor ezekre a jelzőkre gondolok, de ha meglátom Skrein-t és az ő fapofáját minden egyes pillanatban, az élettől is elmegy a kedvem. Néhány szereplő elmormol néhány viccesnek szánt, amúgy rohadtul nem vicces monológot néhány különböző helyszínen. Nagyjából ennyiből áll a Szállító negyedik része, ezért a bővebb szinopszisra nem is térnék ki.

Még akkor sem tudod értékelni, ha reális elvárással ülsz be a moziba. A reális alatt azt értem, hogy semmilyen öngyilkossági kísérlet ne jusson eszembe a film megnézése alatt. Hát ez sem sikerült, de van egy olyan érzésem, a filmszínház előre tudta, hogy nem a jobbik fajta alkotás lesz és minden szúrós tárgyat eltüntetett. :(

Mindössze 95 perc a játékideje és mégis iszonyúan hosszúnak tűnik. A vége felé már kifejezetten feszengtem a székben, pedig tudtommal nem Gaspar Noé rendezte. Ha már a rendezésnél tartunk, az a Camille Delamarre készítette a művet, aki a Veszélyzónát is csinálta Paul Walkerrel a főszerepben. Mindenféle jót kívánok Delamarre úrnak innen is, de minimum azt, hogy hasaljon legalább akkorát, mint anno Pitof a Macskanővel.

Az Örökség már az elejétől kezdve halva született. Fájdalmasan világít rá arra a tényre, amit eddig is tudtunk: a filmesek nagy része nem ijed meg a nézők vagy a kritikusok haragjától és ha sok a pénz, a lelküket/nevüket is odaadják néhány ehhez hasonló szennyhez. Főleg akkor persze, ha Luc Besson neve is feltűnik a stáblistán.

Összefoglalva, mert ez a film legalább hétszáz szóval többet kapott, mint amennyit érdemel, borzasztóan rossz. Ha nekem nem hiszel, a 4,8-as IMDb pont azért magáért beszél. Ha sikerül egyben, sírás, hasgörcs vagy roham nélkül végignézned, akkor boldog és erős ember vagy,  ha pedig bármelyik ezek közül bekövetkezik, egyszerű, földi halandó. Ha van olyan film, amire egy forintot sem adnék, az mindenképpen a Transporter 4.

Értékelés: 10/2

 

Reznor111 vagyok, a Filmmániás szerzője. Ha érdekelnek a filmek és a kritikák, kérlek olvasd, valamint oszd meg ismerőseiddel a posztjaimat, ha pedig véleményed van az írásokkal kapcsolatban, vagy csak egyszerűen melegebb éghajlatra szeretnél küldeni, komment formájában teheted meg. Ha privát kérdésed van, a fent látható email címen írhatsz nekem.

 

 

Megosztás a facebookon

"A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen."

Luc Besson-től sosem volt túl meglepő, hogy eszement, kicsit sem reális filmeket kreáljon, de hát ezzel együtt kell élni, a filmtársadalom ezzel együtt szerette/utálta meg.

Kezdeti időszakában, amikor még csak a szárnyai bontogatta, olyan neves alkotásokat hozott tető alá, mint a Nagy kékség, a Nikita, vagy 1994-ben a Léon, a profi.
Aztán persze akarva-akaratlanul minden rendezőnek és színésznek becsúszik egy-egy olyan szerep, amit a néző sehova sem tud tenni, és legszívesebben elfelejtene.
Az ő filmográfiájában számomra az Artúr és a villangók testesíti meg ezt a sztereotípiát. Amúgy az Adéle és a múmiák rejtélye című francia fantasy-val se túlságosan dicsekednék a mester filmjei közül.

Ezeken a hanyatlásokon túl kell esni, el kell felejteni, amennyira ez csak lehetséges, és gőzerővel folytatni a munkát, no nem a rosszat.

Egy kis boncolgatás után el is érkeztünk a Lucy című, 2014-es filmhez, Scharlet Johansson főszereplésével, aki még a leg**arabb karaktereket is olyan átéléssel tudja eljátszani, mintha Júliát játszaná.
Magyar embertársaim már nagyon várták Luc Besson új agymenését, amit csak azzal tudok kimagyarázni, hogy Johansson kisasszony és Morgan Freeman is elég népszerű kis hazánkban.

Lucy egy igen nagy és sok kérdőjellel rendelkező véletlen folytán egy kínai seftelésbe keveredik, ami pontosabban azt jelenti, hogy a hasán keresztül akarnak átjuttatni egy új drogot egy másik országba, néhány másik emberrel együtt.

A drog zacskója azonban egy ütés hatására kilyukad, aminek az a következménye, hogy Lucy falat mászik, más emberek gondolataiban turkál, és embereket repít fel a plafonra. Ez az egész film folyamán így megy, egészen addig, amíg el nem éri azt a bizonyos 100 százalékot. Merthogy eléri!!

A film igazi nagy hibája, hogy ennek a nőnek egyszerűen nincs ellensége. Oké, hogy itt van a japán maffia, akiknek ráadásul még fegyverük is van, de semmit nem ér egy olyan emberhez képest, aki az agykapacitása több mint 20 százalékát használja.

Továbbá azon már meg sem lepődünk, hogy Lucy karakterén kívül senki sincs normális módon kidolgozva, ahogy egy filmtől elvárandó lenne.
Teszem azt, itt a másik főszereplő, Norman professzor, akiről igazából semmit nem tudunk, azon kívül, hogy rengeteg évtizede foglalkozik az emberei agykapacitással. Ennyi.

Arról már ne is beszéljünk, hogy itt van még "Lucy szerelme" is, a rendőrfőnök, aki az egész szituációt csak a háttérből nézi, vagyis nem csinál semmit. Kérdem én, akkor miért is kell ez a karakter?

A Lucy tehát egy nagyon-nagyon-nagyon buta film, és most nem feltétlenül Besson a hibás, hiszen abban mindenki egyetért, hogy senki sem tudja bemutatni, milyen az, ha az ember az agya 100 százalékát használja. Főleg nem mozgóképen.

Értékelés: 10/5,5

 

Megosztás a facebookon